Márai Sándor: L. verse

Most mégis elmondom ezt neked. Mert egyszer
Oda kell adni mindent, ez éppen a nehéz és fájó
Titka a dolgoknak, ez az odaadás, ami csak egyszer
Történik meg. És ez nem a csók,
Nem a pénz, nem a csönd, nem a lámpa este
És a zübörgő vonatok sem ez, sem a tájak, ahová vittelek
Magammal egyre messzebb és két nagy gyermekszemeddel
Úgy néztél már vissza az életedre – ezerkilométeren át –
Mint falusi tájra a kalandor a vonatból. S kis bárányokat
Láttál legelni ott, kis életeket és udvarias mosollyal
Hagytad elmúlni őket s mentünk az étkezőbe vagy hotelbe –
Ó, hány hotel, hány táj, hány ember, kedvesem! Mint az ideges
Utazó szívén pénztárcája után, úgy nyúltam én is felijedt
Mozdulattal utánad sokszor. És lassan mindent elmondtunk
Egymásnak. És megtanultunk hallgatni. Néha este lett,
Néha nem volt pénzünk. Így adtunk mindent oda, de soha
Nem beszéltünk irodalomról, ugye szívem? Mert volt még valami
Furcsa szemérem köztünk, a szavaink szemérme ez. Valami bonyolult
Szüzesség volt ez közöttünk, nem voltunk mi költők és nem jártunk
A szavak közé, mert féltünk a szavakról, mennyire
Féltünk tőlük, ismertük, tudtuk őket. S hogy most mégis
Ideadom neked, ezt, ezt a szót, ez nálunk sok, ezért nyújtom ilyen
Félve és szikrája fellobban s szemet vakít, mint a nagy, névtelen
Tüzek, amiket a természet gyújt oktalan éjszakákon s leülünk mellé,
Mert sötét van és hideg:
Szerelmesem.

Mécs László: Egyszerű példa a varjakról

Az őszi égen varjak vonultak, ki tudja, merre?
Ki tudja honnan? Csak mentek együtt egy-szívütemre,
ezren, tízezren, tompán dalolva a varjú-himnuszt.
Fekete szárnyuk felém suhogta a hősi nimbuszt.

Irigyen álltam, micsoda ösztön! egyszerre ennyi
tudja a Nagy Célt és jóban-rosszban együtt tud menni,
ki tudja meddig? Lehet: az összest felfaló Télig,
vagy új Tavaszig, hol a fészkelés reménye fénylik.

Így lelkesedtem, az őszi kertben magamban állván.
S ekkor megláttam a varjú-Júdást diófám ágán.
Elbújt a lomb közt s diót vert széjjel fekete csőre,
néha felnézett a sok ezernyi fent-repülőre.
Husángot fogtam s úgy vágtam hozzá, hess varjú, hess, hess,
hizlaló koncért ne hagyd a Nagy Célt, de együtt repdess
a Lendülettel, együtt a fajtát felfaló Télig,
vagy új Tavaszig, hol a fészkelés reménye fénylik.

Ó magyar varjak, kikben a Nagy Cél vad vére tombol,
kik együtt szállunk valami őszi nagy fájdalomból!
Lent élvezet-fák, kenyérfák állnak, csábít az erdő:
másnak tündér-park, magyar varjaknak halálos fertő,
mégis szökdösnek és egyre többen tőlünk a varjak,
nekünk halálos tilalomfákon már fészket raknak,
feladva mindent. De mink csak szállunk, lehet: a Télbe,
hol mind lehullunk, lehet: Tavaszba, teljesedésbe!

Pozsonyi Anna: Olyan voltam, mint a fenyő

Olyan voltam, mint a fenyő,
hittel zöldellő
s fagyos, kietlen tájon se csüggedő.
Vártam a csodát és íme meglett:
mert eljöttél s kigyújtottad rajtam a szerelmet,
mint szentesti gyertyát.
Körülfontál száz aranyló lánccal,
behintettél angyalhajcsillogással.
Most én boldog karácsonyfa;
te boldog kisgyerek,
rád ragyogok
s rám visszaragyog örömed.

Stelczer Endre: Judit

A szőkeséged nem volt az enyém.
A sima selymet játékos kezem
csak bátor álmú ritka éjeken
fonta fonatba. S úgy hívtam: Remény.

Reménynek hívtam. Nem tudom, miért.
(Talán mert egyszer hűvös hajnalon
elsimította ráncolt homlokom,
s a lángolása fel az égig ért,

és nyúltam érte, és a két kezem
mint koldusé, ki semmit sem kapott,
szégyenkezőn visszakanyarodott,
és itt maradtam újra üresen?)

Szeredai Gruber Károly: A könyvtáros

Másoknak ünnep, nékem hétköznapom a könyv,
Mindennap száz fordul meg kezemen.
Címtározom, megszámozom, szakokba osztom,
S megsimogatom néha csendesen.

Ritkán történik ez. A könyv, a könny, az asszony
Könnyen megtéveszt, bízni nem szabad.
Páváskodón pompázik gyakran, ami talmi,
S ha gyöngy akad, ó, szent e pillanat.

Nem jut mindig időm felkutatni a lelket,
Csak röpke percig ismerkedhetem.
Fontos a cím, a csín, s hogy mikor jött világra
Az én beszédes-néma ügyfelem.

