Keserédes gondolatok Gyóni Géza „Magyar örökség díj” átadásának előestéjén

Kőbe vésveAmikor kézen-közön megtudtam, hogy Gyóni Géza, az I. nagy világégés harcainak évtizedeken át elhanyagolt emlékű költője megkapja ez év december 16-án a Magyar Örökség Díjat, arra gondoltam: végre! Azonban amikor kézhez vettem a díjátadáson majdan elhangzó laudációt, amit a neves kárpátaljai költő, Vári Fábián László írt [a beköszöntő és a laudáció alább olvasható], valami űr, valami pótolhatatlan hiányérzet kezdett motoszkálni bennem. Vári Fábián szépen, lelkiismeretesen és gondosan megírt ajánlójában, [vélhetőleg naprakész információhiány miatt] lassan nyolcvan éve megállt az idő, amikor szerinte Gyóni Géza műveink értője, utolsó letéteményese Reményik Sándor volt.

        Ez így nem igaz. Több-kevesesebb, a hallgatás csendjét megtörő előzmény után ugyanis volt egy, a költő halálának századik évfordulója alakalmából rendezett Gyóni Géza emlékév [amelyet Dabas város önkormányzata és a Szózat havilap szerkesztősége szervezett és rendezett], gondos kutatások az elhunyt költő irodalmi és személyéhez fűződő írásokról, megemlékezések, a „Gyóni hagyaték” megismertetése és közkincsé tétele okán. Elsősorban megemlíteném Valentyik Ferenc dabasi helytörténészt, akinek aprólékos információgyüjtése nyomán jelenhetett meg a „Béke Katonája”, ez a közel 600 tételes bibliográfia Gyóni Géza pályájáról és költészetéről. Amikor ez után Ferivel közösen kigondoltuk, hogy legyen Gyóni Gézát a rangjába visszaemelő emlékév, [és a dabasi önkormányzat is rábólintott, hogy tevékenyen részt vesz benne], attól a pillanattól kezdve, Valentyik Ferenc nélkülözhetetlen, szíves segítségével minden hónapban közöltünk egy terjedelmes anyagot a költő életművéről, életének mozzanatairól, verseiből és írásaiból, illetve a róla szóló megemlékezésekből és lírai művekből. Ez a sorozat a következőképpen nézett ki: a tizenkét hónap alatt megjelent az eddig már megjelenteken felül hatvan költemény Gyóni Géza verseiből, róla- neki-hozzá szóló költemény huszonhét, esszé, visszaemlékezés és egyéb publicisztika harmincnyolc.

De más vonalon is előbbre léptünk, mégpedig minden havi számban közöltünk verseket Gyóni Géza idegen nyelvekre lefordított poémáiból, illetve Gyóni által elvégzett műfordításokból. Külön kiemelném, hogy felkértem Gaál Áron, „David Burljuk” díjas költőt, műfordító barátomat [Gaál Mózes leszármazottját], hogy a jubileumi év minden hónapjában, havilapunkban, a „Kitekintő” rovatában publikáljon egy-egy Gyóni Géza vers orosz fordítását. Tizenkét Gyóni vers került így bemutatásra, többségében a krasznojarszki hadifogoly-táborban írt „Levelek a Kálváriáról 1915-1917 I-II” ciklusból. Ehhez kapcsolódóan Krasznojarszk vezető irodalmi lapja, a „Novij Jenyiszenszkij Literátor” 2016/4-es számának 324-329 oldalain a műfordító „Солдат Мира» a „Béke katonája” címmel egy esszét és három, a fenti ciklusból való fordítást is publikált. A magyar és az orosz irodalom történetében ez volt az első eset, hogy Észak-Szibériában, Krasznojarszkban, ahol Gyóni Géza hamvai nyugszanak, a magyar költő életművének egy részével megismerkedhettek az orosz olvasók.

        Ezzel közel párhuzamosan, e páratlan magyarországi irodalmi bravúrral egyidejűleg Dabas város Önkormányzata felkérte Gaál Áront egy Gyóni Géza életművéből válogatott, magyar-orosz bilingvist kötet verseinek kiválasztására, oroszra fordítására, figyelembe véve az életmű, a kezdeti időszaktól a halálig terjedő egészét, különös tekintettel az olyan különleges figyelmet követelő versekre, mint a: „Cézár én nem megyek”, „Csak egy éjszakára”. A felkérésben meghatározottaknak megfelelően harminc vers került lefordításra, valamint Gaál Áron elkészítette az olyan szövegek fordítását is, amik a bilingvist kötethez szükségesek.

