Míg befogad
öled kénköves kánaánja
élhetlen uzsorás, csupán az esedékes
kamatokat követelem
az öröm percentjeiért
házalok benned naponta, félek
ha egyszer kifizetsz
Vagyonom vagy
tőkém míg tartozol, zálogul
vettem a mindennapi
örömök utáni csöndet
zálog álmodnom álmaid
teremni termékenyülésed
Én magam odaadtam
Forgass míg fényleni tudok
mielőtt mint a nyarak elöregszem
elévülök hajad évszázadaiban
Tegnap csak
bort ittam
másnaposan a
konyhában
az asztalnál
bicegő hokedlin
este hétkor
szürke fényben
ülök
a zöld kredenc
mellett
őszülök
zokni nélkül
pizsamában
fáj a fejem
hideg a kő
cigi van a
számban
a tea
lábszagú
a sors sem
kímélt
nem írtál
ma se
tegnap se
e-mailt.
Csak te olvashatod le
arcunkról a kétségbeesést,
aki fentről esőt küldesz.
Amíg ázunk, sárrá válik a föld,
s közben nézünk felfelé hallgatva,
ahogy a zivatarból hívsz.
Ami lefolyik, fehérre mos,
páncéllá dermed kabátunkon
s sziklává nő talpaink alatt.
Mégis, csak sebeiden át van kiút,
halálon és át egy elgördített
sziklasír ajtaján.
Kérdésre válassz:
ha felelsz,
rád zúdul a szenny.
Fontold meg jól, mit üzenj!
Ha felelsz,
elönt a szavak fekáliája,
nyakig merülsz
a balkáni demokráciába.
A torkok bűzös leheletétől
rongyolva foszlik a csili-vili,
és sorsodra billen a tele bili.
Rád ömlik
a moslékos jelzők dac-hada,
neked feszül
a ragacsos vádak
rothadó tompora.
Ahol önmagad
a köznek
szívből adod,
ott összekötöznek,
összezsugorítják,
beléd fojtják,
csönddé oltják
jó szándékú akaratod.
Az őszinteség divatja
így múlhat el.
1.
levetve úgy-ahogy az ébredés nyűgét
belebújsz gyűrött ujjasodba
életre dörgölöd fénytelen szemed
bekötöd kardod markolatsebeit
csillagokat szedsz le palástodról
horpadt homlokodon koronát egyengetsz
2.
magára árvult szemed mögé bújva
felöltöd öntudatod ujjasát
(gombjai vérsebek)
kifényesíted szíved s koronád
hónod alá kapod a vérted
kardod görbületén elmerengsz
3.
árvult szempár figyel a tükörből
s míg fölhúzod a nárcizmus glaszékesztyűit
koronád összeolvad homlokod acéllemezével
szívbe görbült kardod kiegyenesedik
s megvárod míg álarcaid felébrednek
életed adósság,
birtok, kezes nélkül,
s kamatát ha róják –
ki nem cenk, megbékül,
mert úgysem lesz tiéd
végső haszna, terhe.
időtlen semmiért
fizetsz, gondbaverve.
kaptál egy világot.
ám…, ki mással nem bír
s mást sehol se látott…,
jó jussa tűz…, mély sír?
lenni, tán adósság.
kezes, haszon nélkül.
s kire átkát róják –
lázadásban békül…
erre a téli éjszakára
a Dunát belepi a pára
nem tudom mit keresek a parton
én az eltűnő szárcsalábnyom
nincs ok nem keresek okot
magam is következmény vagyok
nem látok és nem hallok senkit
talán ezért vagyok most pont itt
talán ezért vagyok most mindenütt
nem hangzik kiáltás se fütty
és nagyon mély már a csönd bennem
talán a Dunában kéne lennem
valahogy mintha minden hívna
s én megbizsergek a hívásra
minden hívásra bizseregtem
fagyott folyók az ereimben
nem is túl távol van egy kályhám
nem is túl messze van egy örvény
a borostyánban az apró zárvány
megnő és leheveredik mellém
várva hogy kilépjek abból
ami rám van zárványosodva
a köd átláthatatlan fátyol
és csak hív mindig távolabbra
Szőcs Zoltán emlékére
Merre jársz, mondd, hol pihensz?
A Jóisten zsámolyán.
Kivételes, ósdi szent.
Vágytál ritka jóságra,
Jelenlétre másokban.
Irígyed az egész föld,
S ha nem látja is sárga.
Egyre inkább hiányzol:
Születő önmagunknak
Voltál amolyan jászol.
Örök gondolataid
lelkünk zugát fénylik át.
Érvényük bonthatatlan.
Jövőnk legyen…hagytad itt.
Időnként nincs mércém.
