A Vizsolyi Biblia megjelenésének 350. évfordulójára
Bár a csontod is régen porrá vált már,
itt élsz közöttünk, jó Károli Gáspár.
Ha élhet az, ki történelmet formált
s neve ragyoghat évszázadokon át,
ha élhet az, ki kőbe, dalba, képbe
nagy lelkét, álmát írta, sírta, véste,
neked örökebb élet lett jutalmad
s amíg magyar él, neved ki nem halhat.
Mentem az őszi fák alatt,
nem néztem hátra, sem előre,
kettéhasadt a Biblia,
elszállt az üzenet belőle.
Minek itt nézni hátra és
előre vak, üres szemekkel?
Kettéhasadt a Biblia,
eltűnt kősírjából a Mester.
Kongatom piros harangom, ifjú szívem kongatom.
Szörnyű éj volt: a megőrült csillagok mind vért röhögtek,
vad vigyorral vért körött a máskor lányos, szűzi hold.
És az Ember: sárkány-magból sarjadt fattya véres rögnek
elfeledte, hogy az arca régen Krisztus arca volt.
Álmodott vad háborút és vér csurgott le testén, lelkén
s népek közt és szívek közt a szivárványhíd leszakadt…
Az ablakrésen a szigetre látok.
Az ablakrésen nem lát senki be.
Kereszt tövénél ülök. Künn a nyár ég.
Dalol és táncol. Nem gondol ide.
Dalol és táncol. Sebét mind behoztam.
Krisztus vérével balzsamként kenem.
Daloljatok csak. Magam vétke mellett
Világ bűnét is kell vezeklenem.
Elejitől
magamban kellett volna bíznom.
Most már
az öncsalás se tesz csodát.
Fejem alá szorítom
megszenvedett nyugalmam
hűvös és tiszta vánkosát.
Izenek a romnak, a falnak, a kőnek:
– szülőházamból ami megmaradt –
a kőmívesek, ácsok egyszer csak jőnek!
Izenek a kertnek, a gyomverte-sivárnak:
fenem már a sarlót, jól kifenem,
ahogy eddig várt, most már csak kivárhat!
Feszülő húrok világa ez.
Nagyon csúf világ, biz annyi szent.
Az ész a szívnek, s a szív az észnek
– nem tudom miért – hadat izent.
Ott túl az ellen! Nem közöttünk!
Vigyorgó képpel pusztít, rabol.
A Tátra képe ködlik felénk,
s hazánk népe mégsem egy akol.
Ahányan vagyunk annyifelé
húz a szívünk s rikolt a szánk.
És sírva, nyögve, könnyek között
sínylődik szegény magyar hazánk.
Emeld föl fejedet
büszke nép!
Viseld el a világ
szégyenét!
Emelkedj magasba
kis haza,
te, elnyomatás
iszonya!
Emeld föl szívedet
nemzetem:
lángoljon a világ-
egyetem!
Mint aki búcsúzik, beszélni
akarok.
Itt éltem én, vér véretekből,
magyarok.
Mint akit égő szókra gyújt föl
a halál.
Szájam kigyulladt víziókat
kiabál.
Együtt örökre, együtt, együtt
veletek.
Xéniák, minden magyarul beszélőnek
Magyarnak lenni: késlekedni
késni: lapulni, bicska-fenni,
fenni: fogat gigát harapni,
harapni: bújni, megmaradni.
Magyarnak lenni: ó-feszengés,
üres jog-házban szó-kerengés,
kényszerből kalap-emelintés
kopaszodás és korpahintés.
Millióknak vágyaival
megy a honvéd, mint a vihar,
s virágot vet a Szamosba,
hogy a népek könnye helyett
a víz a virágot mossa.
Hős katona… hogy is híjják?
száz éve honvédnek írják –
névszerint tán Kis Andrásnak,
– ősebb ős száz uraságnál,
kiknek otthon szép boglyát rak.
Gróf Tisza István szoboravatására
Hazával házalók védhetnek hont?
Hasznot, éber orruk ha megorront,
megkaparintják az Idő Rostát.
Honnan a jog, rájuk ki ruházta át,
hogy kény és kedv szerint kihullassák,
ki szabad, s kőműves páholyba ront,
karddal és elmeéllel nemet mond,
mert a Kárpátok magasán túllát,
s néz ördögbugyra-forgy Európát.
Miféle beszéd ez?
Idegen meg nem érti.
S aki csak ezt beszéli –
mindenütt idegen.
CSÁK Megállj!
Azért küzdjünk tán, hogy Károly helyett
Svábot, csehet emeljünk trónusunkra?
Vagy hozzunk trón ellen köztársaságot?
De ki bírja meg ezt körületek?
Nem Róma e hon, melynek harci lelke
A lemondásban nyert polgárerényt.
Itt minden szív rangot, hasznot eseng,
S ha nincs felettök egy erős ököl,
Egymást rabolják, egymást üldözik.
Szentek hona csak a köztársaság,
S melyben élünk, jaj: e hon latroké.
Kárpátoknak bérce, völgye,
Fenyveserdő, rengeteg…
Dicső költő! Tán csodálod,
Ám azért csak mit neked!
Az aranykalásszal ékes
Nagy alföldi rónaság.
Duna-Tisza sík vidéke
A te bölcsőd és hazád.
Bús ősz borong a Kárpátok alatt,
Dermesztve napfényt, szárnyas bogarat;
Ködfátylas csendben hallgat a határ,
S te már úton vagy, jó gólyamadár.
Indulsz te is már, sürgő fecskeraj,
Hisz igazad van, – éhen itt ne halj;
Hisz igazad van: szomorú az ősz,
S ha új tavasz lesz, – újra visszajősz.
Könnyű szárnyúak hasznos igaza:
Hol sok bogár van, ott van a haza;
Szomorú felhős magyar ég alatt
Mit keresnétek, kényes madarak?
Hegedűnek száraz fája…
Úgy megzokog a nótája,
Hol fölsikít, hol ellágyul, –
A szívem is belefájdul.
Mintha ez a magyar nóta
Nem is itt a földön szólna,
Mintha zengne fönn az égben,
A jó Isten közelében…
Barna cigány, sírok, nézzed:
Hulló könny a fizetésed;
Hulló könnyem ha gyöngy lenne,
Akkor is mind tiéd lenne…
Mikor ez erdő halk szellője lebben
S a lombok árnyát megremegni látod;
Valahol kint, tán messze végtelenben
Isten haragja rendít száz világot;
Mikor az erdő halk szellője lebben
És titkos hangra neszezi a gallyat:
Nem vagyok én forradalmár,
Sok szép időm odavan már;
De azért, ha csöndeskén is,
Új időket,
Szebb időket várok én is.
És ez idők jönni fognak!
Távol égrül már robognak!
Föloldják a régi átkot
S megifjítják
Ezt a vénhedt, bús világot!
Magamnak zengek s jó magyaroknak,
Kik meghitt órán magukba rogynak
S szívükben századok fájdalma gyúl,
Magyar bút zengek bús magyarul.
Kuruc kedvemnek mámoros teljén
Keservet inni könyökölj mellém:
Ne bánd, ha szíved megszomorul,
E bútól a kéz is ökölbe szorul.
