45 éves a Charta 77 – Néhány szó az önégető tisztességről
Az év fordulóján megint belefutottam a kérdésbe: miért? A kérdés annak apropóján fogalmazódott meg bennem, hogy egymásra csúszott két dátum: Václav Havel halálának tizedik, illetve a Charta 77 kiáltvány megjelenésének 45. évfordulója. A cseh elemzők pro és kontra oldalról alaposan körbejárták a témát, bár mindegyikükön érződött, valamilyen irányból elfogultak. A Havelt tisztelők jóformán csak a pozitívumokról beszéltek, az őt kritikával szemlélők inkább a negatívumokról. A gyenge szlovák elemzések az első csoporthoz csatlakoztak: a Chartát nagyon kevés szlovák írta alá, s a szimpatizánsok, a mostani emlékezők inkább Havel kiszolgálói közül kerültek ki. De a fő kérdést nem tette fel senki: miért? Miért volt az, hogy egy reménytelennek tűnő helyzetben, egy erősnek, megingathatatlannak tűnő diktatúra kellős közepén magukat komolynak tartó emberek – fütyülve a politikai-társadalmi-pszichológiai realitásokra – teljes mellszélességgel szembementek a nagy trendekkel, s kiszolgáltatták magukat a hatalom erőszakszervezetei durvaságainak? Egy énekes számára a fellépés lehetősége, a koncert megtarthatósága, a hanglemez megjelentethetősége jelenti magát az életet.