Olykor pedig megfeszítem magam.
Nem tudok e kettő között
békére lelni.
Gyakorlatiasan vagyok suta.
Hová kerültem,
hová kerülök,
kiszámíthatatlanul
pergő perceim
pimaszul taszigálnak.
Pont ki akartam
lépni önmagamból ma is,
amikor visszatuszkolt a kezem,
pedig már majdnem
biztos voltam abban,
hogy nem maradok belül.
Tegnap pedig át akartam
hatolni a koponyámon.
Csak egy pillanaton múlott,
hogy nem törtem be a fejem.
A lelkem azért sikerült eladni.
Erdőkben kereslek reggelente,
szavakban búvó, bokros gondolat,
zöldellő ágak múló telembe,
jövőm, (ha van), szebb tavaszt tartogat.
Hajnalban újra vágyakra járunk,
szemünkben üdén, távolfény ragyog,
képzeletrét most megvetett ágyunk,
egygondolat a " benned ÉN " vagyok.
Áradást hoztál száraz mederbe,
halott világba lehelsz életet,
egyenessé vált, minden mi ferde,
egyetlen lettél, mindenek felett.
Vágyakat festünk létburkainkra,
egymásba olvasztunk hült testeket,
elég egy apró, lánglobbantó szikra,
feledett játék : "szeretnemszeret".
Kék ég borul átélt poklainkra,
lélekképeinknek a test keret,
a másiknak leszünk buja titka,
magunkban hordott életékszerek.
Meghalnék én érted, ámde
árva lennél nélkülem,
halálom hűs rezgésében
lennél elnémult ütem,
oly folyókhoz vágyakoznál,
hol nincs part és nincs sziget,
hinnéd, habjai lemossák
égő szenvedésidet.
Amerre csak útra kelnél,
kísérne nagy lepkeszárny,
vélnéd, bizonnyal én vagyok,
pedig lenne a Magány.
a játszótéren szőkülni kezd a homok
benne tavalyról ott felejtett piros szita,
az ibolyák, mint apró tintapatronok,
párnak még nem sikerült kipattannia.
sárgára festett hosszú cselédházak,
udvarukon lim-lom, lopott vaslemez,
és egy rozsdás kerékpárvázat,
tegnap már megvett a sarki ószeres.
öt óra, lassan kinyit a kocsma,
Józsi kenyér helyet, ma is pálinkát vett,
már rég nem telik cigányokra,
csak csendre, amit a nyomor vonójába tett.
mégis él, lüktet a városszegély
,beton bordák közt apró patak szalad,
és bevarrja az élet rengeteg sebét,
bár fásult, monoton akár egy futószalag.
eleredt, a szél az üres telkekre köpött,
hol gyűrött Blikkben kommersz álmok,
és az átázott szavak között,
kinyílnak az első tavaszi virágok.
Ma egy világ
szakadt ki
homlokom ráncaiból
s furcsa az,hogy
nem érzem
jelenét a mának-
hó pilinkél s
egy rongyos felhő
arcomra térdepel-
merő utánzat,
semmibe tűnő,
érdek nélküli valami
a jellemtelen való-
hamis hangokat
csal ki a
foszló mából, és
csacska fényt távolba
révedő szemembe-
ki mondja meg,
hogy torz tükrében
nem fakó jövőm
van eltemetve?
A ház mögé mész
a nap óráddal ellentétesen forog
öltözöl sálsapka kint
takaróra fekszel hanyatt az alkonyat
rövid hideg lesz
fent sötétben sárga kék és foltos haldokló csillagok
a holdon tenger
elmélyedt kráter és csönd
ekkor…
… igen ekkor
elfogadod hogy
a kerted kert a ház otthon
a diófa haldoklik és ez példázat
hogy mindig lesz por a betonúton
hogy a konyhába tej kell
hogy a fény árnyékot vet
hogy most foltos pokrócon fekszel és
a mindenségnek épp fűszaga van.
nem
ne menjetek még
bűnünkben elfáradt
hótiszta angyalok
itt nagy a sár
tudom
a szárnyak így
nem nyílnak széjjel
de mi van
ha lyukas takaró csak az ég
s a csillagok is fáznak néha éjjel
Mikor időt habzik a fű:
félelmetes az egyszerű,
s fehér habjába lép a hold,-
ó, ami volt, jaj, az se volt!
Mikor időt lángol az ég:
a bonyolult szívedre ég.
Kék láng agyadban felsikolt:
az is volt, ami sohse volt!
Nézem a fény-árny képeket.
Az árny-kezekben fény-kezek.
Lelkekben mélyen mélysötét
várja vaksin üstökösét.
Fű elhabzik, új fű kinő.
Álruhás bálban ál-idő.
