Krúdy Gyula: Vízkereszt napján a háborús fővárosban

Farsang – te gyászruhás ledér –, már második esztendeje jössz elő a téli alkonyatból lengő fekete fátyolban, lakkcipőben, selyemharisnyában, a parfőmödet tubarózsából szűrték; falun, halott menyasszonyok ravatalánál érezni ez illatot gyakorta; egyik setét szemed a végzetet siratja lassan omló könnyekkel, míg a másik tamburmajor mozdulatait lesi, aki a temetési zenét vezényeli nagy pálcájával… A szívedben vágy és gyász, mint ifjú özvegyasszonyéban, aki férje koporsójánál első szerelmével találkozik; a bokádban tánclépés remeg, mint az esti szél bujkál a nők hajában, míg a térded imádságra rokkan egy csodatevő templomocskában; nem tudod: sírj vagy nevess… szabad-e csókolózni a setétségben vagy mindig a nagy vízbe bámulni a hídról?

    Mikor falun laktam, a kutyáim Vízkeresztkor ugattak, farsangi figurák mutatkoztak az utcán. A farsang áhítatos időszaka volt a kalendáriumnak. Mindenki igyekezet megbolondulni egy napra vagy egy órára.

    Az élet most fáradt és érdemtelen vén színész, mindig ugyanazon szerepeket játssza, mint némely öreg komédiások. Háború és mindvégig háború. A férfiak élete oly egyformasággal folyik, mint akár a középkorban, midőn a valamire való férfiú életének tíz vagy húsz esztendejét hadban töltötte. A királyok megharagudtak, sereget szereztek, öregségére került néha vissza a szülővárosába a harcos, hogy az unokáiban gyönyörködjék. A középkorban ez igen érthető és természetes dolog volt. A fegyverviselésben eltöltött évek különös változatossággal, nemegyszer anyagi haszonnal kecsegtették a zsoldoskatonát. Egy jóravaló zsoldos négy-öt királynál, fejedelemnél szolgált életében. A Rajna mellől Nápolyba kerülhetett, hideg északról szenvedélyes délre, Madridban vagy Krakkóban tölthette a telet…

    A polgárság ezalatt a kulcsos városokban folytatta a maga kalendárium-szabta életét. Megtartották az ünnepeket, karácsonykor kalácsot sütöttek, farsangban álorcát tettek fel, szerettek, házasodtak, meghaltak… A háború, mint egy távoli mennydörgés hallatszott a hegyek mögül. Igen természetes dolognak látszott, hogy egyik király haragszik a másik királyra. Bivalybőr zekés, rőt szakállú katonák vonultak át néha a városokon, az asszonyokat a hátsó kamrákba zárták, a bíró csapra ütötte a város borát, és ha éppen farsang volt a városban, az idegen katonák együtt dévajkodtak a polgárokkal. Rákóczi Ferenc és Görgey Artúr megtartatták hadaikkal a mulatságok idejét. A felvidéki városokban a kuruc a sarokba állította rövid nyelű csákányát, és Vízkeresztkor megtáncoltatta a lőcsei asszonyokat. A honvéd a téli hadjárat alatt Eperjesen vagy Körmöcön vigadott, hajnalig pörgette a felvidéki szépeket, reggel rohamra ment a Branyiszkóra. A régi hadviselések respektálták Gergely pápa intézkedéseit a böjtben és a farsangban. A nyomorult katona bélpoklos lehetett Milánóban vagy kolerás az Odera mellékén: karácsonykor mézes bort kapott, farsangban együtt ünnepelt a vigadó polgárokkal, húsvétkor a feltámadás ünnepén a tavaszi virágoktól és ifjú nőktől szagos templomokban fújhatta a zsoltárt. A harcos katona bizonyossággal tudta, hogy Vízkeresztkor leánykéz tölti meg a kupáját egy útban eső városban.

    E vég nélküli háborúban a kalendáriumot sohasem akasztják le a szegről a vezérek. Igaz, más időszámításuk van az oroszoknak, a szerbeknek, mint nekünk, de elfelejtik a saját ünnepnapjaikat is.

    Farsangról legfeljebb a városokban lehetne szó, ahol hajdanában gyönge hó esett Vízkeresztkor, és reggelre kelve a szatírok és más éjszakai járókelők kecskelábnyomai maradtak a havon. A dévaj polgárok, a komoly kékfestők, órások és borbélyok lelkesedéssel foglalkoznak a farsangi maskarával; lópatát köt Ackerman, a bak hajlós szarvait erősíti sapkájára Kristóf, az órás, a borbélyok és mindenek szakállt, parókát, maszkát vesznek elő háznépük és a városi lakosság mulattatására. Fánkillata van az egész világnak. Az asszonyok már meggyóntak, megáldoztak karácsony hetében vagy újesztendőre. (Böjtben majd újra lehet gyónni, a barátok kámzsájának még majoránna és fahéj szaga van az elfogyasztott ételektől és italoktól, de a kecskebőr-dudákat már szerte a városban a padlásra akasztották.) A katona ekkor szívesen látott vendég volt a vigalmakban, és midőn a vadkant (egészben) négy ember a vállán az ebédlőbe hozta, a városparancsnok kelyhét a fejedelem egészségére ürítette. Azok a nagyszemű, sóvár ajkú asszonyok, akik a középkori képekről nézegetnek alá (mint hamu alatt a parázs a tekintetük), farsangban szánkázni mentek a harcosokkal, és nem ijedtek meg, ha az erkélyük alatt megállapodott az éjszakai lámpás téveteg sugara, és a mulatságból hazatérő katonák egy-két nótát énekeltek az ablak alatt. Tornyos hajú, tunikás, magos galléros, keskeny kezű középkori dámák, akiket a képzelet az orsó vagy az imádságos könyv felett szeret látni, farsangban, a két gyónás között, a szívét ették meg a fácánnak és a harcos katonának.

