A trianoni békeszerződés aláírásának 100. évfordulójáról a Magyar Állami Operaház videóval kíván megemlékezni, amelyet zenekari és énekkari művészeinek közreműködésével a zebegényi Trianon-emlékműnél forgatott le.
Már csak arra a kérdésre kell választ találni, hogy ki ellen hirdetett védelmi akciót Ionopotchivanoc úr.
Urunk mennybemenetelének ünnepnapja, az áldozócsütörtök május 28-ára esik az ortodox vallási naptár szerint. Ráadásul a mioritikus hazában az áldozócsütörtök egybeesik a háborús hősök nemzeti ünnepnapjával.
E kettős ünnep alkalmából Klaus Ionopotchivanoc Iohannis álkisebbségi államelnök üzent a népnek. Ebben nincs semmi különös, valószínűleg minden évben megteszi, mióta a Cotroceni-palotában lakik.
Az üzenetben szó van a román nemzet mártírjairól, a haza szeretetének és szolgálatának nyújtott példaképről, a koronajárvány civil hőseiről, az orvosi személyzetről, köszönetről, háláról.
Nem tudom ki, hogy van vele, de én van, hogy egyszerre több tucat elolvasandó cikket is behúzok a böngészőmbe, s ha van egy kis időm, akkor egyszerre próbálom meg „lefaragni” a kijelölt írások számát. Így akadtam rá egy néhány hete behúzott, de 4 éves cikkre (Közeledve a 100. évfordulóhoz), mely valójában Duray Miklós, 4 éve Somorján, június 4-én elmondott beszédének leirata. Emlékszem, nem mindenki örült már a szervezők közül sem, hogy Duray Miklóst hívtam szónoknak anno, persze a beszéd után Somorján is rájöttek, hogy az Együttélés megalapítója nem eszik embereket, sőt mi több, az egyik legértelmesebb és legrátermettebb felvidéki politikus, még napjainkban is.
... Száz évvel ezelőtt az akkori győztesek közül sokan azt remélték, hogy a magyarság mára asszimilálódik a környező nemzetekbe, évezredes kultúránkat és nagyszerű, világraszóló teljesítményeinket pedig könnyűszerrel magukévá tehetik. Hál’ Istennek, nem így lett. A nemzet gerincét nem sikerült megtörni. Ma is létezünk, fejlődünk és a Kárpát-medencében még mindig többséget alkotunk....
Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa 2019. április 25-én fogadta el „Az ukrán mint államnyelv működésének biztosításáról” című törvényt (Закон України «Про забезпечення функціонування української мови як державної»). Az államnyelvi törvénynek nevezett jogszabály kötelezően előírja az államnyelv használatát az államigazgatás, a társadalmi és közélet, az igazságszolgáltatás, a gazdaság, az oktatás, a kultúra, a sport minden területén, megsértéséért szabálysértési eljárás, pénzbírság jár; számos tisztség, poszt és állás (például: polgármester, iskolaigazgató) betöltéséhez előfeltétel a törvény által létrehozott állami ügynökség előtt letett ukrán nyelvvizsga; az ukrán irodalmi nyelv normáinak vagy a helyesírási szabályoknak a hivatalos dokumentumokban való megsértéséért bírság szabható ki; az állampolgárok egy újonnan kialakított állami hivatalnál tehetnek feljelentést, ha úgy érzik, jogi vagy magánszemélyek megsértik a törvényt; a jogszabály betartását külön állami biztos felügyeli, akinek feljelentési joga van.
Ha azt mondom, hogy undorodom ettől a mai hazug és aljas világtól, akkor nem érzékeltettem még azt, amit valójában érzek. Olyan mélységes megvetést, amihez foghatót talán azok a magyar katonatisztek és főtisztek érezhettek, akiket a Népbíróság halálra ítélt és ott álltak a rájuk szegezett fegyvereket tartó kivégzőosztag előtt, szemben a sok prolival, akik a kivégzést jöttek nézni…
Bennem pont az a lelkiállapot dühöng. Hiszen a világ egy hazugságban él, és egyetlen kormány vagy egyház sem tud tenni ellene. Mert vagy ott állnak és várják, mikor rogy össze a halálraítélt, vagy ők a halálraítéltek… de részesei annak, ami visszavonhatatlanul és legyőzhetetlenül szorongatja a világot és benne Európát, ezen belül pedig a Kárpát-hazát.