Az egyik karcsú, friss, szeplőtlen leányka,
A másik koros hölgy már, bús, poros,
De régi divatjamúlt pergámenes ruhája
Sugárzóbb, szebb tavasztól illatos.

Útjára engedem a lánykát, menj, kacagj hát,
S üdítsen mást selymes papírszíved.
Én elviszem magammal azt a régi dámát –
Jer! Együtt volt miénk a kikelet!

De akkor sűrűn födte szememet a hályog,
Vonzott a lány, ki könnyen karba zár,
Pedig te voltál minden: Szépség, otthon, álom –
A többi széthullt, mint a kártyavár…

Csak ritkán vallok így. A könyv, a könny, az asszony
Sokszor megtéveszt, bízni nem merek.
A fóliánsok sorja behavaz porával,
S nagy téli csöndben éltem elpereg.

Gaál Áron: Unikornis a lombhullásban

Az Egyszarvút küldted el értem,
Hogy vezessen régi világokon át,
A fájdalomból, ami bennem égett,
A láz labirintusából ki – és tovább,

És tovább egy távoli hímes mezőre,
Ahol lepkékben gyönyörködik az Ég
Hajnalban, s míg álmosan, felelőben
Harmatban fürdik a Nap – a Szél

Fellapozza egy versemet a Könyvben,
- Mit ott hagyott a Levéltündér éjjel,
Kidőlt fatörzs-padon a csillag-csöndben –
A fájdalomról, ami bennem égett

A láz labirintusában, hordalék napokon,
Amikor úgy éreztem mindennek vége,
Hogy utat mutasson – át, múlt világokon,
Te – Őt, az Egyszarvút küldted el értem,

Hogy hazavezessen Álom-utakon
A lombhullásba

Jagos István Róbert: Utazás

Csörtetve jöttél. Nem restellve semmit,
felnyitva mellkasom, dúdoltad halkan
egy majdani királyságom hangjait.
Megnyaltad szívem úgy, ahogy senki más.
Térdre rogytál velem, majd alám feküdvén
emeltél egyre csak feljebb.
Házakat, városokat láttam,
majd folyókat és marcona hegyeket.
Végül sötétben engedted el kezem
és úgy mentél el lábujjhegyen,
ahogy a dalok halnak el
egy-egy betegedő szájban.

Kapui Ágota: A sereglő idő

Régen elásott kincseket
kutat bennünk a sereglő idő
megannyi ásónyom minden
pillanat
csontok ásványain megcsillan
fel nem épített létünk
széteső alaprajza
csöppenő mészkövek
szobrot alkotó
könnye

Laza talaj a test
széthull benne a fájdalom
ellenállás nélkül
hasít a fém-idő hegyével
szívünk felé
nem utolérhetetlen a halál
kínozza foglyát a gondolatot
agyadban ott van már
csak szívedig nem ér
le még.

Nyöszörög a szó,
mint a lánc a kútban
hömpölyög ereinkben
zúgva a vér, szomorú Léte
folyó
visszahozhatatlan mélységek ölébe
csörögve hull az aprópénz-akarat

Soha nem remélt
szunnyadó rétegek alatt
ott ragyog az örökké szabad
cizellált mívű
ritka gondolat
alányúl ásójával vigyázva
a nagy régész:
a sereglő
idő

Kányádi Sándor: Kérdések

Feküdtél-e már késeken,
háltál-e jégen meztelen,
hagyott-e már úgy el a vér,
öntött-e már úgy el a vér,
hogy ne hallj, ne láss?
Borult-e rád már óceán,
nyelved volt-e már celofán,
robbant-e szét már szemgolyód,
mint a mélyvízből kifogott
halaké?
Voltál-e lábon égetett,
tépték-e ki a gyökered,
faragták-e a csontodat,
millió tonna súly alatt
nyögtél-e már?
Vertek-e földbe, mint karót,
rügyezett-e már két karod,
hullattál-e már lombokat,
voltál-e üresen maradt
fészek a fán?

1967

Szervác József: Annyi...

Csak az veszett el, ami tán nem is volt.
Csak ez a bánattá bicsakló magány.
Csak annyi történt: két gyönyörű gyermek
összeveszett egy elkurvult anyán.

Csak annyi történt: vétlen megzuhantunk.
Csak annyi: orvul retirált a láz,
s fordult a vásott férfi ellen,
akit egy gyerekkor gyaláz,

ki önmagát, gyerkőcöt fojtaná meg,
élhetne csak füvekben, földben - -
Csak annyi történt: elhullt már a magány is.
Annyi történt: szerelmedből kinőttem.

Bíró Rudolf: Mamának...

Holt-ág

A Tisza partján sétálok.
Kócos hínárt fésül a szél.
A holt-ágban nincsenek sétányok.
A part is borostás arcél.

Talpam mélyen sulyom szúrja.
Göcsörtben megbotlik a gondolat.
Szemem szánt, szinte feltúrja
Az elszórt nézőpontokat.

Csobban a Tisza, kacsák rebbennek,
Elhajított kiáltás visszhangzik.
Csontritkult ágak reccsennek,
Minden közel van, minden tolakszik.