Hófehér lovon ál-király.
Leng, leng a régi álszakáll.
Az erdő múlttá párolog.
Elvillannak a csillagok.
Hiszed: lehulltak. Ám lehet:
más égboltra sereglenek.
Kezemben megfakult fotó,
keblemben izzó lüktetés,
hajadon csillogott a hó,
boríts el, áldott feledés.
esik, azután
eláll az eső, ez a
visszaeső eső
az én szerelmem is
hol van, hol nincs
nem is szerelmes ő
mégse mondanám
másnak őt, pedig
volna jobb szó is rá
de attól tartok én
ha kiejteném
a számon, még meghallaná
meghallaná, elszaladna
egész héten zabos volna
az összes tányért összetörné
lehet, nem is jönne többé
jobb, ha inkább magamban tartom
ha folyton elmegy, van arra pardon
utálni úgyse tudja az ember
ha egyszer ez van, szeretni ezt kell
esik, azután
eláll az eső
aztán esni kezd újra
ez az eső
visszaeső
a felhőlétét unja
ez a szerelem
pontosan ilyen
elpárolog, hogyha fárad
erre persze én
elhagyott szegény
magamban üvöltök párat
ha meghallaná, elszaladna
egész héten dühös volna
az összes tányért összetörné
lehet, nem is jönne többé
jobb, ha inkább magamban tartom
ha folyton elmegy, van arra pardon
utálni úgyse tudja az ember
ha egyszer ez van, szeretni ezt kell
A járda egykedvű redőire
halvány csipkéket szeg a fagy,
csizmám sietős talpa alatt szaporán koppan a tél,
még néhány lépés felfelé, azután
alábukik majd a néptelen utca.
A meredek lejtőn fáradtan hasal az egykori gyár,
mint beteg kutya, matt üvegszemeivel semmibe néz,
előtte az óriás tiszafa fájdalmas csonk,
nem nézek oda, tudnom elég,
kivégezték az öreget.
Tegnap rossz napom volt.
Ma is.
Ahogy elszáradt, szürke karjaival a tavalyi lonc
öleli kérlelhetetlen a zörgő kerítésoszlopot,
rám gabalyodik minden gondolat,
levegő után kapkodok.
De meggyógyítom magam.
Sietek.
Hazudtam Istennek. Azt mondtam,
mindent akarok.
Pedig az kevés.
Én szeretnék.
Valahogy el kell mondanom.
Mert veled mindig szelíd
és tiszta vagyok.
Tenyeredbe bújni, mint a munka,
nyakadba csókolni a napot,
tiszta illatodban ringatózni, mint
a csend,
és melegedni a hangodnál,
mikor mesélsz, nevetünk,
s valami ügyetlen szimfónia
megszólal idebent.
Dobog a szívem.
.
Várt az Isten arra,
hogy istenné váljon,
s várt benne
a világ képlete,
majd kibomlott,
és szétfeszült,
és felfénylett
a mindenség szeme.
.
Várt a teremtés
az Isten kebelén,
várt a plazmaránc,
hogy ősanyag legyen,
várt a lélek is, majd
átívelt a lét szűk résein,
mérhetetlen lassan,
mégis hirtelen.
.
A magok türelmét
akarom, melyek
sivár földbe estek,
de dacolva a szikkadt,
porladó halállal,
új kalásszá lettek.
.
Az apák türelmét akarom,
akik sápadva nyelik mérgeik,
bennük bár fúlt harag munkál,
ám maguk okolják előbb,
semmint véreik, s a kezük
nem üt, inkább imákat formál.
.
Az anyák türelmét akarom,
akik derűsen várnak,
megfoghatatlan csoda
búvó gyermekük,
mégis ismerős,
mint évszakok a fáknak.
.
Várok,
mint anyák:
csöndes, gömbölyű derűben,
.
mint apák:
gyors haragjukat messze bocsájtva,
.
mint magok:
a földből kibújva, egyszerűen,
.
mint a teremtés Isten végszavára.
.
Mint az Isten… Néha önmagára.
mi akik kimenekülünk a gerincünk húrján
muzsikáló halál éjszakáiból panaszkodással
töltjük meg a homokórákat inunkban még
a félelem férge rág de átmentjük magunkat
egy reményteli pillantás zárkájába
már tudjuk óvni kell a szerelmeseket
hogy felfedezhessük a lélegzetüket tápláló
ki tudja hányadik elemet és ne feledjük
ők azok akik nem engedik hogy a józan ma
elhamvassza a tegnapi forradalmak lángját
védeni kell őket mert miattuk nem halnak ki
az erdők sötétségében a nyugtalan őzek
oltalmazni kell a szerelmeseket mert ők törik
fel az alkonyi nap titkának kódját levetkezik
az elmúlás rongyait és vágyaik tüzébe dobják
Első látásra lobbanó láng ( vagy a vér űz? )
de mélyebben belénk égett, mint hittük volna:
szélhordta, elszórt parázsból indult erdőtűz,
mely maga előtt bármely vadont letarolna.
