Albert Zsolt: Elárasztás

Mielőtt a reggel tele lesz füsttel, fent kinyílik egy zsilip
és a beáramló huzattal friss levegő érkezik a városba.
Belélegezhető égboltozat grammról grammra, több lesz
tőle minden létező, aki akar még élni az elterülő szmog előtt.

A házak fölött megtelt felhők, nehezen tudják magukban tartani,
de idővel majd elengedik az összegyűjtött keserű vegyületet.
Az első járókelők térdig gyalogolnak a hajnali éggel
elárasztott járdákon, az épületek között, a kifeszített égtükörben.

Ők egyetlen pillanatra még épp olyan ártatlanok, mint amikor
megérkeztek és az első lélegzettel lemosták róluk a magzatvízet.
Mármint akkor, ha túlélték az elárasztást. Mert ha az ártereken
az árnyékok nőni kezdenek, hirtelen megszólalni sem bír senki,

csak visszafordul saját sötét önmagába. A mutató úgy jár
óráról órára, ahogy az evezőlapát markolatát húzzák
hullámmal szemben, az ég pedig beférkőzik mindenhová,
a lelakott házaikba, a sötétséggel fertőzött szobáikba.