Bánatos a szomorúfűz,
Leülök mellé, mint aki sajnálja.
Leomló hajába kis lepkéket tűz
A szél. A helyét mégsem találja.

Bár mehetne. De én sem tudok.
Valami ideköt. Csomóz, majd kiold.
A hat éves gyerek bennem puffog,
Ez az emlék tiszta, de nem csiszolt.

Karként nyúlik a vízbe a móló,
Visszahúzná a túlpartot.
Békalencsés a víz, fekete a póló,
Ilyenkor már nem esznek fagylaltot.

Üres a Holt-ág. Túlságosan csendes.
Pedig harkály kopog, s béka brekeg.
Miért most vagyok ilyen figyelmes?
Mikor már nem tudom elmondani neked?

Csak a csendélet festi önmagát.
Egy darab szén vagyok. Koszolok.
Mégis nézem Isten üvegablakát,
Ráfestette e derűs mosolyod

Czipott György: Canis lupus familiaris

(ebrendészetileg…)

kuvaszban farkas él
vagy talán csak ember,
subán gubát cserél
s ordas lenni nem mer.

szolgál s tudja, szeret
és adja életét –
nem bántja képzelet.
csak künn lehet sötét.

– – –

langyos ól, gondszagú,
biztonság béleli.
csak gyomorban ború,
hazám velem teli –
tetőn bár varjú ül
és torkot köszörül.

Deák Mór: SZINDBÁD

az iránytű
a lábam között
elvitt sok vad vidékre
nem ért annyit az utazás
amennyit adtam érte

bíborló ormok és hegyek
lapályok
buja völgyek
s a bennem hangzó jótanács
küld előre a hölgyet

vadul s ezért szelíden
szerettem
akit szerettem
nincs homály alkony
csak ragyogás
ha test épül a testben

ha szív épül szívben
nem lehet
hogy ne ujjongjon minden
formázd újra a lelkedet
ha nincsen benne isten

ő adta iránytűmet
és eddig el nem vesztett
többet ért ez az utazás
mint amit adnom kellett

Dóczi Székely Gábor: AKIKET KITÉPTEK

1920 - 2020
 
Vannak vidékek,
Amiket másikokból kitéptek.
Vidékek,
Amelyek tartoztak valahová…
 
Békeként.
 
Rájuk a rabló osztag
-   Holott konc –
Jussként tekint.
 
Jó mulatság, férfi munka volt?
Emberélettel öntöttetek lavort!
 
Otthonra nem lelsz ma bennük.
Vannak, vannak…de lesznek?
Meddig szól még az a szakrális nyelv?
Nem lehetsz honfi, csak az, kinek kitelt.
 
Most ősz van és zaj és iga és sorvadás.
 
Látok sok-sok vidéket:
Ők azok,
Akiket kitéptek!

Doktor Virág: Közel

Leszállt a köd.
Ereinkben lassan lüktet
a november.
Szürke és fehér,
piszkosszürke csönd,
némuló napok
rejtett kézjelekkel.
Jajongó
ködös bizonytalanság
lengi léptünk,
késünk élén
dermedt a vaj.
Tudjuk, másképp
volt tavaly.
Lombokon hintázó levelek
keresik a végső nyughelyet.
Ezer meg ezer
retesszel zárul
az öntudat.
Gondolatainkban
fuldokol
a mozdulat.
Most dér, légüres tér,
súlytalan állapot.
Telünk közel.
Már az előszobában
topog.

Fövényi Sándor: Csalódott poéták árudája

Valami olcsó boltot kellene nyitnom,
és kiírnom: Csalódott poéták árudája.
Kapható lenne itt mindenféle lim-lom,
szegek, keresztek, álszentek mosott ruhája.

Ó, és a megszakadt szív, az külön terem,
halk hegedű szólna, s a rogyadozó polcokon
üvegbúrák alatt a gazdag gyötrelem,
a csóróké persze, csak ócska rongyokon.

Valahol hátul egy homályos sarokban
lenyúzott rókabőrön kéjesen heverő ősz.
Zörgő lomb, gondosan kimért tasakokban,
melyben bónuszként pár percnyi alkonypír rejtőz.

A tavaszt külön árus mérné kilóra,
ha ütött az óra, és eljő a rügyfakadás.
Lágy szellő, selyempapírba csomagolva,
hogy zizegve hűtsön minden űzött látomást.

Hátra van az édes-mostoha karácsony,
villódzó mákos diódák futnak körbe-körbe
a megszentelt műanyag családi kalácson.
Kezek, (melyek asztal alatt szorulnak ökölbe).

Nem maradt másom, csak néhány egyszerű szó,
a pult alatt hevernek, ahol a puska töltve,
és az én távolságaim ólomgolyók,
amiket beleeresztek az első vevőmbe.

Fülöp Kálmán: Nem felel

A beszennyezett világ
kitárta kapuját,
és be engedte a halált-

hol van az
emberi méltóság,
ha már
kezet sem foghatunk,
mert minden
mozdulatunkban
ott bújkál a félelem

a bezártságból
elszabadult a pokol,
és halált osztogat-

s nem felel ha a
miértekről kérdezem.

