45 éves a Charta 77 – Néhány szó az önégető tisztességről
Az év fordulóján megint belefutottam a kérdésbe: miért? A kérdés annak apropóján fogalmazódott meg bennem, hogy egymásra csúszott két dátum: Václav Havel halálának tizedik, illetve a Charta 77 kiáltvány megjelenésének 45. évfordulója. A cseh elemzők pro és kontra oldalról alaposan körbejárták a témát, bár mindegyikükön érződött, valamilyen irányból elfogultak. A Havelt tisztelők jóformán csak a pozitívumokról beszéltek, az őt kritikával szemlélők inkább a negatívumokról. A gyenge szlovák elemzések az első csoporthoz csatlakoztak: a Chartát nagyon kevés szlovák írta alá, s a szimpatizánsok, a mostani emlékezők inkább Havel kiszolgálói közül kerültek ki. De a fő kérdést nem tette fel senki: miért? Miért volt az, hogy egy reménytelennek tűnő helyzetben, egy erősnek, megingathatatlannak tűnő diktatúra kellős közepén magukat komolynak tartó emberek – fütyülve a politikai-társadalmi-pszichológiai realitásokra – teljes mellszélességgel szembementek a nagy trendekkel, s kiszolgáltatták magukat a hatalom erőszakszervezetei durvaságainak? Egy énekes számára a fellépés lehetősége, a koncert megtarthatósága, a hanglemez megjelentethetősége jelenti magát az életet.
Az új év első napján elhangzott egykori kívánságok, köszöntők ma is aktuálisak lehetnek. Hisz azok a nép óhaját fejezték ki (kívánva az egészséget, bőséget, a békét) leleményes formában ötvözve a népköltészetet az olykor elnépiesedett irodalmi alkotásokkal; összekötve a múltat és a jövendőt, no meg az egyes ünnepköröket.
Egyszerre hátborzongató, tragikomikus és tanulságos annak a telekonferenciának a szövege, amelyet a diktátor 1989. december 17-én folytatott katonai és pártvezetőkkel a Temesváron kialakult helyzet miatt.
Hosszú évek óta próbálnám saját kutatási területem, a barcasági csángó falvak viseletkultúráját feltérképezni. A rengeteg fennmaradt fénykép ellenére is nehéz képet alkotni a viseletalakulás lépéseiről, mikéntjeiről. Leírásaink esetlegesek, ám kiindulópontunk mindenképp Orbán Balázs munkája, amelyben a Barcaság is megjelenik, még ha a 19. század közepi viselet leírása itt sem teljes.
Lakodalom, keresztelő, temetés, bálok – csupán néhány esemény, amely az elmúlt időszakban a pandémia hatására teljességgel átformálódott. Ami a járvány első évében tilos volt, az a második évben a lazítások ellenére sem maradt bizalomgerjesztő az emberek szemében, így lassacskán elveszett a sorsfordulók jelentősége: már nem közösségépítés céljából ragaszkodunk szokásainkhoz. Balázs Lajos néprajzkutatóval összegeztük 2021-et, amelyről úgy vélekedett, rituálék terén a halál került előtérbe. Módosította a temetés és elbúcsúzás mikéntjét, elszakította egymástól az élőket és holtakat, a méltó elköszönés eltörlésével pedig mély űrt és szomorúságot hagyott maga után.
Gyermekkoromban, az 1960-as években, amikor a budai ferenceseknél megtelt a templom, örömmel énekelte a nép: „Nagyasszonyunk, hazánk reménye, bús nemzeted, zokogva esd!” A szerzetes, aki már megjárta addigra a kommunista börtönöket, s félholtra verve engedték szabadon, a szószékről lelkesítő, hitben és magyarságban megerősítő beszédben emlékezett arról, hogy Szent István miként ajánlotta fel Jézus anyjának a Szent Koronát, és a Kárpát-hazát a benne lakó nemzetekkel együtt… És felcsendült a mise végén egy másik kedves népének:”Óh, Nagyasszony, nemzetünk reménye, rád szegezzük könnyes szemeink…”
Tudom, hogy tabudöntögetésnek számít, de valakinek le kell írnia a szót, s most először nem feltétlenül elrettentésként: huxit – azaz Magyarország önkéntes, szuverén kilépése az unióból (a brexit mintájára). Vajon valóban huxitra lenne szükség, különös tekintettel a magyar gyermekvédelmi törvénnyel szembeni példátlan, soha nem látott módon összehangolt uniós és nyugati támadássorozat után?
Nézem a világ minden táján tomboló természeti katasztrófákat, az árvizeket, a földcsuszamlásokat, a viharok rombolását, amelyekkel a természet semmi mást nem tesz, mint visszafoglalja a Tőle elorozott életteret, a normalitást, azt a rendet, amelyet a Teremtés óta minden nemzedék – jobban vagy kevésbé jól, de – megtartott, tisztelt és aszerint is élt.
2021. június 1-jei adatok szerint a megye becsült lakossága 1 millió 247,3 ezer fő volt. Az év öt hónapja alatt 2781 emberrel csökkent a létszám, amit 3147 esetben természetes népességfogyás, míg 366-ban lakóhelyváltoztatás okozott.
Július 26-a Szent Anna, a magyar néphagyományban Kedd asszonya napja. A katolikusok Szűz Mária édesanyját tisztelik benne.
Amikor a budai ferenceseknél, öt évesen megtanultam latinul ministrálni, nem gondolták az akkori papok és szerzetesek, hogy lesz majd II. Vatikáni Zsinat, amely elindítja az egyházat egy olyan lejtőn, amelynek a végét most látjuk, tapasztaljuk és amely teljesen értelmetlen intézkedésekhez vezet, és egyházszakadást is előidézhet. Azt sem gondolták akkor az öreg, hitükhöz és Rómához hű papok és szerzetesek, hogy jön majd egy pápa, akinek a működése mélységesen megosztó, hitbéli bizonytalanságot előidéző lesz, s ennek következtében a bűn úgy terjed majd el az egyházban, mint a sárlavina. Az sem volt elképzelhető abban az időben, hogy lesznek papok, akik bekötött szemmel követik a megosztást, a relativizálást, az ellenségeskedést, a krisztusi hagyományok sárba tiprását. Mára mindez bekövetkezett…
1918. október 26-án született Gidófalván. Édesapja, Józsa Gyula Gidófalva község főjegyzője volt, édesanyja nagyajtai református lelkész-esperes lánya. Volt egy testvére, a nála másfél évvel idősebb Gyula.
Jöjj el hozzánk, a nyár heves. (A kassza még nem egyenes. Gyere!)
