Hétszáz éve a firenzei pestisjárvány elől egy vidéki kastélyba menekült tíz fiatal, és derűs történetekkel szórakoztatták egymást. Ebből született Boccaccio száz novellát tartalmazó Dekameronja, amitt máig a világirodalom remekművei közé sorolnak. Tanulságai közé tartozik az is, hogy ha a társadalom nem tud határozott erkölcsi értékrendet fenntartani, akkor a derűs életöröm könnyen romlottsággá züllik, ami a legjobb táptalaja a terjedő járványoknak is…
„Most megpróbálok felidézni verseket, amelyek kedvesek voltak, titkon gyógyítók, ápoltak, ha beteg voltam, fölemeltek, ha elestem, és néha amikor rajtam volt a fény, repülni is tudtam általuk” – fogalmazott Latinovits Zoltán, majd sorolta Radnóti Miklós, József Attila és más költők remekeit, köztük Kosztolányi Dezső Akarsz-e játszani? című versét. Alább ezt hallgathatják meg a művész előadásában. A színművész Verset mondok című kötete tanulmányokat, nyilatkozatok és műsorok leiratát gyűjti össze, amelyben költészetről vall, költői módon: „a vers az ember legtöményebb megnyilvánulása, leganyagtalanabb röpülése, legforróbb vallomása a létről. A legszentebb játék. A kifejezhetetlen körbetáncolása, megidézése, ritka szertartás, míves fohász. Valami, ami születésének pillanatában, a halhatatlanságra tart igényt.”
Kedves ellenzéki politikusok!
Nem futottam át hirtelen mind az 52 nemmel szavazó ellenzéki parlamenti képviselő életrajzát, ezért elnézést kérek. A kérdéseim ettől függetlenül nem költőiek.
Van Önöknek gyermekük?
Szüleiknek kell lenniük, remélem, jó egészségnek örvendenek!
Többen elég fiatalok ahhoz, hogy akár a nagyszüleik is családjuk körében lehessenek még. Ezt kívánom Önöknek!
És barátaik? Azok vannak?
Megmondom Önöknek. Túl sok már nem lehet. Az olyan embert, mint Önök, messze elkerüli minden normális ember. Nem az éppen arató vírus miatt. A rokonok nem tehetik meg, a szerencsétlenek, mert a rokonokat nem tudja megválogatni az ember. Csak a barátokat.
De írhatnánk akár poloskákat, patkányokat, büdösborzokat vagy más, az ember által rettegett és gusztustalannak tartott élőlényeket is [a jobbikos Jakab Péter, az MSZP, a DK Gyurcsány, az LMP, Szabó Tímea, Párbeszéd, a Momentum, a Liberálisok, valamint Hadházy Ákos és Szél Bernadett független képviselők] akik közös nyilatkozatot adtak ki, akik most magyarázkodnak arról, hogy miért tagadták meg a koronavírus-törvény keddi elfogadását: „nem bízunk Orbán kormányában. Ezért nem adhatunk korlátlan felhatalmazást még ilyen válságos időben sem a regnáló rezsimnek”. A Soros-quislingek, ezek a koncra mindig éhesen leső elvtelen sakálok nem bíznak… miközben nagyszülők és unokák élete a tét!
A magyar ellenzék és lakájmédiája úgy viselkedik, mint az a beteg, aki felajzott pereputtyával együtt rátámad az érte kiérkező mentőkre. Csak azért sem szavazták meg, hogy sürgősséggel lehessen dönteni a veszélyhelyzet meghosszabbításáról. Nekik fontosabb volt ismét nácizni egy öblöset, „felhatalmazási törvénynek” titulálva a jogszabályt. Sürgősebb volt újra előadni az unásig ismételgetett haláltáncot a jogállam és a demokrácia általuk kitalált sírja fölött. Szánalommal vegyül a döbbenet róluk gondolkodva.
Pedig a vírus nem válogat. A gyorsabban, egyszerűbben meghozható döntések, a határozott intézkedések, amelyek valóban járhatnak ideiglenes jogkorlátozással, őket is, szavazóikat is ugyanúgy védi, segíti a járvány megfékezése közben. Nem véletlen, hogy a magyar társadalom döntő többsége egyetért az eddig hatályba lépett óvintézkedésekkel, és támogatja a kormányt a védekezésben.
A Nemzeti Színház nagyasszonya nemcsak színészi teljesítményénél fogva volt különleges, hanem személyiségében is meghaladta korát.
A 170 éve született Jászai Mariról még életében emléktáblát helyeztek el a szülőházán, nevét több tér és utca viseli Budapesten. Az állami színművészeti díjon túl a Vénusz bolygón még egy krátert is elneveztek róla.