Jóna Dávid: Józsefvárosi anzix

A bérház sebes hátán
salétromos prézli a vakolat,
penészes hónaljában lift húzódzkodik,
karcos szürkehályog lepi az ablakokat…
Ez az a város, aki fölé az istenek guggoltak,
szégyen csurog a ház tégla-vádliján,
lógnak az elhalt villanyvezetékek;
aszfalt-dzsungelben bakelit-lián…
A körfolyosók viseltes szoknyáján,
átfúj a decemberi szél,
nincs itt semmi olyan,
amit megérdemelhetnél…
A vétlenség közönyével
egy létra dől a falnak,
mementója a be nem végzetteknek,
és a megjavíthatatlannak.
Nem történik itt semmi,
nincs benne kiszemelt pillanat,
nyirkos tapintása a halálnak:
„vajon ma ki fekszik hanyatt?”
Ha az egyik ajtó nyitva,
mint üres pisztolytáska,
Talán valaki jön, aki megvált,
és így végleg kiszabadul,
Nincs elégtétel, se bizalom, se hit,
de már örökös készenlét sincs, csak megadás,
és kannás oldószerekben adagolt
lassú belső rothadás…
Az arccsontra száradt tekintet
katatón kering,
épp a postát viszi be,
napi gúny: szórólap, színes marketing.
Hisz a lépcsők dermedt golgotáin
naponta vonszolja ide, mit a környék kukáiban talált,
majd riadt egérként bújik vackába vele,
s bedeszkázott ablak mögött várja a halált.
Visszáján az élet,
ahol nincs már szó, nincs már csend,
csak egy univerzumi vakfolt,
ami ma felfröccsent.

Kalász István: Ballada

Nagyanyja téli hajnalon ment
ki a házból ő a sápadt városi
félig beteg gyerek bentről nézte a képet:
a kertet a hajnali derengésbe
szabadult tyúkokat hátul az ólat.
Előző télen nagyapja az ólban
lőtte fejbe magát egy ilyen hajnalon.
És ő karácsony táján ma is
kicsi lesz egészen bemegy a képbe
álmában a kertben az ég alatt áll
a már halott nagyanyja mellett
sebes szájjal nézi az ól ajtaját
kérdezi miért tette de erről
ma sem beszélnek.

Kemecsei Gyöngyi: Kiáltás

Súlyokat kötök
súlytalan
szavakra.
Megölne most a némaság.
Fájna bennem
a halkuló idő,
a semmit is kiáltva
mondanám.
Színeket rajzolok
szétmáló
falakra.
Rám omolna most a hófehér.
Kék kell!
Meg ragyogni
némi sárga...
... s hazudni kéne még a holnapért.

Kiss Teleki Rita: Szép lesz

Most szűkebb a tér,
az öröm apróbb,
bár sokkal fényesebb.
Mintha az álmokat vinni lehetne
és mélyükön
a fényt látni meg.
Egy elfelejtett érzés,
meg egy újra megtanult.
Ami nem jön vissza,
az lehet már a múlt,
azt elengedem…
mint arcomba csapott hibákat,
ha fájnak,
nem szeret, aki így mondja el,
vagy épp csak elhiszi másnak.
Kint eső hull,
ónos szitálás,
apró, hideg észlelések.
Valami készül,
de ha felemelsz gyorsan, tudom,
a karácsonyunk szép lesz.

Kolev András: Ébredő vidék

(ujjgyakorlat)

Gödör-mély hajnal, zörgő csontzene,
a szél rohan, megáll a villamos.
A házak sarka mintha feslene,
az út saras, a háztető habos.

Segédlegényke köpköd, káromol
és csontig átkoz minden másnapot.
A gyomra bántja, lángoló pokol;
s a hó a zárra éjjel ráfagyott.

Anyuska ordít, nyitva, jöjj be már,
itt elfogyott az összes sült csülök.
Szemközt a bót meg éppen most bezár,
a pék dühöng: megöllek, esküszök!

Idilli kép, apuska már evett,
motyogva áll a friss lepény fölött:
mit ér a szó, ha nincs mögötte tett? -
így emleget megannyi elnököt.

A pék csitít, a nej meg közbeszól:
a trón felől nem kéne hangosan!
Mi köllene, megint a csirkeól,
cölöb helyett meg ócska szandokan?

A bátyja bölcs, és hallgat egy nagyot,
megszokta már, csak üldögél tovább,
rágcsálni kezd egy sós köménymagot,
legyint, te jány, nincs nálad ostobább!

Sóhajt a pék, itt mindegyik barom.
Hiába tél, de mégis nyitni kék.
Öt óra húsz, kisfröccs az asztalon,
édentől erre, ébredő vidék.

M. Karácsonyi Bea: Visszavált

Emlékszem, vetkőztek a rozsdás fák,
borostyán pupillád lett a tájam,
mostoha testvérek, anyák, apák,
ágakként óvtak ott tőled százan.

Mégis olvadtam mézszín karodba
- villamosom lettél fel az égig,
végül beleégtél tudatomba,
hogy velem lehess a végső révig.

Azóta nem félem a nagy folyót,
ami elválaszt életet, halált,
és, ha majd itt hagyom a földgolyót,
örülök, hogy az isten visszavált.

