Gárdonyi Géza: Isten veled, gólyamadár
Közeledik az ősz. Kertemben már nyílnak az őszirózsák, a gesztenyefám minden nap halványabb.
A gólya elment. Szent István napján látták utoljára. Nem halásztak, csak álltak, álldogáltak elgondolkodva a fűben; ott álltak mind a ketten. A fecskék vidáman csapongtak fölöttük a levegőben. Azok még nem gondoltak akkor az elutazásra.
Furcsa két madárfaj ez, hogy tavasszal mindig ide jön a másik világrészből, ősszel visszatér a másik világrészbe. De ott nem raknak fészket és nem költenek, csak itt minálunk. Melyik hát az igazi hazájuk? A mi hazánk.
Még furcsább, hogy ez a két gólya meg ez a pár száz fecske az egész országból csak éppen a mi falunkat szereti. A messze Afrikából ide térnek mindig vissza, a mi szegény nádas házaink közé, a mi egyszerű mezőinkre. MI van a mi falunkon olyan szeretnivaló, hogy érdemes érte átrepülni egy egész nagy tengert meg egy egész nagy országot?
Ahogy a két gólya itt áll a mezőn egymás mellett az őszi napfényben, bizonyára így beszélgetnek:
- Öregem – mondja az egyik –, a vízililiomnak fogytán a virága.
A másik bólint erre a fejével csendesen.
- Mikor indulunk?
- Amikor az utolsó liliom is eltűnik.
- Elég erősek.
Itt mind a kettő bús elmerengésbe mélyed. Milyen szomorú tud lenni a madár?
A minap aztán sok gólyát láttam a magasban. Odafenn kanyarogtak a falu fölött, aztán egyszer csak egyenes az út dél felé!
A fecskék csak tegnap mentek el. Úgy beszélték meg, hogy a templom tetejéről indulnak, mert ott gyűltek össze.
Töméntelen nagy fekete madárraj volt az ott együtt. A falu csendjében nem hallatszott ott egyéb, csak az ő csivitelésük. Tanácskoztak, vitatkoztak. Vajon mit vitattak? Vezért választottak-e, vagy az úr irányát beszélték meg? Rossz hírt kaptak-e Afrikából? Vagy valamelyik más fecskenépről szavaztak, hogy megvárják-e őket, vagy nélkülük menjenek? Ki tudná megmondani, ha nem madár?
De hát miért megy el a gólya? Miért megy el a fecske, ha a mi falunkat érzi otthonának?
Ó, bizony könnyű azt kitalálni: az Úr, aki ruházza a mezők liliomát, nem terít az ég madarainak asztalt. Elközelgett az ősz. Az október hideg leheletétől dermedten hullanak el a bogarak milliói, a december szele pedig kemény kérget fagyaszt a vizeken s havat borít a mezőségre. Miből éljen akkor a szegény gólya meg a szegény fecske? Éhen halna meg itt az Istenadta valamennyi.
Ma már nincs se fecske, se gólya. Talán éppen most repülnek fent a szédítő magasságban a tenger fölött és a tenger felhői fölött. Talán éppen most kiált az egyik gólyafiú:
- Anyám, fáradt vagyok!
- Terjeszd ki a szárnyadat – feleli bizonnyal az anyja.
S megszűnik a szárnyak levegő-verése. Az egész gólyacsapat kiterjesztett szárnnyal leng a levegőben.
