Téged hiszünk nagy Isten,
Mindenható király!
Ki földön és az égen
Örökké vagy s valál,
Ki térben és időben
Megfoghatatlanul,
Múlt és jelen s jövendő
Áldásként átvonul.
Benned remélünk Isten!
Mert nyilatkoztatád,
Hogy úgy imádhatunk mint
Kegyes szelíd atyát,
Ki szent gondviseléssel
Fejünk felett virraszt,
Ki tévedőknek is nyújt
Szelíd, kegyes vigaszt.
Szavak, ti rossz gebék, lusták, szárnytalanok,
Korbáccsal ösztökél lelkem: siessetek.
Érzések, vágyaim, repülő gyors sasok,
Imámnak szárnyakul mily lassú követek!
Villanó gondolat, te is elcsavarogsz
S mire az Úrhoz érsz, hány hosszú pillanat.
Jöjj, ó te vidd imám s tapadj meg a szívén,
Áldott odaadás. Vigy egész magamat.
Hiszek a megváltóban
hiszek azokban akik vízre lépve lépkednek tovább
akik elé tépett ruháját vetkőzi a nép
akikről zsoltárokat zsongva zsonganak
hiszek szamaragoló királyaitokban
könyörületükben irgalmukban
hiszek a szavakba vésett ígéretben
hogy volt és lesz még másképp
e földön itt
hogy világmindenségek hiába sürögnek
mert intett a tiszta őszinte ítélet
Uram – mióta első este ez,
Hogy a kezem nem tördelem,
De összefonom áldott mozdulattal,
S az ölembe leengedem?
S úgy figyelem a másik mozdulást:
A harang lengő lebbenését,
Ahogyan hangra válni indul
Szinte-szinte súlytalanul
A kínzott érc-tömeg.
Remeg, remeg.
Van, aki toronynak születik, és van, aki remetének,
Van, aki őrlő szájnak, és van, aki csemegének:
Engem magnak vetett a Magvető,
És kenyérnek, annak is feketének.
Mintha csak játszani, bújtam elő
Meleg mélyedből, drága földem,
Kíváncsian, szelesen, zölden.
Babusgattak öreg barázdák,
Hízlalgattak kövér májusi pászták,
Éreztem a jó napsugarak csókját,
Míg körülem pitypalatty furulyáz,
És borzas szelek játszanak fogócskát.
Így nő ki nyurgán fiú és kalász.
Állhatok kincsek halmazán,
árvább vagyok a madárnál,
nincsen fészkem, nincsen hazám.
Dallal van tele a lelkem
s bujdosásra kárhoztatva
könnyeimmel sárba ejtem.
Ami régen dalra hangolt,
magyar szellő csókolása,
minden, ami fény, arany volt,
ma szakadt húr, tört hegedű…
Magyar vagyok s a magyar sors,
keresztet vinni egyedül.
Lehet-e az, hogy a magyart
Mindég sújtsa az átkoz végzet?
Kit nagylelkűn testvérré fogadott,
Az vele testvérként nem érzett?…
Mikor véresen és kimerülten
Saját fia ellene támadt,
Akkor az, ki asztalánál úr volt,
Gyáván mégis ellene támadt?
Csuka Zoltánnak meleg szeretettel
Ehhez a földhöz kötözött a sors.
És foglyul ejtett a könnyekkel sózott,
szép, fehér kenyér.
És ideláncol a vér
és nem enged el innen
a szó, a beszéd.
S a szerteszétszórt
sokmillió magyarnak
az Isten se kegyelmez,
mert nincs más hazája:
csak egyetlen, csak ez!
Gyorsan száguld az autó.
Itt a sok szép kanyarodó,
A hely, amelyről annyit írtam,
Az ifjúságom belesírtam.
Végig az utakon a fák
Mily dúsak és már mekkorák!
Ami itt álmodik, örül:
Mind munkám volt köröskörül.
Napfény, virágok! Nem, nem! Árnyak,
Amelyek az utamba állnak,
Meglebben az emlékek fátyla
És rátalálok a fejfákra.
1916
Magyar vagy! és csak egy hazád lehet,
E hon, mely éled s halnod ád helyet.
E hon, hol ezer évvel ezelőtt,
Magyar láb érinté a hegytetőt,
Lehel kürtjének harsogó szavát
Félték az alvó pusztaságon át,
S egy fél világ reszketve rótt adót, –
Hallván a magyar harci riadót.
Ükapámtól énhozzámig
Az egész út könnyben ázik;
Könnyben úszik, magyar könnyben,
Nem is szárad fel az könnyen.