Mihály B. Csilla: Az ebéd

Magadra zártál minden ajtót,
halott, halott a csend belül,
kibomlik, lebben tört-fehéren,
akár az abrosz, szétterül.
Anyám a ráncokat simítja,
sír, mert apánk már nincsen itt,
térül-fordul s a félhomályban
elénk teríti könnyeit.
Kanálzörgésbe fúl a mondat,
hamvát a számban forgatom,
nehéz rögökként hull a morzsa, 
járunk a friss halottakon.
Ezüstös porcelánharangok
dalát szívemre rácsukom,
ebédet költünk éji órán,
s apánk benéz a kulcslyukon.

Németh Máté: Sóhaj

Levegőm
csörömpölő kristály,
ablakod üvegén....

Az örvénylő sötétség:
fáj és nyúz.
Ha megszólalna,
maroknyi gerinctelen
hangot nyögne ki:
szürkét-lombtalant.
Az orcád fényét
tágas tüdőm szívja be,
a homlokok fennsíkján
szétrajzanak a világűr
nyitott ingű álmaink.
Arcra buknak a
temperamentumos érzelmek
kimondhatatlan gyümölcsei,
látomások helyett,
magamba altatom
a gyűrődött
fájdalmak oszlopait.
Színeink éghajlata tévedés.
Üvegfestmények
sebesült árnya...
Mégis!
Kínzókamráid közt,
susogásod leveti rólam
a súlyos némaság
bizonytalanságait.
Megadja magát
az együttlét fantázia
érctükrének.

Paál Marcell Hesperus: BÓDULAT

.
Túlérett a föld, a táj, a tenger,
asztmás vulkánok kilélegeznek,
nyárharapó, vadóc lidércekkel,
lánglombot pingálunk vén hegyeknek,
.
s aranyfényű, megcsalt vágyainkkal
kibékülünk most, bár nem muszáj,
tűzhányók homlokát szárnyainkkal
legyezzük, a kráter néma száj.
.
Mesél az ősz; gyermekded haraggal
vagy vidáman, ha arcán borvirág
nyílik, és a számkivetett gazzal
játszatja jázminok illatát,
.
csak mímeli, hogy mindenkivel kedves,
mint tölgyfa hordók édes nedvei,
s elpirul, bár sohasem szerelmes,
ha érez is, azt kész felejteni.

Serfőző Attila: Napfolt

Tépett fényből szőtt kabátom
rád adom, ha kell és e
sűrű hálóból font lelkem
is vidd magaddal el,
hogy telt poharamba végül
csók csobbanjon,
és ne mindig a hetediknapon
pihenjen a test!
A Stix mord csendje
álmokat fest,
apró fényes víziókat,
a halk sugár lassan magába ringat,
horizontok mélyébe
csorog a létezés.
Tömény folt marad helyeden,
rés, mely’ hangtalanul esz.
*
Kell rád mindkettő,
hideg lesz!

Székely Máté: Rövid üzenet

Hideg a láb, de meleg a kéz
Tapintásod már eget idéz
Hűvös az arc, de forró a fej
Nem kell hogy szólj, csak rám figyelj

Hosszú az út és szűkös a cél
Néha meglágyul a rideg acél
Néha csak hegycsúcson esik a hó
Nyár lesz a tél, így helyénvaló

Szenyán Zoltán: egyszer

kétszer kettő néha öt,
nép, saját arcába köpött,
vagy itt, itt mindenki lökött;
nyakunkon ragadt hatalom,
hozzá tartozó bűzös alom,
gúnyosan fel..., felröhög,
tapsol, villámháborút indít ,
mint hidegvérű gyilkos,
hátulról döf,
döf,
döf...
vértől lucskos a hajnali rakpart,
aki megmaradt, aki még itt maradt
ma még a hatalommal tart, egyszer,
egyszer elmúlik minden vihar,
szél búcsúzóul port kavar,
majd felragyog a Nap,
- egyszer.

Szentjánosi Csaba: Az idős ember

Olyan idős, hogy nem tudom eldönteni,
a múlt vagy a jövő kéme,
egy biztos: az idő titkait ismeri,
és nincs szüksége számítógépre,

örvénylő szemében – világháborús
repülőgépek zuhannak,
mozgólépcsőn menekül,
100 éves pénztárcája romjain,
fillérjeit számolgatja,
nézi, hogy a kenyér mibe kerül,

idősebb, mint az épület, amiben áll,
a felhők is fiatalabbak nála,
rohangáló kamaszok meglökik,
leesik róla az ég válla,

cipője nyikorog, a világ olajkészletéből,
neki is csak a gazdasági válság jut,
senki nem ismeri, pedig ő a világról
a semmi közepén is….mindent tud,

a bevásárlóközpontban olyan, mint
egy eltévedt bölény, nincs már csorda,
áll a korlátnak dőlve, és a
szökőkút – tányérjába, belelóg az orra.

Szilágyi Ferenc Hubart: A Tündérkert fölött

Az ősi táj rögén a réti fű se nő,
a szél elül, fenyőfa ága sem remeg,
a sziklabérceken megáll a vén idő,
a szürke fellegek ma könnyet ejtenek.

Ott lenn, a völgy ölén sok ember ünnepel,
a Tündérkert fölött, mint horda ül ma tort
ki ősi kultúrát buzogva tüntet el,
és mindent szétzilál, mi egykor egybeforrt.

