„Szent a költő lantja…”

            Napjaink egyre fertőződöttebb környezetében: beszédünk és a lelkünk is szenved. Mivel is gyógyíthatnánk magunkat?! Ehhez, a költészetet és napját (április 11.) kérhetjük segítségül – annál is inkább, mert az ÚJJÁSZÜLETÉS; a FELTÁMADÁS időszakát éljük. (Akár – egy” messiási” zene szólhat a háttérben.)

„Költőnek szült, anyám!
Költőnek lenni, isteni!”
„Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz:
Előre hát, mind, aki költő!”

            A különböző irányzatok; törekvések; korok; korszakok kialakulása miatt – a magyar tollforgatók próbálkoztak társulni; tömörülni egymással – érdek és érték közösségeket alakítva ki vérmérsékletük és elkötelezettségükhöz híven.

• Létezett a Nyugat és nagy nemzedékei:

                        Ady Endre

valósággal pazarolta erejét mámorban és szerelemben: „… bűn az életet nem szeretni”.  A költő verselése új utakon jár. „Én csak magamnak beszélek, de azért tudomásul kell vennetek szavaimat – ha tetszik, ha nem”. Ilyen szavakat: „piros hang”, „vörös szekér”, „piros dalra gyújt az éj”, „vén erdők jajongnak”, „a szél kacag”, „Isten-szag” „földszagú gondolat”, „a napsugarak zúgása”,

                        Babits Mihály-t :

elefántcsont-torony költőjének nevezik -  általában különcnek tartják. Nem az elkövetett bűnök megbánása, hanem a preventív bűntudat foglalkoztatja.  A háborús években nemzetéért imádkozik: „Mégis, lelkem, szeressed hazámat!”.

                        Kosztolányi Dezső

Sokoldalú, európai kultúrájú magyar tehetség, aki visszavonultan élt.  „Sírtam, nevettem az úton” A modern magányosság költője.

                        Juhász Gyula

Verseiből hiányzik a cselekvés motívuma – áloméletet teremtett magának: vágyakból, sejtelmekből, látomásokból. A szegedi tanyák nyomorgó népének problémáit és lelkivilágát fejezi ki – hozza nyilvánosságra. „…dús kalásszal jő a sárguló nyár.”

                        Tóth Árpád

Nem tartozott a „hangos-szavú” költők közé. Hogy az élet sivárságát elűzze magától: a költészet álomvilágába menekült. „Én, én /S magam vagyok a föld kerekén”.

• Népi alkotók:

                        József Attila

A gúnyos és cinikus hang legtöbbször csak köntös, amely mögül kiüt a fájó, kielégítetlen szeretetvágy „Ő az a gyermek, akit nem szerettek, s azért verték, mert nem tudták elviselni, hogy nem szeretik.”, de azért: „... édes hazám, fogadj szívedbe,/Hadd legyek hűséges fiad!”

                        Sík Sándor

Sokoldalú és termékeny munkásság jellemzi: a magyar vallásos líra megújítója. A természetben találja meg az erkölcsi és művészi szépség közös jelképeit.

                        Radnóti Miklós

Pontosan és tárgyilagosan mérte föl az ember és a szellem veszélyeztetettségét: mind közelebb kerül a világ egy minden addiginál pusztítóbb háborúhoz. Az erőszak és az embertelenség könyörtelen valóságával szemben a költőnek már nincs, nem lehet mondanivalója.

                        Szabó Lőrinc

A debreceni református kollégiumban ismerkedett meg a magyar és világirodalom jelenségeivel; a természettudományok eredményeivel, valamint az értelmiségi társasági élet szabályaival. Az ő korában a kimondott szó máris mást fedez; a tett állandó ellenkezésben él az erkölccsel.

                        Illyés Gyula

Több arca is volt: „Zsellérnek fia vagyok én… bennem forr örökre, mit e miatt nyeltem.” „A nép nevében és nem helyette beszélni a legnehezebb.” „Tanácstalanul ülök idegen mezőben.” „A magyarságot is, a magyarság sajátos értékeit is, én csak emberi szemmel tudom és akarom nézni.”

                        Márai Sándor

Avantgárd költőként indult. Személyesen megélt élményeiről és gondolati következményeiről szólt igazi átütő erővel. Bírálta a nacionalizmus és a faji gondolat különféle megnyilatkozásait. Felismerte, hogy a magukat liberálisnak valló nyugat-európai államok végzetes hibát követnek el a gyarmatosító politikájukkal. Az irodalmat szent és titokzatos ügynek; az alkotó magyar író hazájának pedig, a nyelvet tekintette.

            III  Az Erdélyi Helikon a lelkiismereti szabadság és a legegyetemesebb „kisebbségi” tömörülés egész Európában 1926-1944 között.

            A magyar irodalom szolgálatába álltak:

Kuncz Aladár, Bánffy Miklós, Makkai Sándor, Reményik Sándor, Molter Károly, Ligeti Ernő,  Kós Károly, Kacsó Sándor, Tamási Áron, Nyírő József, Szentimrei Jenő, Tompa László, Dsida Jenő.

            Kányádi Sándor költészetét a szelíd panasz, a gúnyorosság, lamentáció és irónia jellemzi. Lászlóffy Aladár műfajok sokaságában remekel: említésre méltók a míves retorikájú Erdély versei.

A szövegköziség elbűvölő eklektikájának misztériumszerű sugarába vonja be Szőcs Géza: a magyarság érték – és azonosságtudat – zavarainak; létvesztésének sejtelmes-keserű kérdéseit.