Kassai Vidor színész 1869-ben vette feleségül az érdekes, szélsőségekből összegyúrt, tehetséges, okos és becsvágyó Jászai Marit, de a házasság két év után véget ért. A színész úgy fogalmazott: „A korlátokat nehezen tűrtük, – ő nehezebben, mint én –, sőt nem is tűrte; nemhiába, imádta Petőfit.”
A művésznő igazi, nagy sikereit közismerten tragikaként aratta: Lady Macbeth-ként, Cleopatraként (Shakespeare drámáiban), Gertrudisként a Bánk bánban, Antigonéként, Elektraként, Phaedraként (Jean Racine tragédiájában), Stuart Máriaként, illetve Angliai Erzsébetként (Friedrich Schiller Stuart Máriájában) és Franz Grillparzer drámájának Medeájaként. Jászai Mari isteni tehetségét állandó tanulással fejlesztette. Nyelveket tanult és fordításokat készített, rendkívül nagy hatású művész vált belőle. Korában utolérhetetlen volt a tragikus szenvedély megszólaltatásában.
„Ezernyolcszáznegyvennyolc! az égen
Egy új csillag, vérpiros sugára
Életszínt vet a betegségében
Meghalványult szabadság arcára.
Szent szabadság, újabb megváltója
A másodszor sűlyedt embereknek,
Drága élted miljom s miljom ója,
Ne félj, téged nem feszítenek meg.
Elbuvék a békesség galambja,
Fészke mélyén turbékolni sem mer;
Háborúnak ölyve csattogtatja
Szárnyait a légben vad örömmel.
Hah, ti gyávák, ti máris remegtek?
Ez csak kezdet, ez csak gyermekjáték...
Hátha mindazok beteljesednek,
Amiket én álmaimban láték!
Eljön, eljön az itélet napja,
A nagy isten véritéletet tart,
S míg jutalmát jó, rosz meg nem kapja,
Már nyugonni sem fog addig a kard!”
„És miért zárták ide a nőket?
Mert hőn szerették hazájukat,
S meg nem hajolának hódolattal,
A vértszomjazó hadibirónak.
És mert lelköket meg nem törheté,
Azért dühöngő bosszujába,
Elitélte, hogy hosszas kinzásal
Bezárhassa Kufstein várába.”
A fenti sorokat 1853. október 16-án írta Leövey Klára A két testvér börtön című egyetlen versében, amelyet fogsága alatt a kufsteini várbörtön lepedőjére vésett fel, vélhetőleg szénnel. A 43 versszakos mű, amely szakértők szerint „inkább érdekes, mint szép”, hű képet fest az 1848-as forradalom két – talán legfontosabb – női karakteréről: Leövey Kláráról és Teleki Blankáról.
A két nő sorsa Pesten pecsételődött meg a forradalom előtt jó néhány évvel. „Csak úgy remélünk biztosan szebb jövendőt, alapos jobbra fordulást egész állapotunkban, ha elég erőnk és következetességünk lesz gyökerén kezdeni a reformot, azaz: ha családi életünkbe öntünk összhangot nőink nevelésének nemzeti iránya által” – írta Teleki Blanka 1845-ben, egy évvel azelőtt, hogy a kezdetekben egyetlen diákot, Deák Ferenc keresztlányát oktató leányiskoláját megalapította. Fő motivációját és elgondolásának alapjait jól mutatja a szintén 1845-ben a Pesti Hírlapban közölt felhívás, mely szerint „három, négy idegen nyelvben jártas Magyarország leánya, akármely más nemzet történetét, mostani állapotát jól ismeri – de nemzeti nyelvét nem érti, hona hajdanából nincsenek képei, hazája jelen küzdelme pedig gyakran mint gúny tárgya tűn fel előtte. Legszebb álmai, legforróbb vágyai Párizst, Londont varázsolják eleibe, ott tölthetni életét legnagyobb földi boldogságnak képzeli – még csak messzünnen sem jut a dús magyar úrhölgynek eszébe, hogy a sors őt ide rendelte, hogy minél nagyobb adományokkal áldá meg őt a végzet, annál több kötelességet is mért reá, hogy minél elhanyagoltabb a haza, annál inkább tartozik annak minden gyermeke előmenetelén munkálni.”
Kétségbeesett üzenetet kaptam a minap. Keres a nagylányom. A délutáni tagozat gimnazistáit, középiskolásait szállító buszra az egyik falusi megállóban fölnyomakodott vagy két tucat illegális bevándorló. „Büdösek, hangosak, félünk” – írja a lányom. Zaklatott, rövid közlése érzékelteti, dermesztő lehet a riadalma. Sosem volt ijedős fajta, most mégis a segítségemet kéri. Tőle tudom, hogy a fiatal férfiakból álló kompánia jegyet sem hajlandó venni. A buszsofőr tehetetlen. A jövevények ellepik, uralják a buszt, miközben lapos tekintettel méregetik a gyereklányokat, és a saját nyelvükön megjegyzéseket tesznek, amelyeken a többi sötét bőrű férfi heherészik. Így megy ez hosszú kilométereken keresztül, mígnem végre letakarodnak a buszról. Célközelbe értek: alig órányi gyaloglásra már Magyarország kezdődik.