Kis nemzetünk szelet vetett, s vihart kavart,
de úgy tekintik, mintha egyre vétene.
Igaztalan fenyít, mi már száz éve tart
a büszke nagyhatalmak ócska szégyene!

Ki még konok magyar, s a lelke felzokog,
a fájdalom reá ma eltaposni hág.
Az ördögökkel cimborálni nem fogok,
de tollhegyemre tűzlek én, bitang világ!

Varga Rudolf: ELŐZŐ ÉLETEK

Mióta.
Mióta csak a bába
fejünkre ejtett, naponta
visszük vásárra selejtes
bőrünket. Kocsmák
bádogpultjára tehénkedve
nőkről, időjárásról, pénzrõl
trafikálunk, nyakunkra cigifüstből
hurkok tekerednek, s mint
üres poharak, egyre csak
gyűlnek és gyűlnek
és
gyűlnek
körülöttünk a kicsorbult
előzőéletek.

Vámos Hang György: Vica* versa

mindig Őt kerestem.
ki, nem függött semmi kereszten,
-- hisz', csak én ácsolódtam Neki.
kinek, én sarjadtam fának,
kit, Ő rügyeztetett magának..
mindegy is,
-- élve-e, holtan.?
-- hisz' mindig is Tőle voltam!
tőlem fakadt, de Belőle szakadt, eredt,
mint megrepedt
magban
a „voltak”,
a moccanatlan holtak,
/múlt nyarak, tavaszok, őszök, telek.../,
a növekvő gyerek,
-- a halál.
akár a szár,
s rajta testnek,
a megeredt
levél fonákon az erek,
a „majd csak lesznek”,
az összegyűlt,
s már előre megözvegyült
zsizsegő kezdetek
Ő a lélek.
a szikra ívek, a fények
este…
-- az égbe szökkenésem.
Ő a testem.
Ő sikolt bennem,
roppan, mint a térdem,
ha elestem…
mindig Ő talál fel engem,
mindig Őt kerestem.
csak Őt lehessen szeretnem!
csak Véle vagyok Egyben!
Kedvesem!
Egyetlen Egyem!
-- "Szabadság! Szerelem!"

Dedinszky Erika: Vihar

mint motolla futsz
szerelmed szövőszékén
elfonod előlem a fényt
szemem nem szállhat már

messze s messzebb sodorja a szél

de nem, ez nem jó így
mutasd meg újra a fájdalom sötétlő árkát
hol otthon voltam, nem vakított
meg nem érdemelt fény
furcsa ábrákat rajzolgattam halkan a homokba

porban futó csepp szomjad nem oltja

vihar jön

1971

Flórián Tibor: Egység, mindenség

Jöjj hozzám, akárki vagy
testvérnek nézlek és megölellek.
Itt születtél vagy a nagy hegyeken túl:
olyan mindegy,
ugyanegy végzetbe sodort:
egyszer áldott és tízszer átkozott vagy.
Olyan mindegy, cifra ruhában
világvárosok fényéből ittál;
olyan mindegy, bányában és gyárban
görbére roskadt fiatal hátad;
olyan mindegy, lobogó ingben
ekénél álltál és kenyeret
adtál éhes szánkba.

Ugyanegy végzetbe sodort:
egyszer áldott és tízszer átkozott .
olyan mindegy mi a neved,
születésedben és halálodban
egy vagy minden nemzetek fiával.
Jöjj hozzám, akárki vagy
testvérnek nézlek és megölellek.

1933

Negyedi Szabó Margit: Dörgés hangja

Dörgés hangja,
csak gyávát ijesztget.
Magabiztos nem csügged el,
nem fél, nem ijed meg.
Hamis ember
feje mennydörgéstől reszket.
Igaz ember
Arra gondol,
Égdörgésnek az imádság
véget vethet…

1981

Négyesy Irén: Ezt kell ma tenni, emberek!

Nem vádaskodni
és veszekedni,
de egymásra ráhajolni,
és szítani a tüzeket,
amit úgy hívnak: szeretet.
Ezt kell ma tenni, emberek!

Nem vitatkozni,
de a lelkeket
felrázni és megálmodni
a holnapi szent ünnepet,
hogy Hazád visszanyerheted!
Ezt kell ma tenni, emberek!

Magyar a magyart
sohse tapossa,
de hűséggel átkarolja,
és szítani a tüzeket,
amit úgy hívnak: szeretet.
Ezt kell ma tenni, emberek!

1987

Németh Ernő: Erdély földjén

Én még ott jártam az Olt völgyében,
levegője éles volt, tiszta,
a havasok ragyogtak délen,
napsugarat tükröztek vissza.

Jártam a sziklát Torda mentén,
gondolatban most is ott járok,
léptem nyomát még meglelhetném,
eltakarják a vadvirágok.

Gyopár nyílik a sziklás parton,
hegyek között csendül az ének,
havasi kürtök hangját hallom,
s a pásztorok nekem mesélnek.

Csaba népe a csillagokban
a tejúton fölöttünk vágtat,
a pásztortűz magasba lobban,
a lelkem issza a legendákat.

Száll az emlék, tisztán, szelíden,
ifjúságom eljött titokban,
a régi húrt még megpendítem,
s hangja ott zeng a havasokban.

