Hitet adni – Cseh Károly szavalóverseny

Idén január 22-én rendezte meg Szikszó város önkormányzata és a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ Szikszói Tankerülete a II. Cseh Károly Emlékversenyt a megyében tanuló 7-8. osztályos diákok számára.

   Cseh Károly költő, műfordító Borsodgeszten született, az egri Tanárképző Főiskola elvégzése után irodalmat tanított, majd Mezőkövesden könyvtárosként dolgozott. A róla elnevezett emlékverseny első helyezettje 25.000 Ft-os, a második 20.000 Ft-os, a harmadik pedig 15.000 Ft-os jutalmat vehetett át. Az emlékversenyt Szívós Dorka bükkszentkereszti diák nyerte, a második Frencsics Zita, a harmadik pedig Márton Laura miskolci diákok lettek. Különdíjban részesültek Mikó Fanni és Tóth Zsombor szikszói diákok, a Szepsi Csombor Márton Gimnázium tanulói.

   A versenyen indulók szabadon választhattak, egyetlen kötelező vers Cseh Károly Téli Napfordulón című költeményének tolmácsolása volt.

Interjú Füzesséri Józseffel, Szikszó város polgármesterével

– Milyen hangulatot őriz a nemrégiben véget ért II. Cseh Károly szavalóversenyről?

   Füzesséri József: Mondhatom, nagyon kellemeset. Én magam sem gondoltam volna, hogy milyen mélyen átérzik a gyerekek a nemrégiben elhunyt költő verseit. Őszintén szólva azt sem tételeztem fel, hogy milyen sok hallgatót, nézőt megmozgatott az esemény. Mondhatnám, hogy városunkban szinte közbeszéd tárgya lett a verseny. A szülők, nagyszülők, a diákok osztálytársai, a barátok, az ismerősök mind-mind együtt izgultak a versenyzőkkel. Nem csak a díjak elnyerésének okán, hanem hogy egy-egy diák „mit tud kihozni” a versekből. Én magam is végig azt figyeltem, arra összpontosítottam, milyen „hozzáadott értéket” tud megjeleníteni a szavaló.

– Honnan származik a szavalóverseny ötlete?

   Füzesséri József: Szerénytelenség nélkül jelenthetem ki, hogy az én ötletem volt, és különös gondot fordítottam arra, hogy semmiképp ne hiúsuljon meg a kivitelezés, mert hát az a sokéves tapasztalatom, hogy még a legkiválóbb ötletek közül is sok bukik el a mindennapok akadályain.

– Honnan származik a szimpátia Cseh Károly iránt?

   Füzesséri József: Cseh Karcsit, ahogyan szólítottuk a költőt, Mezőkövesden ismertem meg, ahol művelődési ház igazgatóként tevékenykedtem. Karcsit könnyű volt megszeretni. Nála szeretetreméltóbb emberrel ritkán lehet találkozni. Lobbanékony természete, örökös lelkesedése mindenkit magával ragadott a környezetében. Az általam alapított művészeti iskolában tanárként dolgozott – mondhatom a nebulók legnagyobb megelégedésére. Szenvedélyes természetével szinte fanatizálni tudta a gyerekeket.

– Ez lenne hát a versenynek az önmagán túlmutató értelme?

   Füzesséri József: Örülök, hogy más is észrevette, nem pusztán egy tehetségfelmérésről van itt szó. Elsődleges cél az, hogy Szikszó városa őrizze megyénk irodalmi kincseit, és a lehető legnagyobb körben ismertesse meg azt a fiatalokkal. Titkolt reménységem volt a kezdetektől, hogy kiterjeszthető a nagy egyetemesség felé a vetélkedés. Az én belső aspirációm az volt, hogy versek által is hitet tudjak adni a fiataloknak, hogy magukban élesszék tovább a reménység lángját, hiszen a mi térségünk Abaúj, ugyanúgy mint az egész megye, a hátrányos helyzetű régiók közé tartozik. Mégis úgy gondolom, tehetség dolgában fikarcnyit sem vagyunk lemaradva a szerencsésebb adottságú térségektől. Sajnos tőlünk is sok fiatal elvándorol. Nem tudják elképzelni a jövőjüket a gyenge motivációjú, kevés kulturális ingert, választékot kínáló falvakban. Ugyanakkor mindenki tudja rólam, az én filozófiám az, hogy kevés beszéd, több cselekedet. Mára már mindnyájan elvesztettük azt a korábbi illúziót, hogy bárki bármit megcsinál helyettünk, akár a szűkebb pátriánkban, akár az ország határain belül. Megtanultuk a leckét, csak annyink van, amennyit mi magunk megteremtünk. Most éppen egy szavalóversennyel gazdagodtunk. Szavalóversennyel, melynek hitem szerint sugárzása van, szavakból szőtt sugárzása, amely a lelkekben él tovább.