Állami vezetők, kormányok kénytelenek alkalmazkodni még akkor is, ha tudva-tudják, hogy mindaz, amit tenniük kell, hamis. Ám, teszik, mert a haza és a túlélés forog kockán.
„Menjenek haza azzal a tudattal, hogy láttak ma végre egy boldog embert!” – e szavakkal búcsúzott Mikszáth Kálmán a negyvenéves írói jubileuma alkalmából Pünkösdkor őt ünneplő közönségétől két héttel halála előtt, amikor az egyetemes magyar nemzet hódolata vette őt körül. Mikszáth nemcsak saját életének legboldogabb perceiben hagyta itt a földi életet, hanem hazájának és nemzetének legboldogabb idejét is azok az évtizedek jelentik, amikor ő élt és alkotott.
Az Isten szerette őt, ezért bölcsőjébe belerakta legritkább, legdrágább adományait: a humort, a fénylő, nagy okosságot, a bájt, a lélek nyugalmát és a tiszta bölcsességet.
A hazánkat megcsonkító, a nemzetünket szétszakító trianoni békediktátum 100. évfordulóján szobrot szeretnénk állítani a béketárgyaláson kiemelkedő szerepet játszó, a magyarság nevében védőbeszédet tartó nagyformátumú politikusnak és közéleti személyiségnek, gróf Apponyi Albertnek. A nemzeti összetartozás jegyében a marosvásárhelyi születésű Pokorny Attila szobrászművész készítette el a szobortervet. Pokorny Attila 2001-ben a kolozsvári Képzőművészeti Egyetem szobrász szakán végzett, majd a pécsi egyetemen folytatta művészeti tanulmányait.
Az alkotást 2020 nyarán a gyönyörűen megújult Vörösmarty Emlékház védett parkjában szeretnénk felállítani, jelezve, hogy Apponyi bátor kiállása, politikusi életműve méltó folytatása a reformkor nagyformátumú személyiségeiének.
Éppen ezért a szobor bronzba öntéséhez és felállításához szükséges 2 és fél millió forint összegyűjtéséhez közadakozást kezdeményezünk, az induláshoz személyenként 100-100 ezer forintot ajánlva fel. Minden azon önzetlen magánszemély vagy cég - akár pár ezer forintos - támogatását várjuk, akik osztoznak a Trianon miatt érzett fájdalmunkban, ugyanakkor büszkék arra, hogy a békediktátum ellenére erős nemzet tagjaiként élhetünk a Kárpát-medencében, illetve sokra tartják Apponyi Albert munkásságát. A támogatásokat a Velencei-tavi Kistérségért Alapítvány számlaszámára várjuk: 10100716-58512600-01000006
A támogatások után a cégek adókedvezményt vehetnek igénybe.
Kápolnásnyék, 2020. május 26.
Alapkérdés: kik irányították a magyar rendszerváltás folyamatát, kik szorultak háttérbe, kit mostak le a pályáról, illetve mennyire volt tervezett s mennyire spontán a magyar demokratizáció?
A közép- és kelet-európai országok úgy jutnak el a rendszerváltás pillanatához, hogy a globális elit által elterjesztett s a fősodratúvá vált liberális hálózatok által átvett eszméket kapták normaként, elvárásként. A várva várt jóléti, szociális állam helyett privatizációt és a piac uralmát, az általában vett demokrácia helyett liberális demokráciát s a hagyományos, részben megőrzött keresztény kultúra helyett multikulturalizmust. Az őket segítő, támogató nyugati hatalmak, illetve mögöttük a globális pénzügyi hatalom ezt várta el az új, demokratikus vezetőktől, kormányzatoktól, ehhez nyújtott segítséget, s aki ettől az iránytól merészelt eltérni, azt brutális módon gátolták, korlátozták, szankcionálták – már akkor is.
„A történelmet a győztesek írják.”