1971

Gaál Áron: Estélitáj Esztergomban

/Kund Ferenc emlékének/

Elnézem ezt a megvénhedt házsort,
mi ország szíve volt, s csak határ most.
Nézem várát a zajló jég felett
és bazilikáját havas hegyen
és Keresztútját, ami fel a dombra visz,
hol magára maradt még Jézus is.
Balassi tudta, Babits is tudta,
egyiket jelene, másikat múltja
vonzotta, a harc –hitért, Hazáért,
nyelvért, s végül már csak önmagáért.
Lángjuk ellobbant, de szavuk nem szakadt
s rólad barátom, majd mit tanítanak,
hogy a „t” a múlt idő jele,
mert, aki él, csak élt, s ki szeret, szeretett?
(Vagy azt, hogy szőlődből bort hoztál nekem,
hogy iskola, s „rend” hordja (de csak) keresztneved?)
Székelykő alatt a megmentett házak
felemlegetnek, s a HÍD is, - az unokáknak.
Hidd el jobb ez így, mintha sírna, zokogna
a Kis-Duna sétány, hisz fái közt ott vagy,
s lejt-utcáin is, hol vízbe gurul a Nap…
Elnézem most a Várost, már nem ugyanaz,
mint, ami volt.
Nélküled
elfogy
Fagy
van
ma
is.

Jagos István Róbert: Lélektükör

A szemem a lelkem tükre.
Nézd milyen fakó, fénytelen!
Az időzített ösztön-bomba,
A viasz-szív mélyén ketyeg.
A szemem egy lélek tükre,
De ez a lélek nem az enyém.
A sajátom már útnak indult
A végtelen elmúlás felé.

2010

Kapui Ágota: Jövőnk asztalára

Ingünk vásznában szent hideglelés
az anyanyelv, mely bőrünkhöz tapad.
Mint útra termett garabonciás,
cipeljük létünk szent küldetését,
múltunk reccsenő hangjait tekerjük
szüntelen a lélek szomorú
kintornáján.

E modernségtől szemmel vert világban
száz alakban küzdünk a szavakért
kardélre hányva a földalatti mozgalmakat,
a gerilla szóvetés megannyi támadását,
a hangsúlycsúszdák katapultjait
ereszkedő mondatainkban.

Adj Uram csalogány nyelvet a magyarnak!
Kend be mézzel igéink mindkét oldalát,
tedd fogyaszthatóvá az ikes ragozást,
és főneveinket adogasd falatnyi rendben
szánkba, cseppnyi borssal, sóval,
kakukkfűvirágok bódult illatával
fűszerezd újra létünk lényegévé
elkoptatott jelzőink
füstbe ment zamatát!

Taníts meg minket újra az anyanyelv ízére,
cseppenként adagold elménkbe a múltat:
beszédünk borostyán aszúját,
szerelmes szavaink dús párlatait!
Érezzük ajkunkon az ébredő motyogást,
rágcsáljuk hosszan a roppanós beszédet,
szegényülő nyelvünk szárazkenyér-ízéhez
adjuk hozzá a lét buzgó kovászát,
hogy jusson majd karéjnyi ima,
morzsányi köszönés,
csenddé foszló mosoly
jövőnk asztalára!

2016

Kányádi Sándor: Ne szólj

Ne szólj, a szavak elrongyolódtak,
ütött-kopott ószeri limlomok, még ha egy
Júlia vagy Rómeó vagy mit tudom én ki
viselte is volna vallomásul; ne szólj, nem szólok
én sem. Mert mi lesz, ha egyszer kimondjuk
azt a könnyen kimondható szót, mit mondunk majd
azután, mivé lesz a kimondhatatlanság öröme,
lesz-é fokozás, ha egyszer kimondjuk,
nyilvántartásba vesszük s hivatkozunk rá,
ha minden kötél szakad, vagy ha
csak éppen összezördülünk valamiért?
Nem vagyok fennkölt, se cinikus, sem parasztian
prűd, csak babonás talán, akár a sámánhitű ősök,
akik féltek néven nevezni istenüket.
Ne szólj hát, minek oda a szó, hol egy tekintet,
egy mozdulat többetmondó. Hagyd meg nekem azt a hitemet,
hogy egy ki nem mondható nevű istenség kegyelméből
s az ő dicsőségére élek e földön;
a soha-nem-elég, a mindent-megismerni-akarás
motorjával agyamban, szívemben végzem
ember voltommal járó kötelességemet,
és örömeim között is szótlanul ahhoz a
legfőbb megtartóhoz imádkozom.

1965

Szervác József: Tűzszünet

fölszánthatatlan földeken
elhagyott csatatereken

őgyelgek jeladásra várva
a Senkiföldje Partizánja

béna vállamon cipelem
elsüthetetlen fegyverem

1974

Albert Zsolt: Falevél

Egy helyben állunk,
szalagot teker körénk az ősz
és csak akkor vesszük észre a fogságot,
mikor már elzsibbadtunk az avarcsendben.
Fáradt völgyekben, langyos nádasokban
meggyökerezve várunk, levelünk darutollal írt.

