Szacsvai Károly: Magyar béke

Dacos mosolyra nyílik ajkam.
Élet piroslik arcomon,
Pedig szívem sajogva gyászol. –
De azt mégis palástolom.

Magamba fojtok fájó érzést,
Sóhajt s keserű könnyeket,
Csakhogy ne halljak émelyítő
S álnok részvétbeszédeket.

Ilyen elszánt s edzett mártírként
Robotolok nemcsak magam,
Vérrel szentelt becsületünkkel
Némán tűrünk mi most sokan.

Derűs külsőnk olyannak látszik,
Hogy bánkódásra nincsen ok,
Pedig belül, lelkünk honában
Rejlik nem egy kínzó titok.

Ó, hány keblen látunk szép rózsát?
Hány nagyszerű hely díszeleg?...
S belül olyan szomorúság van,
Amelyről nem szólnak jelek.

Átkos kudarc után is csendben
Munkálkodunk mi magyarok,
De, hej, ha majd másért feszülnek
Kemény öklök s izmos karok…

Még nem indult minden romlásnak,
A romokon is nő virág…
Már vannak új törzsek és ágak,
Miket majd bámul a világ.

- Jó Ég, segíts s világíts nékünk
Bús emlékű zord utakon,
Hogy sok nemes célt érhessünk el,
Okulva bűnös múltakon.

Uram Isten, a magyar népet
Áldásoddal is nézheted:
Hisz’ annyit tűr ősi jussáért,
Vezekel érte eleget.

Ám hogyha kell, mi átszenvedjük
A világ összes kínjait,
Abban bízván, hogy üdvös békét
Teremt a szeretet s a hit!.

1920