Valentyik Ferenc: Gyóni Géza ujjlenyomata

„A magyar költészet értékvonulata olyan gazdag – csinos hintók és szenvedéstől nehezült szekerek egymásutánja –, hogy aki akár egyetlen verssel lesz részese, boldog lehet. Akkor is, ha nem a legfőbb helyen, hanem „egyversesként” csak a saroglyában foglalhat helyet. Gyóni (Áchim) Géza (1884. június 25. – 1917. június 25.), a 20. századi magyar líra „ismeretlen ismerőse” a Csak egy éjszakára… című döbbenetes remekével vívta – érdemelte! – ki ezt a helyet.” – írja Szakolczay Lajos Gyóni Géza költészetéről. Lényegre törő érvelés, sok igazsággal és azzal az alapvetéssel, hogy Gyóni munkássága a hazai irodalom értékes hagyománya. E gondolat körül kialakulhat a konszenzus is a gyakran alapjaiban vitatott, ellentmondásos megítélésű Gyóni életmű irodalomtörténeti besorolásáról. Persze, ehhez még mindig szükség van némi időre, hiszen Szakolczay Lajos értékelése az ELTE ítészeinek ma is nyilvánvalóan túl jóindulatú és pozitív Gyóniról, míg a dabasi-gyóni elvárásokhoz mérten jól érzékelhetően kevés. De idő, az van, és amíg idő van, remény is van.

Gyóni Géza, az idő és a remény összefüggéseit a költő legújabb emlékművének hivatalos avatóján latolgattam. Az eseményre a Gyóni Géza Emlékév részeként, a dabasi Halász Boldizsár Városi Könyvtár parkjában került sor, szeptember 22-én, irodalmi est keretei között. Az „Ujjlenyomat” című üvegszobor leleplezése után pillanatokon belül megítélhető volt, hogy Borbás Dorka iparművész alkotása zseniálisan egyszerű, ugyanakkor minden részletében 21. századi, és elnevezéséhez méltóan egyedi. A nagyméretű (2X2 méteres) üvegtáblán a közismert, jellegzetes rajzolatot a költő legismertebb versének, a „Csak egy éjszakára” metszett sorai képezik az alkotói szabadság felhatalmazásával értelmezett csoportosításban. A sorok a szélekről a kompozíció közepe felé sűrűsödnek. A művésznő az ötödik versszak befejezését tekinti a költemény csúcspontjának: „ISTENEM, NE TÖBBET.”, melyet a saját állásfoglalásával is erősít: „NE, NE, NE TÖBBET, NE”, majd: „ISTENEM, ISTENEM, ISTENEM, NE TÖBBET”. Végül a tiltakozás a centrumban egyetlen szóban összpontosul: NE! Ez tovább támogatja, sőt határozottan erősíti a világirodalom szintjén számon tartott alkotást, a háború terheit a hátországban elszenvedő édesanyák, feleségek, menyasszonyok és gyermekek milliói véleményének egyidejű kifejezésével és hirdetésével. A művészi koncepció és megvalósítása az ismert Gyóni ábrázolásoktól, versillusztrációktól jelentősen eltér, mert a Nő, a gyermekeket nevelő és jövőjükért aggódó Családanya értelmezését tükrözi. Tanúsíthatom, hogy működik az elképzelés, hiszen már az első megtekintéskor a korán megözvegyült nagyanyám hangját véltem hallani, aki az 1950-es, 1960-as évek ismert körülményei között a mindennapi családi élet gyakori és keserű panaszáradatát a maga bölcsességével rendszeresen így zárta le: Csak háború ne legyen!   Kétségtelen, hogy segíti Gyóni egyműves szerzőkénti „beskatulyázását”, de immár évszázados tény, hogy valóban ez a nagy vers őrzi Gyóni nevét és halhatatlanságát az összes időről-időre körülötte támadt kisebb-nagyobb viharok, hullámvetések dacára. A remény pedig addig él, amíg a magyarság háborúellenes himnuszát figyelmeztető-tiltakozó mementóként szavalják, és a különböző társművészetek alkotói is nemzedékről-nemzedékre rátalálnak.