Jankovics Marcell: Magyar porszemek

Magyar porszem! – a forgó szél
Miért ragad el rohanva?!
Omladozó udvarházak
Elapadott szívek hamva…
Magyar porszem, kincses porszem,
Tölgyfa, kalász, rózsa őse,
Benned aludt rege-álmot
Balidők bús hegedőse…
Nagy idők szép hegedőse…

    *

Telesírunk véres könnyel,
Átitattuk drága vérrel,
S mégis szórtuk két marékkal,
Szórva-szórtuk szerteszéjjel,
Mint a gyermek puszta parton,
Ha a tengert szél fodrozza,
Homokot vet hűs habokba,
S várja, hogy az visszahozza…
Várja, hogy az visszahozza…

    *

Most, hogy kevés van belőle,
Szedjétek két kézzel össze
Mintha gyémánt, mintha gyöngyszem,
Mintha élet volna közte…
Szedjétek két kézzel össze,
Dacos lábbal álljatok rá,
Nem tágítva talpalatnyit,
Váljatok rajt sziklafokká!
Váljatok rajt sziklafokká!

    *

Sziklafokká, ahogy néha
Tajtékörvény közepébül
Habszülötte – napsütötte
Büszke sziklasziget épül.
Kis korallok átfogóznak.
Ölelkeznek, minta hány van,
Szirtté válnak és megállnak
Zúgó, dörgő óceánban…
Szerteomló óceánban…