Hétszilvafás nemes voltam
S paraszt lettem lerongyoltan.
Ugar nélkül való paraszt,
Kire csak egy ős könny maradt.
A XX. század közepétől a társadalomtudósok újabb vizsgálatoknak vetették alá a világháborúkat követő társadalmakban végbemenő robbanásszerű politikai, gazdasági és kulturális változásokat, melyek a sok hasonlóság ellenére figyelemreméltó ellentétet is mutattak az addig modernizációként ismert történelmi folyamatokkal. Az ezen időszak alatt végbemenő változások jellemzőit (jobb híján) a posztmodern jelzővel illették, a vizsgált kort pedig a posztmodernitás korszakának nevezték el. Ahhoz, hogy világos képet kapjunk erről a korszakról, először magát a modernitást kell megvizsgálnunk, viszont ezt csak a premodernitás korszakaihoz történő visszatekintéssel tudjuk értelmezni.
Az Úr így szól a Sátánnak:
– Nos, mindazt, amije van,
hatalmadba adom, csak rá magára
ne nyújtsd ki kezedet.
Jób könyve
Vetkőzik az erdő
de úgy, mint egy őrült
tündér, ki ruháját
a bársonyos bőrrül
cafatokban tépi,
száll a foszlány széjjel,
tarkán ellibegve
a hűs őszi széllel.
Vetkőzik az erdő
s az őz meztelen lett:
rémíti ropogás
s álom-halk lehellet,
rontó szemek nézik,
titkaiba látnak,
borzongatja minden
réme a világnak.
És hogyha nem szólsz, akkor is,
Ha sírni engedsz, akkor is,
Ha békét nem hagysz, akkor is,
Ha funom kell Tetőled, akkor is,
Ostorral sújtasz, akkor is,
Haragosan nézel rám, akkor is,
Ha eltaszítasz, akkor is,
Mindig és örökké,
Kínban, gyötrődésben, sötétségben,
Tűzben, vágyban, szenvedésben,
Életben és halálban,
Milyen zuhanások ezek, jaj, miféle kopácsolás,
mintha szálfákat döntenének valahol,
baltás emberek özönöltek nemrég erre, szolgafélék –
rút szolgák, Kajafás szolgái, gonosz tekintetűek,
hová özönöltetek hajnalidőn?
Zuhanásoktól és rossz-ütemű kopácsolástól rezegnek a fölaggatott edények,
dézsákban moccan a víztükör
s ereszünket a fecskék is odahagyják.
Miféle jelek itt ezek, miért hunyorog a Nap szeme, mire
készülnek a poroszlók?
Mikor az erdő halk szellője lebben
S a lombok árnyát megremegni látod:
Valahol kint, tán messze végtelenben
Isten haragja rendít száz világot;
Mikor az erdő halk szellője lebben
És titkos hangra neszezi a gallyat:
Valahol messze, messze végtelenben
Tán vert világok vad keserve jajgat;
Valahol messze viharorgonákon
Az Isten lelke zúg át száz határon, –
De szent hatalmát sejtelembe rejtőn
Lágy fuvalom lesz, mire ideér
És ha száll a délután,
Utak magánya hívogatja lábam.
Füzes őszi partokon
Futó Dunának ballagok nyomában.
Fejlehajtva ballagok,
S ismeretlen dallamok
Mély orgonái zsongadoznak
Én ismeretlen énem csarnokában.
Minek ejtetted le Uram az űrbe a földet.
Minek virágoztattad ki rajta az életet, mint leveles folyondárt.
Minek koronáztad meg kupolás hegyekkel
és miért ezüstözted meg patakok futó csíkjaival!
Minek újrázod meg a tavaszi mámor
és miért teszed ki ablakodba a napot?
Minek és miért, ha én nem láthatom.
(Vö. Krónikás ének 1918-ból)
iszonyú dolgok most is történűlnek
népek népekkel egymás ellen gyűlnek
bűnösök és jók egyként kerserűlnek
embernek hitei egyre csak gyöngülnek
jaj, hogy szép álmok is imígyen szörnyűlnek
jaj, hogy mindenek múlt-ködökbe dűlnek
jaj, hogy itt most már nem is lelkesülnek
minden szép leendők egyre csak gyérülnek
Hazai domb lesz vagy idegen árok,
Bús sirom füve amelyen kihajt,
Kopott fejfámon elmosódó írás
Bolygó vándornak ezt hirdesse majd:
Boldog, ki itt jársz, teéretted is
Megszenvedett, ki lent nyugszik, a holt;
Véres harcok verték fel hirét,
De csak a béke katonája volt.
Krasznojarszk, 1916.