Kovács András Ferenc kivételes nyelvteremtő fantáziával eleveníti meg a legkülönfélébb költői nyelvjárásokat. Páskándi Gézánál szólalt meg először a lírában az új hang, aztán Lászlóffy Aladárnál, Lászlóffy Csabánál, Hervay Gizellánál, Páll Lajosnál és legteljesebben Szilágyi Domokosnál. Erősebben figyeltek a nemzetiségi létezés gondjaira Magyari Lajos, Király László, Farkas Árpád. A Forrás-nemzedék tagjai még: Balla Zsófia, Egyed Péter, Cselényi Béla, Körössy P. József, Guttai István, Ferenczes István, Visky András, Mózes Attila, Bogdán László, Mátyás V. Ferenc, Szávai Géza.

• A Felvidék magyar tollforgatói:

Balassi Bálint, Szenczi Molnár Albert, Madách Imre, Mécs László, Földes Sándor, Győry Dezső, Fábry Zoltán.

Az 1959-ben induló Irodalmi Szemle adott otthont az íróknak, történészeknek, szociológusoknak, folklóristáknak. 1992-től a Kalligram kapcsolódott be az alkotó életbe.

A felvidéki sorsról értesítenek még: Kulcsár Ferenc, Barak László, Bettes István, Kövesdi Károly, Bereck József, Fülöp Antal, Soóky László lírája.

• Kárpátaljai helytállók:

Balla D. Károly, Nagy Zoltán Mihály, Vári Fábián László, Fodor Géza, Füzesi Magda.

• Délvidék:

Délvidéken az egymást öldöklő háború zilálta szét a magyarság irodalmi életét.

Tolnai Ottó változatos esztétikai formákban érzékelteti a balkáni tébolyt és káosz „fertelmeit”. Elvontabb filozófikus lírát képvisel: Böndör Pál, Danyi Magdolna, Jung Károly, Tari István.

Fehér Ferenc költészetében tükröződik leginkább a délvidéki élet.

            Teljesen érthetetlenül és méltatlanul van még mindig „forgalomban” az úgynevezett „határon túli magyar irodalom” megfogalmazás - a Történelmi Magyarország területén. A Kárpát-medencében nem léteznek, nem létezhetnek határok a magyarok között. Különben – a szellem(iség)nek lehetetlen határokat állítani – nem beszélve arról, hogy a SZÜLŐFÖLD maradt a helyén. (A neves népzene-  és hagyomány-gyűjtők sohasem ejtették ki a szájukon azt, hogy „határon túli magyar”.

• Az Újhold költői

Az Újhold kör jeles társaságot ölelt magához: Lengyel Balázs, Mándy Iván, Pilinszky János, Somlyó György, Gyárfás Miklós, Örkény István, Rába György. Mai irodalmi tudatunk szempontjából meghatározó fontosságúak még: Nemes Nagy Ágnes, Mészöly Miklós, Ottlik Géza.

• Az átalakulás lírikusai:

Csanádi Imre, Kormos István, Simon István, Fodor András, Simonyi Imre, Darázs Endre, Rab Zsuzsa.

            Úgy érzem, hogy külön és kiemelten kell megemlíteni a regölést.

A magyarságnak szakrális ünnepei vannak. A regölés (Erdélyben kántálnak) egy különleges „varázserejű” kifejezésmód.

            Karácsony – a születés csodája – a fény születése. Regöléskor, a csörgős bot felébreszti a földet a téli dermedtségéből; illetve sürgeti a tavaszi újjászületéshez szükséges fény – és energiamennyiség „előállítását”.

            A regölés szokása István neve ünnepnapjától (december 26.) Vízkeresztig (január 6.) tart, de egész évre feltöltődhetünk hittel, erővel, egészséggel.

            Debrecenben, a legnagyobb közösségszervező szerepét a Motolla Hagyományőrző Egyesület vállalta magára. Regős „hangkeltő-eszközök”: láncosbot, köcsögduda, dob, karikás ostor, klarinét, hegedű és brácsa, török síp, kereplő, pásztorfurulya, harang, csengő, pergők.

A regölési szertartások elengedhetetlen „főszereplője” a „Csodafiúszarvas”.

„Amott keletkezik
   Egy fekete felhő:
Abban tollászkodik
   Csodafiúszarvas.
Csodafiúszarvasnak
   Ezer ága-boga.”

            Az összegyűjtött anyagból megtudhatjuk azt, ahogy a megnevezettek éltek, gondolkodtak; cselekedve-alkottak az adott korban.

Közös bennük: éreztek; munkálkodtak, és fennmaradt a nevük mellett a szellemiségük – nem beszélve - munkájuk gyümölcséről.

Tollal a kezükben harcoltak; szenvedtek valami miatt, vagy valamiért. A maga módján, mindenki az adott kor gyermeke és (vagy) zászlóvivője volt: a MAGYAR  NYELVET  - emelték a magasba. Annál is inkább fontos ez, mert a távolban gyülekező sötét, vészjósló viharfelhők, nem sok jóval kecsegtetnek.

            Azt a zászlót – jó lenne – nekünk is megragadni – magasba tartani, mert egy bölcselkedő gyűjteményben az alábbi kijelentés is megtalálható:

„Többen vesztek el nyelvek által,
Mint fegyver által.”

„Magyar vagyok én is…
Ilyen vagyok én is!
Sose leszünk mások!”

Hutzler Vilmos, Debrecen