*

CSEH KÁROLY EMLÉKÉRE

Cseh Károly, a dél-borsodi költő elmondhatta magáról: nem élt hiába. Ha a versírás egyik nem is utolsó célja és értelme: jelet hagyni magunk után. Ha a Mindenségre láthatatlan hálóként feszülő emberi lélek gondolati zsákmányra váró pókjaként képzelem el a költőt, azt kell mondanom: érdemes volt akár éveken, évtizedeken át is lesben állnia, mert fenséges zsákmányra, tudati táplálékra akadt, a képzavarnál maradva, évekre, évtizedekre bespájzolható lelki-gondolati táplálékra. Az már a mi szerencsénk, hogy Cseh Károly mindezt megosztotta velünk. Hosszú meditálásokban kiérlelt költői világképét olyan egyszerűséggel, olyan természetességgel tálalta elénk, amitől politikán és más, mindennapi embernyomorító kegyetlenkedéseken edződött belső természetünk zsigerien rándul össze, aztán elernyed, hogy íme, van még köztünk valaki, aki szavakba, költeményekbe testesült gondoskodását megosztja velünk, velünk, jobbra éhezőkkel, és véres fogú jóllakottakkal egyaránt.
Cseh Károly olyan költő, aki nem dőlt be a bóvli irodalmi divatoknak. Nem állt be sem az álavantgarde hangoskodói, sem a költészet karrierista kishivatalnokai közé. Szóval, nem vette fel, nem öltötte magára a néhány határral odébb már ledobott, talmi gondolati göncöket. Életanyagát nem a „mosott, alig használt” feslett turkálókból szerezte.
Cseh Károly bemérte helyét a hazában, Magyarországnak a Bükk fennsíkjai alatti csodás részén, ott, ahol az Alföld kezdi kifuttatni magát. Bemérte helyét, meghatározta dolgát a tegnapban, a mában és a holnapban:
„Hűl az idő, és ilyenkor az alkony / mágikus fekete-pirosa / világomban is – tudd – / napfordulatot jósol: / mire üszkösödő, törött szárnnyal / pávázó napunk lehanyatlik, / testet öltök ebben a fában, / melynek te is nekidőltél, / s melyet, akár egy isten mását / a hajdani Babylonban, / kivágnak majd, és legallyazottan / vetnek a tűzre, / s míg nő a hamu, sarjad alóla, / – készülj és várj újra tavaszunkra! – / sarjad ujjongva füstjében a fa, / zsendülő zöldje megint galambot / delejez már, és pünkösdöt / a tisztuló magas / kékje.” (Korforduló)
A költő olyan természetességgel, tisztasággal használta a magyar nyelvet, amely példa lehet az általános iskolától az egyetemig.
„Aszály sójától felszikrázó éden / az időtlenné fehérült délután, / hajad sem rezdíti, feszeng csak sután / a félszeg lélegzet szád szögletében” (Nyári fehér)
A szavak mágiája ilyen izgalmasan lángol fel Cseh Károly költészetében:
„Hegyek közti harang kottázgat / harmatcseppeket a tájra, / s lemenő nappal zendül fel / a tücskök ezüst orgonája.” (Ezüst mágia)
Olvasom a sorokat és érzem, amit ez a költő tud, azt csak a beavatottak tudják. Feltétlen kiemelésre méltónak tartom azt, hogy Cseh Károly költészetében a fehér szó mellett a tél a másik kulcsszó: „Akkora tél van, hogy csörren vér.” (Korforduló) „Előbb hóval, aztán napsütéssel / szeleskedő égbolt hajolt miránk. / Vajúdásban nyílott ki a meggyfa / világlón, mint hívó édeni láng, / vagy mint lepel harmadnap a sírban. / Nagypéntek volt – és mindenütt fehér.” (Fehér Nagypéntek) „Halkan neszezni és illatozni kezdett, / akárha szirmok lebegtek volna alá: / szürkült a sötét – kivirágzott a párnánk, / s első havát úgy nyújtotta át / nekünk a decemberi reggel, / mint fehér liliomát / Máriának az angyal.” (Az első hó)
A költő a következő bükkaljai pillanatba sűrítve rögzítette a létezést:
„Felszáll a nyírfa fehér füstje déltájt: / hó-tiarás hegyet választott az őszvég. / Áldása legyen itt a füvön hempergőző két kutyakölykön.” (Fehéredő fohász) „Imádkozz értük. Nyugszik a nap. / S vele az év is. Nincs emmauszi út. / Szekerek, szánok, autók és buszok / ringanak, lebegnek most valahol, / fehér úttalanságban, mintha tavon. / Micsoda lelketlen habzás a tél, / s hattyúi milyen sötétek, hidegek!” (Fordul az év)
Úgy gondolom: a költő nem fogadta el a múlandóságot, hiszen a hó, a tél, a fehér alatt mindenkor ott lüktet az újjáéledés parazsa. Ennek ellenére ez a kékesfehér furcsa lebegés lengi át az egész könyvet. Cseh Károly szonettjei tartalmi, formai szempontból kiállják a legnehezebb próbát.
Cseh Károly Bibliás földje csodaszép kötet, melyet maga a Gonda Kiadó vezetője, Gonda Zsigmond tervezett. A költő és a kiadó egymásra találtak, Remek lett a kötet, mert Gonda megmutatja, hogy gondos odafigyeléssel, szerető törődéssel kevés pénzből is lehet ilyen könyvet letenni az asztalra. A Gonda Zsigmond által gondozott köny veknek szép ábrázatuk van. Jó kézbe venni őket.
 A Bibliás földet Kerék Imre ajánlása nyitja és Cs. Varga István kismonográfiának is beillő utószava zárja.
 „Ádventelt / éj-hosszat / csillagként virrasztott / kint a sarki lámpa. / Sugarai fagyott
/ szalmáján kutya / és macska éjszakázott. / Most, ahogy / hajnaltájt / pólyányi fény lánggal / világol már újra, / kályha köré bújik / mindkettő árválón: / betlehemi barlang / jászlához a barmok.” (Téli Napfordulón)
Ezek a pillanatok Cseh Károly legjobb verspillanatai, amikor a metafizikai szférát célozza, ahová megérkezett.

