A nemzet vad bölénye: Szabó Dezső és emlékezete

Hol a kormány, hol az ellenzék, hol a baloldal, hol a jobboldal, hol a zsidók, hol az antiszemiták kerültek a célkeresztjébe. Egy csoportot nem kritizált soha: a hétköznapi magyar embereket. Most 75 éve hunyt el Szabó Dezső.
Hetvenöt éve hunyt el Szabó Dezső, a hatalmas életművet maga mögött hagyó és minden korszakban heves vitákat kiváltó író és publicista. Kritikátlan hívei egyoldalú méltatásokat közölnek róla, míg egysíkú kritikusai elfáradtak, már-már fasisztázásokra is alig-alig futja. Hogy melyikkel jár jobban Szabó, abban nem vagyok teljesen biztos, de kísérletet teszek arra, hogy háromnegyed századdal a halála után objektív történészi képet adhassak munkásságáról, tömören és az egyrészt-másrészteléssel lehetőleg halálra sem untatva senkit.

Liberális segítséggel dübörög a börtönbiznisz

Megközelítőleg ötven CT-berendezés árát, tízmilliárd forintot emésztett fel eddig a Soros-hálózathoz köthető radikális jogvédők által elindított börtönbiznisz, vagyis az, hogy az államnak olyan bűnözőket kell kártalanítania, amiért kényelmetlenül érzik magukat a börtönben, mint a Szögi Lajos olaszliszkai meglincselésében részt vevő ifj. H. Dezső. A Fidesz–KDNP a hét végén bejelentette: egyetért Orbán Viktorral, ezt a gyakorlatot meg kell állítani.

„Ahhoz, hogy valaki magyarnak érezze magát, nem feltétlenül kell itt születnie és felnőnie”

Háromszor tizenkét különleges életúttal találkozhat az érdeklődő, ha elolvassa Gyuricza Péter Visszidensek című interjúköteteit. A három könyvben különböző korú, társadalmi helyzetű férfiak és nők mesélnek az életükről, akik mind magyarnak vallják magukat. Ők a visszidensek, vagyis azok, akiket ugyan a történelem külföldre sodort, de végül visszatértek Magyarországra. Van köztük olyan, aki a felmenője vágyát beteljesítve, van, aki már idős korában élhet újra otthon, és akad olyan is, aki a gyökereit kutatva teljesedett ki ősei földjén.

25 éve született a csángó boogie

A kétszeres Fonogram-díjas Kerekes Band a jórészt saját maga teremtette magyar etno funk nagymestere, egyúttal nagykövete a világban, a kvintett ráadásul 2020-ban már fennállása 25. évfordulóját ünnepli.
A negyedszázad első évtizedében a tradicionális magyar népzene — elsősorban gyimesi és moldvai fúvós- és kobzos zene — hagyományát ápolták, aztán erre az alapra építve fejlesztették ki igen sajátos világzenei megszólalásukat funkos és rockos lendületű dalokkal. Vagy ahogyan az ő meghatározásuk ezt érzéklete- sebben leírja: megszületett a csángó boogie.

Alexa Károly: Köd a Királyhágón

Erdéllyel nem nehéz bennünket megríkatni – így indítja rövid cikkét Kosztolányi Dezső a Nyugat 1920. márciusi számában, annak is a vége felé, a kritikai rovatban.
„Édes véreink szenvednek ott, kikkel már több mint egy éve nem beszélhetünk (…), és a szavukat se halljuk, mintha valami bányaomlás eltemette volna őket…” Különös könyvismertetés első mondatai kezdődnek így, ezekkel a feketén pátoszos szavakkal, és a méltatás azért különös, mert bár egy kötetet forgat és mérlegel a kritikus, lényegében ilyen-olyan másolatban szállongó lapokat kapkod össze, néha szinte a szavaló szájakról szed össze strófákat. Ráadásul olyan verselőről van szó – hihetünk a minden magyar költeményt számontartó Kosztolányinak –, akinek híre sem volt korábban.

Milyen előrelépésekről beszélünk 30 év után?

Így látja a brit Románia-szakértő az utóbbi évtizedek politikai és társadalmi folyamatait.
Románia politikai pályájában az utóbbi 30 évben a társadalom szintjén következett be a legdrámaibb változás.
Emberek kritikus számában fejlődött ki a hit és eltökéltség arra, hogy aktív módon vitassák a társadalom érdekeire nézve ártalmasnak és Romániát az időben visszafordítónak tekintett hatalom döntéseit. Ez óriási előrelépés az 1990-es évekhez képest, amikor az elidegenedés és széles körben elterjedt tehetetlenségi érzés uralkodott. Akkor a kommunizmus által az államhatalomnak behódolásra kondicionált emberek túl nagy száma volt könnyen manipulálható. Ez volt látható 1995-ben a Caritas piramisjáték népszerűségében. Ezen kívül annak az évtizednek a meghatározó eleme volt még a bányászok többszöri megjelenése a fővárosban, a posztkommunisták ezt a posztkommunista átmenet által fenyegetett ipari csoportot használták fel bábuként és irányítható tömegként a nem kívánt változások szétzúzására.

