Füst Milán: Ülvén

I.

Én, ki komoly diófák lágy árnyékában ülök,
Most alkonyatkor megenyhülök.
És ülök könnyes és bánatos szemmel...
És a sírás őrjöngése, mellyel
Szegény elfáradt mellem éles késsel felhasítni,
Szegény, lihegő tüdőmet kitépni akartan,
Most elült, elszenderült csöndbe takartan...
...És ülök könnyes és bánatos szemmel,
Mint a göndörfürtű kis fiúcska hajdan,
Kit az anyja asszonykézzel simogatni kezd el...

II.

Elmúlt az idő s én éltem
S élte egyszerű poharát még senkinek össze nem zúztam,
Száz rabszolgát vízbe nem öltem
Bosszú, hogy csendesűljön...