Winston Churchill
Úgy esett, hogy a nürnbergi perben a vádlók mindenképpen szerették volna, a többiekkel együtt, felakasztatni Karl Dönitz admirálist is. A vád lényege az volt, hogy a német búvárhajók figyelmeztetés nélkül süllyesztették el a szövetséges hajókat, megszegve ezzel mindenféle, a tengeri hadviselésre vonatkozó szabályokat. Az akasztás azonban, kivételesen, nem sikerült, mert a vádlott védőjének kérdésére Chester Nimitz admirális – a csendes óceáni győző – elmondta, hogy az amerikai tengeralattjárók, pontosan ugyanolyan parancsok alapján, pontosan ugyanúgy jártak el. Dönitz aztán ágyban párnák között, a németországi Aumühlében halt meg, 1980-ban.
Trianonban és a történelmi Magyarország feldarabolásában elsősorban nem magyarellenességet látok, hanem a különböző hatalmi érdekek egymást kiegészítő folyamatát – nyilatkozta a Vasárnapnak adott interjújában Duray Miklós. A keresztény szellemiségű hírportál a száz évvel ezelőtti országvesztés előzményeiről és a térség nemzetiségi politikájáról faggatta kiadónk elnökét.
Duray a trianoni diktátumot egy hosszú folyamat következményeként írta le, melyben nem is az európai hatalmak magyarellenességét kell látni (persze „díszletként” ezt is bőséggel megteremtették), hanem egy hatalompolitikai folyamat eredményét. És a gyökerek jóval korábbra nyúlnak vissza, mint az első világégés, vagy épp az azt közvetlenül megelőző időszak: legalább egy évszázaddal korábbra kell visszatekintenünk.
A Trianonhoz vezető útról március közepére tervezett a VERITAS Történetkutató Intézet egy kétnapos, az Országházban, illetve az intézet székházában tartott konferenciát, mintegy nyitányaként a térben és időben is szerteágazó téma további megvitatásainak. Mint szomorúan tapasztaltuk, erre már nem kerülhetett sor, de a százéves évfordulót karanténban sem szabad elfelejteni, így a sorozat első vitájára – sok más tudományos és kulturális eseményhez hasonlóan – az online térben került sor.
Noha a témát moderáló Ujváry Gábor intézetvezető, és a két résztvevő: ifjabb Bertényi Iván történész, a Bécsi Magyar Történeti Intézet igazgatója, valamint Gali Máté, a VERITAS tudományos munkatársa más-más helyszínről szólaltak meg, a közvetítésben nem jelentek meg az online-eszmecserék gyakori technikai akadozásai.
Néhai szerkesztőnk Gaál Áron nem sokkal tavalyi halála előtt írt egy hosszabb cikket Gyóni Gézáról a litvániai Kaunas érsekségének, a „XXI. század”-nak. Lajma Debeszjunene,[ http://www.szozat.org/index.php/kitekinto/tartalommutato/6420-lajma-debeszjunene] a hetilap belső munkatársa most beszerkesztette a két oldalas írást, amely 2020. április 24-én jelent meg. Gyóni Géza életútja és költészetének ismertetése mellet bemutatta a Hungarovox Kiadó által megjelentetett, Gyóni Gézáról szóló, „Tizenkét hónap, tizenkét érv Gyóni Géza mellet” című [http://www.szozat.org/index.php/ajanlo/tartalommutato/11411-gyoni-geza-tizenket-honap-tizenket-erv-gyoni-geza-mellett] kötetet, valamint Balogh Géza ugyancsak Gyóni témájú könyvét. – cspb –
Az Európai Unió nagy lendülettel kritizálta a határzárat szorgalmazó nacionalista politikusokat. Most meg az ágy alá bújva várja a pandémia elmúlását. És Románia? Tessék elolvasni...
A globalizálás vízen, levegőben és vasúton szállított, árukkal megpakolt konténereket, illetve vezetékeken vagy az éterben száguldozó biteket jelent; a túlzott globalizálás pedig azt, hogy rendkívül különböző népességeket és életmódokat hoznak közvetlen kapcsolatba egymással, ellenőrzés nélkül. A túlzott globalizmus éppen Vuhanból, Kína közepéről hozott el egy rémisztő vírust az európaiaknak, epikus méretű egészségügyi és gazdasági válságot generálva, az európaiak pedig bennünket is megajándékoztak az iszonyatos vírussal.