Vitán felül álló tény, hogy a világ magyar közösségei közül a legnehezebb helyzetben ma a kárpátaljai magyarság van. A közelmúltban Beregszászon járva azonban nem a kétségbeesés, vagy a lemondás jeleit tapasztaltam, ellenkezőleg: egy élni akaró, küzdő, öntudatos magyar közösség tagjaival volt alkalmam beszélgetni – akiknek egyébként a világon semmi bajuk nincs a beregszászi ukránokkal (sem a tucatnyi további nemzetiséggel). Ahogy jellemzően a beregszászi ukránoknak sincs semmi bajuk a magyarokkal.
A feszültséget sokkal inkább Kijev generálja, amikor időről-időre politikai tőkét kovácsol a nemzetiségi kártya kijátszásából, amikor felhergeli a marginális nacionalista erőket és azt szajkózza, hogy az ukrán államra éppen a magyar kisebbség jelenthetne bárminemű fenyegetést. Felelőtlen és rövidlátó politika, sebeket okozó, téves politika.
És lám, eljött az idő, amikor visszasírjuk a maiakhoz képest akár jelentősnek is nevezhető román vezetőket, mint Adrian Năstase vagy Ion Iliescu. Közben persze kiráz a hideg is.
A történelemben nem az erőszak gyakorlása és a törvények megsértése révén halnak ki a nemzetek és tűnnek el az államok, hanem a közömbösség és a kötelezettségek alóli kibújás miatt. Egy hamis véleményszabadság fojtogató máza alatt olvadunk be egy totalitárius rendszerbe, ami a demokratikus szabadságjogok végső felszámolásához vezet.
Úgy tűnik, működik a régi pártrendszer, amely a káderek jelölésére vonatkozik. Felülről lefele.
100 évvel a trianoni békediktátum után nem lesz magyar képviselet a pozsonyi parlamentben. A fél éve még az MKP-nak egy őszinte koalíciós ajánlatot tévő Igor Matovič, akit akkor a közvéleménykutatók csak 5-6 százalék körül mértek, vasárnap 25 százalékos eredménnyel 53 képviselőt vitt be a parlamentbe, így ő alakíthat kormányt valószínűleg Richard Sulík és Andrej Kiska pártjával, de az Egyszerű Emberek és Független személyiségek elnöke Boris Kollárral is tárgyalni akar, hogy alkotmányozó többségű kormány jöhessen létre. Öröm az ürömben, hogy nem került a parlamentbe a felvidéki Momentum, a kampányt óriási arccal kezdő, ultraliberális, család és nemzetellenes Progresszív Szlovákia/Együtt koalíció, akik 7 helyett 6,96 százalékot értek el, így a szintén nagyon magabiztos „biztosbejutunk“ magyar platformjuk is hoppon maradt. Ehhez valószínűleg nagyban hozzájárult Miroslav Beblavý undorító kisvideója, melyben Orbánt mocskolja. Nagy köszönet érte, a hazájukat féltő szlovákok legalább megismerhették ennek a külföldről finanszírozott genderpártnak az igazi oldalát, s akik így tettek, azok valószínűleg szintén Matovičra adták a voksukat, akinek párttársa, Grendel Gábor vasárnap kijelentette, hogy az eddiginél is keményebb álláspontot fognak képviselni a migránskérdésben. Szóval ez már magában jó hír. Ha kárörvendő lennék, akkor azt is annak tartanám, hogy a Most-Híd nevű hazug projekt végre kipukkadt, s mivel 2009 óta tanítja Bugár szlovákokra szavaztatni a magyarokat, ezért ez inkább tragikus, mert 2020-ra megtanulták a leckét és bizony nagy számban szavaztak rájuk. Csak nem a Most szlovákjaira, hanem pl. Matovičra.
Ma ismét Lenin-szobrot avatnak, méghozzá a polgári demokrácia egyik mintaállamában, Németországban, de hogy még szebb legyen a dolog, nem a kommunista múltú Kelet-Németországban (a valahai NDK-ban), hanem a háború után mindig is demokráciában élő Nyugat-Németország városában, a Ruhr-vidéki Gelsenkirchenben.
Igen, igen, azok a szép kommunista hagyományok! Az a csodás osztályharc, amikor a nemes cél a burzsoázia, a „gazdagok” meggyilkolása volt. Hiszen már maga Karl Marx, a kommunizmus alapító atyja is kifejtette A gothai program kritikájában, hogy a csodálatos kommunizmus eljövetelét diktatúra előzi meg, s ez alapot adott minden kommunista terrorhoz és tömeggyilkossághoz.