B.Mihály Csilla: Nagy-Magyarország

Szegény vagyok, látod, 
szegényebb a holtnál,
amikor eszméltem 
te már nem is voltál.

Örökségem annyi, 
amennyit meghagytak:
elárult testvére 
lettem a magyarnak.

Kellett ez a béke, 
hazám, anyám, enyém?
Tej nélkül szoptattál 
már a legelején.

Öledbe úgy bújtam, 
mintha nem is lenne,
közben ránk rakódott 
Európa szennye.

Rablók és bitorlók 
színhúsunkba vágtak.
Vérét venni vágyják
a magunkfajtáknak.

Erőtlenül fityeg 
nyelvünk, lábunk, karunk.
Óvjál, öreg Isten, 
amíg feltámadunk.
 
A trianoni békediktátum 100. évfordulóján

Csata Ernő: Gyökereim…

…jégkorszaki génüzenet

Némelyek szerint bozgor vagyok
vagy hazátlan olykor,
megsértődnék, de a szót
nem értem semmi módon.
Talán baskir lenne vagy bazgir,
így emlegetnék Magna Hungariát,
ahová visszajárt Julianus barát?
Hiába az akadémiai métely,
bizonyos szkl betűkkel
jelölt nép az ősöm, mely csak egy volt
és van ma is: ez a székel(y).
A Kárpát-medencébe régen jöttünk,
itt érvényes telekkönyvünk
a hétezer éves tatárlaki amulettünk,
de ősibbségünk krónikája
a székely galambbúgos kapulábra
– itt a fenyvesek között – rávésett pálma,
aminek Konstantinápolyig nincs nyoma.
Hol látott a székely pálmát, hogy utánozza
s az asszonya hol látott pettyes párducot,
hogy falvédőjére ezeket varrja?
Tán a kusföldön, ahonnan egy őshaza
ősemléke él génjeiben s azt vési, rója, varrja:
kőbe, fába, rongyra, a még el nem felejtett
titokzatos rovásával e büszke nép
csupán igaz történelmét írja.

Czipott György: (.)Prófécia

.ácsolnak majd keresztet
szépen faragott bitót
hisz szó szóközön reszket
.kuporgasd csak rávalód

.féli éli sorra jut
nemén ütnek billogot
s fölhabult idő kifut
.veszti mit meg sem kapott

     (pokolszép feltámadást
     rejt tépett krisztuspalást)

.kotornak mély vermeket
semmivétüntetni jót
és reádvall gyermeked
árazhatlanvér adód

Deák Mór: BELÉNDEK

ordítástól berekedni
barátságból verekedni
hajnallal gyújtani eget
megenni a beléndeket

ordítva is csöndben lenni
némán is csak üvölteni
megölelni ami rettent
fiatalítani Istent

egyenes barázdát húzni
édesapámat megnyúzni
s apaként hogy megnyúzzanak
hagyni hiszen van egy fiad

anyámat vállamra venni
puha földbe beletenni
kényelmesen megágyazni
koporsóját égbe dobni

kiszúrni a saját szemed
csak azért mert megteheted
aztán csodálkozni rajta
milyen vörös az ég alja

megölni aki bereked
megölni minden kisdedet
immár bármit megtehetni
s épp ezért semmit se tenni

majd csöndesen hazamenni
ahol soha nem vár senki
ahol már nem szólítanak
ahol soha nem kel a nap

Dóczi Székely Gábor: Gondolatok a könnyárban

Mert a könnyeknek is ára van!
Te alkottad e kufár világot,
Ahol a tisztesség árva tan.

Láthatatlanul sír a világ.
Furcsa zajt hallgat mind a hang-őrült.
S többnyire az is vak, aki lát.

Nem használt szerszám a gondolat.
Nem röpíti pályáján tágas szárny.
Előre nem visz, nézd, hogy tolat.

A jó mulatság rabszolga-sarc.
Őseink porát PET-palack fedi.
Sehova térünk: tombol a harc.

Gettók, NoGo zónák épülnek.
A sok luxus alatt szlömösödünk.
De hisszük: nem lesz elévült net.

Milliók nyomora milliárd.
Pár mágnás, meg amott a Bilderberg.
Pride-on vonul megannyi tribád.

Más ez az élet, egészen más.
Rátapos múltra, gyökerére,
A mintha-ember - egén – szektás.

Erőnk szerint s legnemesbekért?
Igen, amit mondtam fájdalom volt.
Kor-dosszié, mit bensőm bekért.

Mennyi szent akarás, lendület
Szüli a szépet, dagasztja a jót.
S körül magokat a Rend ültet.

De Bábelt ne. Azt semmiképp se.
Megint lenne nyelvzavar s minden nép
Kígyó, hiéna, vagy kis vércse…

Át kell sírni néhány éjszakát.
Tisztuljon olyanná e szabdalt Föld,
Mit a szeretet s nem kéj szab át.

Mert a könnyeknek virága van!
Te alkottad ingyen e világot,
S bár ne lenne vágy: a csáb-arany.

Fülöp Kálmán: Magányosan

Forróság mardos,
az arcom ég,
törülközöm
a hallgatás
vásznába,
s hajamon
hullámzik a kék.

Némán
szárnyaló
tarka lepke,
a nyugvó nap
tükrébe néz,
az édes alkony
érkezését lesve.