Emlékszem, talán fázva lettél enyém - ámbár,
a pillanatához örökké ragaszkodom -
tudhattad, akkor engem is teljesen átjárt,
ahogy láttam: boldogság ömlik el arcodon.
Nekünk szűkösre szabott órák alatt kellett
megélnünk közös életet - mely oly rövidke -
de Sorsmostohánktól ez az ajándék tellett:
boldog éveket fukar napokba sűrítve.
Mint hajnali tolvaj, osontál el mellőlem
( tudtuk már, hogy búcsúzni mindketten utálunk )
álomköddé váltál, mint könnyek a szellőben;
's csak bennünk maradtak égésnyomok - utánunk.
Mint jégmezőn a tüzet; őrizlek magamnak
szívem üszkei közé rejtőzve, kedvesem
aztán, tudod; már csak az emlékek maradnak
fájdalommá hamvadva - végül majd ennyi sem.
Szél fütyülve kavarja a port tovább,
magával hozva az utolsó látomást,
lassan, csendben olvad a táj,
mint tintapaca folyik szét a világ,
kóbor lelkek acsarogva rágják egymást,
-Tudják! utolsó ítélet vár ma reánk,
nincs több rabság, erre várt a papság,
Isten, leküldte hozzánk egyszülött fiát.
————————————————-
Isten, leküldte hozzánk egyszülött fiát,
nincs több rabság, erre várt a papság,
-Tudják! utolsó ítélet vár ma reánk,
kóbor lelkek acsarogva rágják egymást,
mint tintapaca folyik szét a világ,
lassan, csendben olvad a táj,
magával hozva az utolsó látomást,
szél fütyülve kavarja a port tovább.
Hiába volt a régi Róma nagy,
eltékozolt hatalmat, fényt, erőt,
elhitte tán, örök, mit hátrahagy,
de pusztulása, lám, elérte őt.
Penészvirág virult a szellemen,
az ünnep is vad orgiába fúlt,
pogánypecsét esett a szent jelen,
kelet felől a népek árja dúlt.
*
Ma már határok, gátak nincsenek.
Gyalázni, ölni jár a hódító,
szorong a vén Nyugat, szegény beteg,
macséta vár reá, avagy bitó?
Az aljatőke hódolatra kész,
de még a józan ész csatába száll.
A küzdelem nehéz időt idéz,
szabad hitünk, jövőnk ma rajta áll,
alél a fény, ahol halál kaszál!
Ez lehetne akár
egy disztópikus végrendelkezés
lelketlen summázata is!
A történet így végződik.
Egy felnőtt ember
testének több mint 60%-a víz,
így elmondható:
vízből lettünk,
vízzé leszünk,
és csontból,
és húsból,
és bőrből,
és vérből,
és porrá…
Megrázkódik a test,
mikor 21 gramm tévképzet
a légüres égnek ered
s beáll az agyhalál,
a lélek már nem hezitál,
csak hulla merevvé avanzsál.
Ilyen az istentagadó végállomás,
vagy majdnem teljesen ilyen,
míg el nem rohad zsíros föld alatt,
vagy kemencében omlik porrá…
az most divatos…
vagy keselyűk gyomrában
égbe temetkezik.
Mindenképp lelketlen,
ahogy rideg csontja megtöretik,
a hajdan elevennek,
s hűtőházak fiókjában
várja sorstalan sorsát,
(mint elhagyott kredencek lomja)
a lebomló anyag iszonyatát…
és csontból,
és húsból,
és bőrből,
és vérből,
és porrá…
és 21 gramm
emészthetetlen szaggá;
téveszmék
és ’’szellemes” fotók
a megmérhetetlen csodáról.
Az elfolyósodott testszövetek
tápláló földcsomói;
hajtincsek,
rovarok,
csontok,
körmök
vigasztalan göröngyei,
a lelketlenkedő élet nyomai:
Miért hiányzik, többé ami nincs?
Miért nincs az, ami egykor volt?
Merengve álomba
szenderülni,
az
volna jó. Szűrt
fényben álmélkodva
nézni,
lombosodik
az
igazi világ,
a
zöld
menedék.
Aztán, mint
barlangbabújt
vén
medvék,
végleg elfeledni,
mi volt
a
lét,
az
elkoszlott
földi ajándék.
A fakeresztes, fatengelyes
Világból szökve jöttünk,
A bebalzsamozott századok
Véres bóják mögöttünk.