A győztesek a propagandaháborút is megnyerték

Ezerkilenszáztizenkilenc január 18-án kezdődött el Versailles-ban az a konferencia, amelynek végeredménye számunkra a történelmi Magyarország szétdarabolása volt. E folyamatnak az Apponyi-delegáció elindulásáig: 1920. január 5-ig tartó szakaszával foglalkozott a VERITAS-estek sorozat első idei vitája.
Hermann Róbert, a VERITAS Történetkutató Intézet kutatócsoport-vezetője az est moderátoraként először a helyszínnek és az időpontnak a kiválasztásáról kérdezte Vizi László Tamás főiskolai tanárt, a Kodolányi János Egyetem általános rektorhelyettesét és Anka László történészt, a VERITAS tudományos munkatársát.
Vizi László Tamás arra mutatott rá, hogy mindkettő szimbolikus volt, ugyanis a Német Császárság születését 1871. január 18-án a Versailles-i palota tükörtermében deklarálták, tehát a hely és a nap kiválasztásával is a Németország feletti győzelmet akarták hangsúlyozni.

641 faluval lett kevesebb Ukrajna a függetlensége óta

Ukrajna 1991-es függetlensége óta, vagyis az utóbbi 29 évben az általános demográfiai trend nyomán 641 önálló település néptelenedett el teljesen – közölte az ukrán parlament kedden. A közlemény szerint 40 nagyközség és 601 település néptelenedett el teljesen. Kárpátalján a már említett időszakban mindössze egy falu szűnt meg teljesen, ilyen jó mutatóval csak Voliny megye büszkélkedhet.

Gyöngyöspata-ügy: ne importáljunk rabszolgatudatot!

Aki Gyöngyöspatára százmilliós büntetést lát indokoltnak kiszabni, az tanítson fél évig magyart Gyöngyöspatán.
„És kudarc ül az emberek szemében; az éhesekében pedig nő a harag. Az emberek lelkében kitelik és elnehezül a harag szőleje.” (John Steinbeck: Érik a gyümölcs)
Néha azon tűnődik az ember, hogy vajon hol teremnek a jogászok, a bírák, a jogvédők, a kisebbségszakértők. Nem fér a fejébe az a bűbájos isteni fricska, hogy valahogy mindig a kertvárosi általános iskolákban cseperedett, Habsburg-sárgára vakolt elitgimnáziumokban a négyszázkilencvenhatodik istenverte felvételi pontot is behúzó, fővárosi elitegyetemekről Londonba, Párizsba és Leuvenbe kierasmusoló, porhanyósra művelt emberfők kerülnek olyan pozícióba, hogy megmondhassák a hevesi kisváros dizájnerdrogos levegőjében a szorzótáblával kínlódó tanárnak: alkalmatlan, rasszista dög vagy, öcsém!

A „demokrácia” vesztese: a nép

Az emberi társadalmak „gondolkodói”, politikusai, évszázadok óta igyekeznek tökéletesíteni a tökéletlent. Nem társadalmi igény a hatalmi, gazdasági és politikai előnyszerzésre használható homályos fogalom: a demokrácia. Hiszen a társadalom a vezetést igényli, nem az egyéni szabadságjogokat, a lovak közé dobott kantárt.
A demokrácia és a köztársasági államforma együtt, minden társadalomban káoszt, anarchiát és erőszakot szült. Amikor pedig csak az elnevezések játszottak szerepet, de a berendezkedés diktatórikus hatalomgyakorlás volt, akkor a demokrácia szóval leplezték az állami túlkapásokat, s igyekeztek a „népfelség elvével” hamisan alátámasztani a gyilkosságokat, a nemzeti szabadság megszüntetését, az idegen, megszálló hatalmak kiszolgálását, és a hazaárulást. Jól ismerjük ezt a társadalmi formát, hiszen a magyar nép nagyobbik hányada kivette a részét ebből a „szocialista demokráciából” amelyben a szocialista szó inkább fosztóképzőként szerepelt.
E demokráciáknak, és magának a demokrácia fogalomnak a vesztese, áldozata és kiszolgáltatottja maga a nép. Ez azt jelenti, hogy a nép önmaga ellenségévé tett eszköz, amely a ”szabad”választások útján a maga érdekében ültet bársonyszékekbe arra alkalmas, vagy – mint október 13-a óta látjuk – alkalmatlan embereket. A demokratikus berendezkedés tehát nem más, mint a nemzetek és társadalmak, az egyén és a közösség „törvényesen” és előre megszervezetten történő félrevezetése a hatalom érdekében. Ennek egyik fontos része a „demokratikus” választási kampány, ahol általában hazudozva, és ostoba ígéreteket téve veszik rá a választópolgárokat arra, hogy méltatlan, meggazdagodni, lopni, csalni akaró egyedek kerüljenek a nagy húsosfazékhoz. A választó pedig nem veszi észre, hogy korántsem a maga érdekeit, hanem egy szűk csoport, egy saját érdekét szolgáló bűnbanda kiválasztottjait segíti – az általa befizetett adóból biztosított – érdemtelenül megszerzett jövedelemhez.