Varga Rudolf

Pázmándy László szép versével emlékezzünk Cseh Károlyra:

                A KERTÉSZ KUTYÁJA
                               (In memoriam Cseh Károly)

                Fejünk felett az időtlen égben
                A legmagasabb Semmítő Székben
                Kihirdetődött az ítélet,
                És véget ért megint egy élet.

                Halkan bekopogott a hajnal,
                Vele jött az elfogadhatatlan.
                A tudatot szorító halál,
                Aki félúton is megtalál.

                Nem várta meg, hogy becsukódjon,
                Nyitott kapu az életúton.
                Hogy minden szépen rendeződjön,
                Szomorú, ködös télidőn jött.

                Ott, ahonnan nincsen visszaút,
                Eső szitálja a koszorút.
                Hogy enyhítsen gyászt és bánatot,
                A szürke ég könnyet hullatott.
    
                Nekünk az Úr nem adott kegyelmet,
                Hogy láthassuk az árnyék-lelket.
                Talán bennünket védelmezett,
                Szívünkről levéve terheket.

                Levél nélküli temetőkertben,
                A végzetet hordozó csendben,
                Mert látta a láthatatlan titkot,
                A kertész kutyája felvonyított.

                Ott, a vigaszt kereső gyászban,
                Abban a furcsa vonításban,
                Élők és láthatatlan lelkek,
                Fohászkodtak az egeknek.

                Az utolsó úton együtt mentek,
                Elkísérték, akit szerettek,
                A Bükk adta az örök koszorút,
                Ott, ahonnan nincsen visszaút.

                                        2013. január