Illanó perc-képünket
Elhantolják a mord tegnapok,
És véges életünk fölött
A Nap nélkülünk tovább ragyog
…Szent álmunk felé araszolunk…
S változnak a holdszakok;
Vad ős-szomjtól még lángol ajkunk,
Vajon mások lennénk most?
Gyakran elnézem két kezét:
miattunk szántja annyi ránc.
Napjai hullnak szerteszét,
mint rossz fazékról a zománc.
Reggel rohan, a munka vár,
este kertben toporog.
A küzdésben hol a határ,
nem tudja. Annyi a dolog!
Nagymamát őrzi délelőtt,
Délután óvja lányomat,
s mert megnyergeli az időt,
őt szolgálja a virradat.
Sorsomról számvetést csinál,
bánatomra is gondja van.
Az én világom körbejár,
s minden napom haszontalan.
Nyár van, délidő,
A temető kapuja kitárva.
A sövény bokrait
Egy közönyös kecske rágja.
Porlad az egyetlen sírkő,
Az elhagyott törvény-tábla.
Ez a nulla kilométer,
Innen indult az út
Amerikába.
Az apám elbocsátott tisztviselő,
messze, a jó öreg hegyek oltalmában él.
Én csak gondolatban járhatok most arra,
puhán és láthatatlanul,
mint a napmeleg,
de látom anyámat,
látom kis családunk
és látom apámat is kevés barátja közt.
Rólam beszélnek éppen,
hogy micsoda verseket írok,
hogyan gondolkozom,
hol van a rím és hol van a tradíció!
Az apám félig büszkén
és félig restelkedve szól:
hiszen fiatal még,
ki forr még, kiforr,
próbálja mentegetni túl
Mohog a Tisza,
hallgat a harang.
Miért is beszélne félre?
Csak a megkötött,
magára hagyott
barom bődül az égre.
Tudjuk a dolgunk,
menekülünk.
Hoz a víz új ínséget,
s viszi a búzát,
viszi a bort,
viszi a békességet.
Harmadnap óta
tenger e táj,
s a béke követe késik.
Valami eltört,
valami fáj.
Szakadjon most már végig!
Mint szakadt az ín,
szakadt a gát, és szakadt
a szívből az átok.
De úgy tért vissza,
mint bumeráng,
lecsapva reánk
és rátok.
Mosolyodj el már
egyszer, Uram
adj testemre
patyolat inget.
Szégyen, hogy
háborgatják a halak
földben lakó eleinket.
Küldjetek zsákot
meg homokot
és katonát,
ti régi királyok,
mert fejünkre ülve
szemünk bogarát
vájják már a sirályok,
kik megszálltak minket,
a vizeket látván.
Jöttek a vízhordó
fellegek hátán,
jöttek az árral,
a felduzzadt éren.
Jöttek a nagyságos
tenger nevében.
Alanyaim, Állítmányaimmal
Felkerekedtek egy Vasárnapon,
S kikarikáztak Tárgyaimhoz, a házhoz
Hol a Jelzőtlen Határozók türelmetlenül
Várták őket, mert már összesereglett
Egytagú és Kéttagú szavak
Körülkerítve ékezetekkel
Vitatkoztak a kertben, a vén fák alatt
A versről, sorokról és jelentésekről
Állítmányaim, Alanyaimra néztek
És keresni kezdték a Főszabályt,
Mitől bevezetéssé válnak az Íróban érvek,
Gondolatok, s élettel telik meg a tárgyalás.
„Rendet tenni, de azonnal és végleg’”
- Kiabálták a Felkiáltójelek.
„Kérdezni, csak a jó kérdés a lényeg”
- Hajladoztak a Kérdőjelek.
A Mássalhangzók összemarakodtak,
A Magánhangzók, mint idegenek,
Önmagukban egy szólamban énekeltek
S a Kettősponttal szemben szót emeltek
Míg az Idézőjelnek meleg mosoly jutott…
Alanyaim, Állítmányaimra néztek legott
S bár egyre csak ingatták betűfejüket…
Az elközelgő vacsoraestre megbékültek,
S végre az egynyelvű sereg csak arra várt,
Hogy „érkezzen meg már” a Három Pont –
NAVÉGRE! „Itt vannak hát” szólt az Író…
S az Égen lámpát gyújtottak a Csillagok.
Mint gyermek, ki unatkozik:
agyagból játékot csinálsz,
majd rálehelsz - akár a hit,
engedelemmel él tovább.
Eret festesz agyaghúsba,
és csontot rágsz a bőr alá,
mellkasába fészkelődve
elsuttogsz tán minden szabályt.
Mondják, jóra teremtetted,
Uram, azt a maréknyi húst.
Mégis, ha úgy dobban kedve,
kerékbe tör, karóba húz.
Mert olyan az, mint a gyermek.
Hol sír, hol neveti magát.
Szakadékba löki - ha kell -
játékát vagy épp önmagát.
Sárból lettem egykor én is.
Ma a bitang - Engedetlen.
Akit egykor karodra tettél,
s lettem élve élhetetlen.
Vajon melyikünknek dobog
jobban? Válasz nincs - nem felelsz.
Rajtad áll, hogy ha jő a nap,
letaszítasz vagy felemelsz.
(látod?)
Különös dolog ez a szív,
miként a bordák mögött ül.
Amíg a tiéd tajtékzik,
addig az enyém szelídül.
2015
Egy mozdulat s kihullunk e világból
rostál az jelen lankadatlanul
mint liszthalom mit vár a föld kovásza
az omló test humusszá alakul.
A lázas lélek száz viadalában
az ifjúság volt minden fegyverünk
de ránk rontott az idő armadája,
évek hadát kergette ellenünk
s az elme fénye nem lobbant már lángot
minden mi volt most csendben elköszön
a közöny szürke könyörtelen strázsa
uralkodik az elnyűtt ösztönön.
A tények hada foglyul ejti lelkünk
tiltakozásnak helye nem lehet,
ha fejet hajtunk idő pallosának,
légy gyöngéd hozzánk, kegyes átmenet!
2016
szelíd fohász az én fohászom
félig könyörgés félig hála
hogy nem juttattál s ezután se
juttass engemet szégyenfára
de eljut-e az én fohászom
eljuthat-e vajon tehozzád
útjaidat úton útfélen
szertartások barikádozzák
nem marad-e sziklára hullt
magokként vajon terméketlen
mit egy hosszú életen át
a jövendőnek elvetettem
tudom sokat eltékozoltam
abból mit rám bíztál sokat
de azért ne tagadd meg tőlem
holtomban se áldásodat
2001
Mi fájna itt, e fűtött februárban?
Ez már talán az igazi aranykor,
a félelem csak odakinn bitangol,
talán egy másik Európában.
(Itt béke van, kis inkubátorokban
kis koraszülött népek és fölöttük
bölcs és túltáplált felcserek dekákat
s pulzust mérnek és majd megvitatják,
melyik kire hasonlít. S Európa elszánt
fattyai kalkulálják, melyiknek mennyi
kenyér és mennyi bomba kell majd.)
Mi fájna itt, e laktató vadonban?
Ez már talán a tejjel-mézzel ország,
a bánatot csak másutt porciózzák,
talán egy másik Magyarhonban.
(Hazányi járókában szanaszét nép,
kicsit koravén s többnyire
munkáskülsejű és többnyire parasztos,
és olykor ő sem tudja, és olykor semmit,
hogy hova viszi a vonat, de vasárnap
este csomagol, és hogy miért, de a kocsmába
bemegy, hogy kinek, de mindig adóssága
van, s pontosan kimutatható, hánynak
autója, hánynak gyomorfekélye.)
Mi fájna itt, a fájdalom kihalt.
Élünk ítélet s amnesztia nélkül.
Életeinkből katedrális épül,
halálunkból szemérmes vádirat.
Kilábalunk, ha lassan is, hátunk mögött
elmosódott tegnap, megfertőzött sziget.
Tiszta arany alig marad az emlékezetben.
Kint a fény higanypatak, szétfutva terül.
Igyekszik mindenfelé az utcák gyengülő
pulzusú érhálózatán. Sebesen.
Ahogy mi is, sérülten, vért folyatva haladunk,
mert itt még nem járt a halál ennyire mélyen.
És most köszönés nélkül megy el. Várakozás.
Állunk, gyűrött térképtekercsekre hasonlítva.
Isten terve ránk van írva, de szemünkben
a salaktól, nehezen olvasunk egymásban.
Megvárni nem volt módod,
nem kellett volna óvnod
se bútól, sem panasztól,
remélem, nem haragszol.
Hű szíved Isten áldja,
elégett, mint a máglya,
siettem, úgy találtam
halálos, mély halálban.
Nem szóltál, nem jajongtál,
jó voltál, jobb a jobbnál,
tested már rég a földé,
szeretlek mindörökké!
.tested itt-ott
fölfeslik akárha
átokroncsolt
átmenetikabát
.kapaszkodj össze
kezeiddel
.kell erő még
lámpát lekapcsolni is
.kortyolj még szurtos
csillagközidőből
ősten már
kiküldte kutyáit
.kettőspontok hűlnek
zárt szemhéj alá
.jól van
a nap arany karikáját
hajtottam át a réten bottal
még a kiskacsák is csodálták
hogyan kergetem ballal jobbal
kurjongattam és fölzavartam
mindenkit aki mindig alszik
a felhők zavarodottan
figyelték hogy a nap nincs itt
de hát hogyan is lehetne
amikor énvelem játszik
beletuszkolom a zsebembe
nehéz és lelóg a bokámig
kiéget és ki éget kit
én a holddal soha nem játszom
csak azzal ami megvakít
azzal látok jól a világon
Zöld erdőben, zöld mezőben
Lakik egy madár.
Zöld a szárnya, kék a lába,
Jaj, be gyöngyön jár.
Nap fényében, könnyűségben
Megmerítkezni.
Föld sarából és porából
Nincs kit tegezni.
Szembe nézni, dacban lenni
Nehézkedéssel.
Égbe szállni, elröpülni…
Soha ne késs el.
Madár leszek, veled szállok
Föl, az Istenhez.
Üveghegyen innen és túl
Csak ő fémjelez.
Kihunyt réten, holt erdőben
Gubbaszt az ember.
Lelke kéklik, szíve zöldell,
Ha fölmenni mer.
Zöld erdőben, zöld mezőben
Tanít egy madár.
Zöld a szárnya, kék a lába…
Szeretetből jár.
Rég elhervadtak
a rózsák,szirmai
szétszóródtak.
s a reggeli harmat
pírján a színek
muzsikálnak-
csendes liturgia
a kezdet,s bár
vihart ígérnek
a szomorú felhők
a derengés hullámain
hamisan
kergetőznek
a csökönyös percek-
a nappal arcára
vissza tér a mosoly,
és félelmeink ködén
kezünk fogja az Úr.
nappal és éjszaka
mint kopót a vér szaga
úgy hajtott a vágy
láttam száz halált
de az örökélet
vésett tenyerembe ráncot
s mikor már elvesztettem
a lángot a homlokom mögött
már csak az ösztönök
dübörögtek
kerestelek
égen s mélyen a föld alatt
lágyívű dombokon
tengereken - némán mint a hal
megküzdöttem a sivataggal
voltam ott ahol a magam fajta
csak balga vendég lehet
néhány hitvány pillanatra
és én aki már jártam
mindahány világban
sehol sem leltelek
kerestelek
vassal tollal szikével kézben
vágtam eret húst inat
omlottak előttem
rejtélyes sejtfalak
élve s holtan is boncoltalak
és hol csontig metszett késem
elvesztem egy üres miérten
bár nem tört meg kór
és nem fájt a seb
lábon hordtam ki pestised
kerestelek
száz Istent imádtam miattad
és tagadtam meg érted
harcoltam hamis csillagok alatt
néztem ahogy
templomom leégett
és a szent bálványokból
miként lesz salak
csak azért éltem millió évet
hogy egy szó süljön a számra:
hiába
kerestelek
Apa üdvözöl
Anya kórházban
Anya jobban van
Vittem neki süteményt
Tiszta ruhát adtam rá
Ma felment a láza
Apa üdvözöl
Anya jobban van
Ma kérdezett utánad
A pénzt megkaptuk
Anya este rosszul lett
Az utolsó órában is kérdezett utánad
Alkonyodom.
Vörösen csorduló fényem
elhagyott szavakba botlik,
sóhajokba, melyekből nem lett semmi,
gyászba, mit százszor legyőztem,
gondolatba mely nő, hív és felejt.
Nem minden volt kiábrándító,
akadt hűség, hála és bizonyosság,
szép szerelmek, boldog órák,
nem kísértett az örök vereség.
Vívódásomban gyönge és erős,
a halál nem több mint veszteni,
vagy hizlalni a kínt, nem túl hosszú,
ha enyhíti tudat, soraimmal kaszaboltam
bűnt is, savas méregből megmentőn
hangzott néhány melódiám.
Szépség bújik fénylő és sötét pillanatba,
szóba és szeretetbe akartam önteni,
ahogy végtelen röptű madár
párjának dalolja bizonyítékul az égen,
hogy minden hangjában neki mesél.
Sok tél fagyát, és nyár hőjét hordtam,
melyek barázdáit bőrömön viselem,
kacagó és síró lelkem ide kötözött,
most mégis egyre távolabbról nézem,
hogy hullanak mosolyok homályba,
léptem nincs többé, a végtelenbe értem.
Alkonyodom.
Játszhattunk volna
fáradt történetet.
Megszokott ölelés
lehetnék neked.
Ismerős betűkkel
írnánk át sokezer lapot,
mesélnének rólunk
ócska hétköznapok.
De nem hívtál és
én nem mentem veled.
Feltételes mondat lettél
a reggeli kávém felett.
Állóképpé meredt
az első pillanat.
Vágyat nem koptat
elképzelt mozdulat.
Eltettük magunknak
az örök kezdetet,
így maradtunk érintetlenek.
Lennék tévedés,
hogy már ne őrizzelek.
Amikor először a hátamra fordultam,
megijedtem,
mert az egész világ
elbillent körülöttem,
és belebukfencezett
a semmibe,
de aztán elterültem,
mint egy kisbéka,
és láttam,
hogy anya meg apa
ugrándoznak meg tapsolnak
meg hujhujoznak,
mint az indiánok,
bár akkor még nem tudtam,
mik azok az indiánok,
de már tudtam,
mi a vidámság,
és anya szerint
akkorát vigyorogtam,
hogy azon a mosolyon
hintázott fél óráig
az egész szoba.
Tél van, alumínium idő,
pont úgy hersen bennünk a magány,
ahogy égbolt alacsony tető,
és az ember hópehelyparány.
Úgy vágyunk egy fűtött szobára,
puha takaróra, teára,
és biztonság karjában lenni,
kuckózott könyves ideára.
Szerelem írja magát, regény
születik meg elménkben, havas
hegyekben víkend, kabin faház,
és csak ránk váró izmos pasas.
Ilyen a tél, ábrándos, álmos,
kemény, deres, ködös vastündér,
és rénszarvasos illékonyság,
minden kéményen keresztülfér.
Szerelemre nem, de létre kelt
a vélt való. Rosszra lelt magad.
Mit elkövetsz a társadért, vagy ellene,
intelem. Vétek hibádat tennéd a világra,
világnak mondanád: minden hiába,
de nem hibás, ha fojtod piába agyad,
s a lelked, míg ártatlan tiszták
lépteid vigyázzák, hogy el ne ess!
Ideje lenne, vagy úgy legyen, ne vess
követ, ha Te nem vagy a jó, szeress!
Ha jobban, mint tenmagad, igaz lehetsz
Mégis, ha vér is cseppen, legyen tiéd!
Úr! Ne aggódj, a szó képletes.
Nem végzetes, mit végzetre hívtál, kiírtál
törvényt, hogy fogadjuk az örvényt,
ha elmerül benne igaz valónk, az önkényt
tekintve tiszta igaznak hisszük a rosszat!
Nem Hozzád a fohász, „Adj erőt!”
Adj, hogy úgy legyek, s leszek, akarom!
Tiltja mindenem, nincs fogadalom!
De van, bent a tiszta csendben hagyom
voltom, mi voltam, belőle a rosszat,
kicsi gyarló, ha marad, legyen!
Életem, kedvesem vagy, mint isten,
élet, végzet te vagy, etetsz, ölelsz,
ha vittem terheket, te vetted el felét.
Köszönet mindezért!
Hiszem: Jó leszek, jobb a régnél,
Derül, vagy hal, a holnapi évnél.
ismered azt, mikor piszkos a szappan
ismered azt, mikor berepül a denevér
ismered azt, mikor véres a paplan
van az a nap, mikor akármi belefér
ismered azt, mikor kész van a kávéd
benne a tartós laktózmentes
ismered azt, mikor kiderül, hogy savanyú
ez az a nap, mikor átver a hentes
ismered, azt is ismered,
mikor leköp téged az a kisgyerek, aki te voltál, mielőtt felnőttél
mielőtt beszűkült az a belső tér
ahol az igazi játékok zajlanak
ahol nem hoz bajt a nap
az a sok kajla nap, amilyen a mai
ismered azt, mikor elkap a rendőr
mert messzire mentél a kutyáddal
ismered azt, hogy a nagyi megrémül
mert durván szédül és furán hall
ismered azt is közelről, sajnos
amikor a koporsón dörren a rög
ismered azt, mikor négyszögesednek
váratlanul az örök körök
ismered, azt is ismered,
mikor leköp téged az a kisgyerek, aki te voltál, mielőtt felnőttél
mielőtt beszűkült az a belső tér
ahol az igazi játékok zajlanak
ahol nem hoz bajt a nap
az a sok kajla nap, amilyen a mai
ismered azért elég jól azt is
mikor a félelmedre rácáfol a praxis
jól sül el minden egész nap néha
a város csendes, a telefon néma
néma a telefon, aztán ha mégis
felcseng, az hív csak, aki ismer
ismered te is, meg ismered azt is
aki, ha nem hív, nagy öröm a kiskert
ismered, azt is ismered,
mikor leköp téged az a kisgyerek, aki te voltál, mielőtt felnőttél
mielőtt beszűkült az a belső tér
ahol az igazi játékok zajlanak
ahol nem hoz bajt a nap
az a sok kajla nap, amilyen a mai