Trianont relativizálni szaftos, címlapos sztori a ballib agymosó gépezetben

Az egyik legolvasottabb magyar nyelvű online portál (Hvg) szólította meg az MTA köztestületének történész tagját, a Politikatörténeti Intézet főigazgatóját, akinek szomorúan egyoldalú gondolatsorát nehéz másképp értékelni, mint egy megdöbbentő szellemi (történelmi?) rombolási kísérletsorozat részét, tudva, hogy a „szintén zenész” ÉS-ben hasonlóan vérlázító módon igyekeztek a minap megközelíteni a témát. (Erről itt olvashatnak.)
Különösen egy Egry Gábor-i gondolatot volna bűn szó nélkül hagyni. Idézzük.
„Miért ne lehetne, hogy valakinek akár közömbös legyen június 4-e? Hogy nem tekinti ma már tragédiának? Hogy azt gondolja, a kisebbségek problémáinak megoldásához nem szükséges a Trianonért való szimbolikus kárpótlás.”
Úgy tűnik, Trianont relativizálni, a határon túl rekedt magyarok évszázados elnyomását végképp eltörölni, az bizony következmények nélküli szaftos, címlapos sztori a ballib propagandában!

Muskátli - 2020. január

2020

Minden olvasójának Áldást, Békességet,
megtartó Egészséget, a Teremtő szelíden óvó figyelmét kívánja ez elkövetkező új esztendőre is
a szerkesztőség !

Miért is kellene bejutnunk….?

“A szellem embere önmagában keresi a felelősséget, vádat emel a kultúra papjai ellen, akik nem őrizték elég hősiesen a szent szöveget, alkudoztak a hamis prófétákkal, s egy mohó gépi civilizáció martalékának dobták oda az európai kultúrát… Európa nem a harctereken pusztul el, hanem a lelkekben… Elmerül a földrész végzetében. Egy üde és mohó imperializmus, az amerikai, mely a gépi civilizáció és a nyersanyagok kifogyhatatlan bőségével rendelkezik, érdeklődve pillant körül a világban, mert most látja, fiatal történelme során először, az alkalmat, mikor népek, földrészek, világnézetek és korhadó társadalmak fölött magához ragadhatja a vezetést, az uralmat a nyersanyagok , piacok, az emberek által lakott földrészek nagyobb fele, igen, a vezetést a világ fölött.” (Márai Sándor: Kassai őrjárat)
Most egy kicsit térjünk vissza a harminc éve történtekre, mert akkor adódott újra alkalom Esterházy megválasztása óta, hogy ismét valamiféle közakarat, népakarat teljesülhet, vagyis szabad választások lesznek. Azért mondom, hogy valamiféle, mert szabad választásokról csak akkor beszélhetnénk, ha minden jelölt vagy jelölő szervezet egyenlő eséllyel indulhatna, egyformán felkészülhetne, és a polgárok valóban teljes körű információkkal rendelkeznének a jelöltekről, pártokról és a választási programok fogalmairól.

Egy régi erdélyi karácsony. Meg egy alma

Tíz-tizenegy éves lehettem. Odakint tombolt a kommunizmus meg a tél. A kommunizmusból olyan sokat nem érzékeltem. Nagyapám kommunista volt, apám orvos, hát nem zargattak a szervek, és mindig került valami extra az asztalra. A télből viszont rendesen kijutott. Na ne félj, akkoriban nem volt se klímazűr, se klímagyász. Akkora torlaszok voltak a járdán, nem is kellett leguggoljunk hógolyócsata közben, ha ki akartunk térni egy-egy veszélyes lövedék ellen. Jó, időnként hideg volt a lakásban (olyan este hét után, meg reggel, amikor ki kellett bújni az ágyból), de kit érdekelt, hiszen ott volt a hó, a szán s a pajtások.
Ezért is utáltam, amikor karácsony előtt pár nappal apám bejelentette: magával visz Székelyudvarhelyre. Persze, vén orvosok közt kell ücsörögnöm napestig, gyerek egy szál se, itthon meg a többiek dicső hóhaditetteket hajtanak végre. Ám apelláta nem volt. Mentünk. És minden pont úgy zajlott, ahogy sejtettem: iszonyatos unalom közepette telt el az a pár nap, jó fiúként illedelmesen válaszolnom kellett a hülye kérdésekre, az egyik orvosnéni még meg is csipkedte az arcom, pedig azt kimondottan utáltam. De tűrtem, mint Toldi Miklós, sőt, jobban, ugyanis nem vágtam hozzájuk még egy biciklikereket sem. És ahogy a szólás mondja: a legrosszabb dolognak ugyanúgy vége szakad egyszer, mint a legjobbnak.