    Vajon milyen kép marad fenn mai dámáinkról, néhány száz esztendő múltán egy sánta könyvtáros lelkében, miután naphosszat a létrán fel és alá járkált, hogy a korunkra vonatkozó disznóbőrbe kötött könyveket a magos állványról vállán lecipelje?

    Rövid szoknyájuk, huncutkájuk, furcsa kedvük, mulatságuk, szenvedésük, farsangjuk: hogyan tűnik fel esztendők múltával, midőn Pesttől, Magyarországtól a háború oly messzire dongott, mintha a föld alól hallatszana a tetszhalott dörömbölése a koporsó fedelén?… A hét főbűnök a pesti tornyok tetején üldögélnek, mint álmos csókák; néha leszáll egyik-másik a tetőről, és megérinti egy arra haladó dáma vállát a szárnyával. Elképzelhető, hogy remeték, jámbor aszkéták élnek valahol Budapesten, akik a háborúért, Isten számos csapásaiért: vezekléssel, önsanyargatással, szeges korbáccsal büntetik magukat? Lehetséges, hogy valaki nem hagyta el lakását a háború alatt, és a szent könyveket forgatja? A budai hegyek közé menekültek-e bölcsészettel foglalkozó búskomor emberek, akik egy jánoshegyi barlangban vagy egy naphegyi kunyhóban filozofikus nyugalommal, mozdulatlanul, tétlenül várják a háború végét? A zárdákban és kolostorokban megszaporodott-e a növendékek száma? A tébolydák? A kegyhelyek? A csodatévő templomok? A búcsújáró helyek? Hol van a rettenetes, a lélek- és elmezsibbasztó döbbenet, amely a háborúk alatt megingatni szokta a legkeményebb lelkűeket is? Hová lett a kapkodás, ijedelem, menekülési vágy, amely 1914-ben, a háború első hónapjaiban, mint valamely elfojthatatlan lelki járvány vágtatott végig a világon? Egyetlen búcsújáróhelyre sem zarándokolnak el az emberek, hogy jajgatásukkal, könyörgésükkel, térdre borulva a háború végét kérjék? Középkori háborúk leprája, kolerája és a többi rettenetes nyavalyája, amely hajdanában a háborúkat megállította, se közel, se távol. Az éhséggel hatalmasan birkóznak az országok – és Szilveszter éjszakáján úgy mulattak szerte a világon, mintha az utolsó szilveszteri éj ereszkedett volna le a setét felhőkkel.

    Farsangot jelent a kalendárium, és hallomásom szerint, Pesten és másfelé felújítják a régi álorcásbálokat. Mulatni, mulatni vágyakoznak az emberek. Elfelejteni a bajt, a nyomorúságot, el a háborút s ezer borzalmait… A városon nincsen hótakaró, de bizonyos, hogy jókedvű szatírok kopognak el éjszakánkint az ablakok alatt. Zene és dal hallatszik esténkint mindenfelé, a színházak öble, mint az öröm vöröslő kagylója gyűjti sokadalomba az embereket. Soha ennyit nem mulattak Pesten. Bár nem volt osztriga, amit hajdanában a rossz útra térő kisasszonyok némi ijedelemmel fogyasztottak. A kaviár sem a legjobb mostanában Pesten, holott a régi pikáns újságok ezt fontos kelléknek tartották a mulatsághoz. És a gomba – szegény ínyencek! – hogy megfogyatkozott! Eltűnt a tejszín! A francia pezsgő drága, de még mindig bőven folyik! A tengeri rák is ritkaság. A lazacot magyar vízben tenyésztik, pedig egykor a Rajna nélkül ő elképzelhetetlen volt – Heine verse és a kölni dóm látóképe volt rózsaszínű húsában. Ananász nincs a városban. Messzi, jó szagú tengerek szigetei, Havanna, Kuba, Ceylon a mesék világába távolodtak el. A januáriusi hajnalon – az esztendő fordulóján – oly népesek voltak a főváros utcái, mintha senki sem aludt volna ezen éjszakán. Ebből következtetve: zajos, élénk, tobzódó farsang közeleg e szökőévben.

    A háború: a koporsó deszkáinak döngetése nagyon messziről hangzik, a föld alól. Itt, a föld felett aranylánc cseng a nők nyakán, és farsangi muzsika bujkál a Vigadó árkádjai alatt. A nagy Opera környékén a várakozó kocsisok, százan is, rázzák bundájukról a hideg esőt. Ha eddig élt volna valahol egy szent remete a Svábhegyen, az is eljönne barlangjából a Pest felől hallatszó vidám lármázásra, vége van tán már a háborúnak? Bohócok, színészek és ledér nők tarka csoportját látni a messzelátó toronyból a város utcáin. Pénz és pénz mindenfelé.

    Csak a házak belsejébe, a kárpit mögé ne nézz, pajtás. És a katonát se keresd sehol, aki a farsangot is a lövészárokban tölti, Gergely pápa kalendáriuma nem érvényes a harctereken.    

    (1916)

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hang szozat a tiszta hang
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf