A Nemzeti Örökség Intézete (NÖRI) olvasósarkot alakít ki a Fiumei úti sírkertben, Arany János sírja mellett. A padból, éjjeliszekrényből és ernyős lámpából álló jelképes olvasósarokban rendszerint a közelben nyugvó íróink, költőink legismertebb műveit lehet kézbe venni. A NÖRI célja az akcióval az olvasás népszerűsítése mellett az, hogy hangsúlyozza: a Fiumei úti sírkert több mint temető.
Ha Trianon külső és belső okait részletesen megvizsgáljuk, azt a következtetést kell levonnunk, hogy a Magyar Királyság földarabolása a katonai vereség után, 1918 őszén kivédhetetlen volt. A fegyverszünet és a békekonferencia összehívása, 1918. november 3. és 1919. január közepe között még minden kialakulatlan volt:
ekkor kellett volna önvédelmi harcot folytatni a megszálló román, cseh és szerb csapatokkal szemben. Ehelyett a gyönge, önfeladó Károlyi Mihály kormánya és a kommunista véres őrjöngés következett.
Ez okozta az ország vesztét, mégpedig kivédhetetlenül. Tehát az ország földarabolása nem volt törvényszerű, ám az adott körülmények között kivédhetetlen helyzet alakult ki. Horthyék már csak mentették, ami menthető: nekik köszönhető, hogy nem szűnt meg teljesen a magyar államiság, hanem 1920-tól megindult az újjáépítés. Ha csonka országterületen is, de a Horthy Miklós és gróf Bethlen István nevéhez köthető országépítés éltette tovább a magyar létet, érdeket és lehetőségeket a Kárpát-medencében.
Elkészült a trianoni békediktátum évfordulójának emlékezetére, a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából a Megmaradásunkért című képes dal.
II. Józsefnek, a kalapos királynak – mint felvilágosult abszolutista uralkodónak – az volt a kormányzási filozófiája: „Mindent a népért, de semmit a nép által!” Ezt írta fölül Kossuth Lajos, aki 1852-ben Amerika földjére lépve megfogalmazta a politika lényegét: „Mindent a népért, mindent a néppel együtt, semmit a népről a nép feje felett!” 1863-ban sokak szerint ezt ismételte meg Abraham Lincoln elnök híressé vált, a szabadságról szóló gettysburgi beszédében: „That government of the people, by the people, for the people.” A kommentátorok figyelmét elkerülte, hogy Orbán Viktor ez évi washingtoni útjának sajtótájékoztatóján ezt ismételte meg: „For the people, by the people.”
Sokak által olvasott esszét írt nekünk Gyurgyák János eszmetörténész az „Orbán-rendszerről”, amely szöveget Lányi András író, filozófus élesen bírált. A Válasz Online-nak küldött írásában Schöpflin György történész, leköszönő fideszes európai parlamenti képviselő azt állítja, a vitában többször előkerült polgárosodás már nem létezik, ábránd csupán.
A hagyományosnak nevezhető polgárság egy, az államtól anyagilag nagyrészt független, saját érdek- és értékrenddel rendelkező, szociológiailag kijelölhető réteget jelentett, elsősorban Franciaországban, Angliában, Skóciában, Németalföldön, a Rajna-vidéken. Múltidőben, mert időközben – 1945 után, mondjuk – a nyugati társadalmak átalakultak – elsősorban a jóléti államnak köszönhetően –, mivel az állam szerepe csak növekedett és átformálta az újonnan feltörekvő középrétegeket. Másrészt a magánszektor is áttételes állami gyámság alá került, legyen szó az adott állam vagy az Európai Unió szabályozásáról. Nagy befektetéseket csak állami támogatással, megrendeléssel lehetett lebonyolítani, lásd a Manche-csatorna alatti alagutat. Gyakorlatilag ez egy, a korporatizmusra hasonló rendszert jelentett, de ebben a munkásosztály is kapott képviseletet a szakszervezetek révén. A németek ordoliberalizmusa is ide sorolható.
A parasztemberek vidéken hosszú életűek voltak és még ma is elélnek a matuzsálemkorig. Elárulták a titkukat, és beszéltek arról, mi a “baj” a mai modern emberrel és azzal az életvitellel, amiben él.
A mai ember rohan… nincs ideje sose semmire – vallják a magyar és erdélyi parasztemberek vidéken, és a határon túli részek olyan eldugott vidékein, ahová még nem tört be a modernitás monstrum szörnyetege. Sokan kérdezik őket arról, különösen az unokáik, gyermekeik, hogy mitől ennyire boldogok, mitől ilyen hosszú életűek. Mert gyakran még a 100 éves kort is elérik, és nincs semmi bajuk. Míg a modern ember már 60 évesen kész roncs, fájnak az ízületei, refluxa van, és “kopik” az elméje, emlékezete, addig a vidéki, egészségben élő parasztember nem ritkán még 80-90 évesen is ereje teljében van.
De mi is a titka az egyszerű vidéki, parasztembereknek? Elárulták azt, ami szerintük meghosszabbítja az életet, és amit mindenkinek meg kellene fontolnia. NEM ROHANNAK… és ez nagyon fontos.
Idén kettős évfordulót ünneplünk: Kodolányi János 120 évvel ezelőtt született, és 50 évvel ezelőtt hunyt el. A 20. századi magyar irodalom egyik legígéretesebb alkotójáról mégis kevés szó esik. A Magyar Művészeti Akadémia 2019-ben több rendezvényt is szervez a tiszteletére.
Az emlékév egyik legfontosabb eseményeként 2019. május 14-én egész napos konferencián idézték fel alakját a Pesti Vigadóban: irodalomtörténészek, írók, költők és családtagok beszéltek Kodolányi irodalmi és közéleti tevékenységéről.
A konferenciát Fekete György, az MMA tiszteletbeli elnöke nyitotta meg, aki elmondta: a magyar történelem fél évszázados késében van politikai, kulturális valamint civil társadalmi téren.
A pápalátogatás kapcsán írta tegnap, 2019. május 29-én, Stoffán György újságíró a következőket: "Kegyszobor kikerül ez alkalomra a Nyeregbe, ami olyan cselekedet, amelyet nem lehet megmagyarázni. Hiszen van másolat, amelyet a somlyói búcsúkor minden évben kivisznek a miséző-helyre. Most azonban a somlyói ferencesek nagyon elvetették a sulykot, s a kegyszobor másik arcára is vágnak egyet, saját kardjukkal. Igaz, a kordáról már korábban lekerült a fegyver, amelyet évszázadok óta viseltek… – a Rózsafüzér."
Mint ferences szerzetes ki Csíksomlyón nőttem fel, szomorúan olvasom ezeket a sorokat és a cikkben megjelenő többi alaptalan vádat! Sajnos néhány ilyen és hasonló meggondolatlan szó, írás kering a közbeszédben most Ferenc pápa csíksomlyói látogatása alkalmából! Mi szerzetesek is halljuk, olvassuk a fogadatlan prókátorokat, csendben imádkozunk is értük, hogy evezzenek már nyugodtabb, csendesebb vizekre, de ez a mostani támadás kapcsán úgy érzem, hogy néhány tényt meg kell fogalmaznom.
Mária útja, több százezer gyermekéhez Kárpát-medence egyik legszentebb helyére, a csíksomlyói nyeregbe érseki engedéllyel miért lenne "bűn"? Erdély legjobb farestaurátorai Mihály Ferenc vezetésével viszik, hozzák felelősséggel a szobrot a pár száz méteres zarándok úton! Amúgy az elmúlt években ugyancsak ők emelték le és restaurálták a nemrég 500. születésnapját ünneplő kegyszobrot. A ferencesek gondos őrei a kegyhelynek és a kegyszobornak, az elmúlt 500 év ezt bizonyítja! Ezért nem felelőtlen kritikát kellene megfogalmazni, hanem jó szándékú segítő készséget felajánlani!
Bergoglio érsek üzenetben üdvözölte a románokat, Romániát pasztorációsnak mondott politikai útja előtt. Megemlékezik ebben a közleményben mindenkiről, csak a magyarokat, Csíksomlyót és a magyar vértanúkat hagyta ki üzenetéből, de ezen már nem csodálkozunk. Annál inkább azon a tényen, hogy a csíksomlyói Segítő Szűz Mária Kegyszobrát is kihurcolják a kegytemplomból a Nyeregbe, e „nagy találkozóra”. És ez sértő, furcsa és megalázó… nem csak a Kegyszobor számára, hanem mindenki számára, aki Máriához a templom csendjében ment eleddig. Sokan azt jelezték, hogy szentségtörésnek tartják Mária meghurcolását… – mert ez az!
Bergoglio a következőket üzente Romániába:
„Kedves romániai testvéreim!
Már csak néhány nap választ el attól az utazástól, amely közétek visz. Ez a gondolat örömmel tölt el és már most szeretném szívből jövő üdvözletemet küldeni mindannyiótoknak. Romániába jövök, egy szép és befogadó országba testvérként és zarándokként, megköszönöm az államelnöknek és a többi állami szervnek a meghívást és a teljes együttműködést. Már most örömmel élem meg a találkozást az ortodox pátriárkával, az ortodox egyház szinódusának képviselőivel és a katolikus egyház híveivel, pásztoraival. A hit, amely összeköt, még az apostoloktól származik, különösen abból az egységből, amely Pétert és Andrást összekötötte, utóbbi elvitte a kereszténységet tájaitokra a hagyomány szerint. Vér szerinti testvérek voltak, de testvérek a vértanúságban is. Köztetek is oly sok vértanú volt, még a legújabb időkben is, mint a hét görögkatolikus vértanú püspök, akiket örömmel avatok boldoggá. Amiért szenvedtek egészen az életük odaadásáig, nagyon értékes örökség, nem felejthetjük el. Közös örökség, amely arra hív, hogy ne távolodjuk el a testvértől, aki ennek ugyanúgy részese. Azért jövök közétek, hogy együtt járjunk. Akkor járunk együtt, ha megtanuljuk megőrizni gyökereinket és családunkat, amikor törődünk gyermekeink és felebarátunk jövőjével, amikor túllépünk félelmeinken és gyanakvásainkon, amikor engedjük, hogy lehulljanak azok a korlátok, amelyek elválasztanak a többiektől
Tudom, hogy sokan hathatósan, intenzíven készítitek elő látogatásomat, szívemből köszönöm! Biztosítalak arról, hogy imáimban közel állok hozzátok és áldásomat küldöm nektek! Arra kérlek benneteket is, hogy imádkozzatok értem! A viszontlátásra! ”
A kormány politikáját történelmi győzelemmel jutalmazta a szavazópolgár, de közben létrejött annak lehetősége, hogy egy új, szélsőséges, liberális hálózat épüljön az ellenzék romjain. Vitathatatlan, hogy a kormánypártok munkája beérett, a legtöbben elégedettek a döntésekkel; de az is tagadhatatlan, hogy a szemkilövető, miniszterelnökként összevissza hazudozó, a határon túli magyarokat gyűlölő Gyurcsány Ferenc és most már a füstös romkocsmák szubkultúrájában született, az olimpiát megfúró, illetve más nemzeti érdekeket eláruló Momentum is lépked a kétséges csúcsok felé.
Tény, hogy a Fidesz–KDNP százalékos számításban nagyot nyert – a gazdasági mutatókat és a társadalompolitikai elismeréseket nézve – a vitathatatlanul sikeresen cselekvő és nem sodródó kormányzásnak köszönhetően, amit következetesen képvisel évek óta. Ez a kormány és a kormánypártok sikere, és valahol – ha csak a gazdasági és társadalmi fejlődést nézzük – Magyarország diadala is. De az is tény, hogy Gyurcsány Ferenc pártja és a Momentum „elismerése” is történelminek mondható. Ha az eredményt nézzük, akkor a Fidesz-KDNP Európában igen ritkán előforduló abszolút többsége mellett ott látjuk az új ellenzéket, amelyből a két kiemelkedő párt esetében, ha összeadjuk a számokat, huszonhat százalékot kapunk. Megdöbbentő!
A felvidéki (vagy felföldi) magyarság sorstragédiáinak első stációja 1919-ben kezdődött. Száz éve történt, s a mai napig alig tudunk, hallunk róla. Elődeink nem beszéltek erről, elnémították őket az egymást követő rendszerek. Az itt élő magyar családok ezreit tépázta meg az elmúlt száz évben váltakozó rendszerek fasizmusa, kommunizmusa, rabló és diktatórikus hatalma.
Az 1919-es áldozatokról civil kutatók jóvoltából ugyan találunk egy-egy adatot, de sem a történészek, sem a társadalmi szervezetek, pártok, civilek nem foglalkoznak e témával, pedig oly sokszor hangoztatjuk, hogy „a múlt nélkül nincs jelen és nincs jövő”. Nemzedékek váltják egymást, melyek azt sem tudják, mi volt a vörös terror, a cseh megszállás, hol gyökerezik a mi fogyatkozásunk, közönyünk, mit hoztunk magunkkal, s mit tanulnak ebből a gyermekeink az iskolákban. Igaz, már a mai pedagógusaink sem tanultak ebből semmit, s nem is fontos számukra erről tájékozódni.
Már ha ezt egyáltalán győzelemnek lehet nevezni. Mert inkább hasonlít valami vérrel-verítékkel kiharcolt gól nélküli döntetlenre, amelyben volt ugyan elszántság, küzdeni akarás, de amelyben ugyanakkor minden, a szabályosság határát súroló trükköt is bevetett a csapat.
A kötelező határozottság és optimizmus, az erős hangról szóló szólamok mellett éppen ezért legalább ennyire fontos a köszönet a magyar választópolgároknak, akiknek igen jelentős része bölcsebbnek bizonyult akár vezetőinél is, és félretéve elégedetlenségét, legyőzve haragját mégiscsak elment és szavazott. Ismét, talán utoljára.
De még ennél is lényegesebb lenne az önkritika, az őszinte számvetés, alapos elemzés, amit pedzegetnek ugyan az RMDSZ háromszéki vezetői, de nem feltétlenül jó helyen tapogatóznak. Ideje lenne ugyanis azzal is szembesülnie a magyar érdekvédelmi szervezetnek, hogy nemcsak a nemzeti ügyekben radikálisabb kiállást elváró erdélyi magyarok egy része ábrándult ki a szövetség ide-oda simuló alkupolitikájából, hanem az értékelvűséget, tartást, a politikai osztály megreformálásában érdekelt erőkkel való párbeszédet hiányoló választók is hátat fordítottak nekik.
A Charta XXI Egyesület és a Gondolat Kiadó közös kiadásában jelent meg a ruszin nép egyik legismertebb kultúrtörténeti alakjának számító A. Duchnovics sorait idéző „Ruszin voltam, vagyok, leszek…” című népismereti olvasókönyv Budapesten, mely egyben felsőoktatási segédkönyvként is szolgál, és hasznos ismereteket foglal magában mindazok számára, akik többet szeretnének megtudni az egykori Magyar Királyság északkeleti végein, ma pedig több államban szétszórva élő, sajátos nyelvű, kultúrájú népességről.
A kötet előszavában ezt olvashatjuk:
„A latin tudásunk jóformán elveszett, de vannak kifejezések, amelyeket ettől függetlenül ismerünk, az örökségünk része. Ilyen a „gens fidelissima” [a leghűségesebb nép] is. A hagyomány szerint II. Rákóczi Ferenc fejedelem nevezte így el a történeti Magyarország északkeleti szegletében élő ruszinokat. Még ezt sem tudjuk pontosan. Nyelvüket, szokásaikat meg tudták őrizni a Kijevi Rusz idejétől napjainkig.
Kabdebó Tamás (1934-2018) József Attila-díjas emigráns magyar költő, író és kultúrtörténész hagyatékával gazdagodott a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteménye. A könyvtárát, naplóit és kéziratait is tartalmazó, 50 dobozt megtöltő hagyatékot a szerző lánya, Kabdebó Lily adta át a múzeumnak szerdán Budapesten.
Demeter Szilárd, a PIM főigazgatója az ünnepségen hangsúlyozta: Kabdebó Tamás hagyatékának hazahozatalával nagy adósságot törleszt a magyar kultúra az emigráns magyar irodalom felé. Majd azt is hozzátette, hogy a PIM és a magyar irodalom hivatalos intézményeinek a feladata, hogy összegyűjtsék és újra elérhetővé tegyék az emigráció magyar irodalmának emlékeit.
Egyre zsugorodó világunkban a vallások és kultúrák találkozásának kérdése elsőrendűen fontos témává vált, mely semmiképpen sem csak a teológiát foglalkoztatja. A kultúrák egymáshoz való viszonya, a vallások közti béke kiemelt jelentőségű politikai téma lett. A kérdés azonban mindenekelőtt magukat a vallásokat érinti. Azt, hogy miként tudnak békében élni egymással, és miként tudnak hozzájárulni az emberi nem békére történő neveléséhez. A keresztény hitet ez a problematika különösen is érinti, hiszen kezdettől és lényegénél fogva azzal az igénnyel áll elő, hogy ismeri az igaz Istent és minden ember egyetlen Megváltóját, azt hirdetvén: „Nincs üdvösség senki másban, mert nem adatott más név az embereknek az ég alatt, amelyben üdvözülnünk lehetne”, amint azt Péter Izrael népe vezetőinek és véneinek mondta (ApCsel 4,12).