        Külön figyelmet érdemel még, hogy Gyóni Gázától orosz nyelven, Jurij Guszev némileg átértelmezett fordításában, csak egyetlen vers, a „Csak egy éjszakára”, jelent meg Moszkvában, az „Inosztrannaja literatura” folyóirat 2014/ 8-as számában, amihez Jurij Guszev egy rövid esszét is publikált a költőről. Ennek fényében a „Jajszavas írás – Письмо-вопль” címmel megjelenő bilingvist kötet először teszi lehetővé, hogy Gyóni Géza költészetét az orosz és orosz ajkú olvasók megismerjék. Az oroszra fordított verseket, prózai szövegeket, Kszelena Litvinova orosz költőnő lektorálta, csak köszönni tudom lelkiismeretes munkáját.

        Valentyik Ferenccel eközben közösen megálmodtunk egy, a halott költőről szóló esszékötetet, „Tizenkét hónap, tizenkét érv Gyóni Géza mellett”. [A kritikák itt olvashatók: http://nepszava.hu/cikk/1138492-gyoni-geza-idezese / http://magyaridok.hu/lugas/lefegyverezve-1964536/ ] Olyan neves alkotókat sikerült toboroznom, mint Pomogáts Béla tanár úr, Füzesi Magda, Kárpátalja költészetének nagyasszonyát, Kapui Ágota, aki erdélyi születésű költőként írt most összefoglalót, valamint a már említett Valentyik Ferencen kívül a régi harcosok közül Jóna Dávidot és Szentjánosi Csabát, valamint Törőcsik Attila barátomat, a szegedi illetőségű Jagos Istvánt, a csepeli Móritz Mátyás költőt. Tulajdonképpen Gaál Áronnal kellet volna kezdenem a sorrendet, az Ő fejezete a „Jajszavas írás – Gyóni Géza költészete a műfordító szemével” címmel, amelyben ezúttal magyar nyelven publikált a tárgyban. Utoljára, de nem utolsósorban Czipott György barátunkat, akinek nemcsak az ötletes könyv és tipográfia köszönhető, hanem ő tördelte be – nagy-nagy türelemmel viselve tévedéseimet – a teljes kötetet. E mellett kisegítve még az egyik fejezet, megírta tanulmányát és egy, Gyóni Gézának szóló vers szerzője is. Ki kell még emelnem Bábel Balázs érsek atya és Székely Ferenc erdélyi néprajzi író szíves és készséges közreműködését, valamint külön köszönöm a tapolcai Reindl Erzsébet helytörténész, nyugdíjas tanárnő segítségét, hogy felhívta a figyelmemet Gyóni Géza egy elszökött, később szerzetessé lett rabtársának visszaemlékezésére, amelyről a kötet utolsó fejezetében olvashatnak.    

        Ugyancsak ekkor, a Ünnepi Könyvhét alakalmából jelent meg az Antológia kiadó gondozásában, Valentyik Ferenc válogatásában: Gyóni Géza: Fagyott könnycseppek című, a II. világháború után a legjelentősebb kiadás a halott költő legszebb, sokszor ismeretlen verseiből.

        Szólnom kell még egy Gyóni Gézáról szóló, első és egyetlen színdarabról, amelyet az én ötletem nyomán Dóczy Péter színész barátom[írta és rendezte] vitt színre, ősbemutatója a dabasi városnapon volt, 2017 szeptemberében, amelyet, jelentős ráfordítással, teljes egészében a város önkormányzata finanszírozott meg!

        El kell mondanom azt is, hogy ezek az eredmények nem valósulhattak meg volna Dabas város és polgármesterének nagyvonalú anyagi segítsége, és az ott élők tenni akarása nélkül.

        Befejezésül, bár nem igazán kedvelem a statisztikai adatokat, álljon itt egy összefoglaló, hogy mit és milyen, magyar kultúránkat, irodalmunkat népszerűsítő munkát végzett Dabas Város Önkormányzata és Kőszegi Zoltán polgármester úr, a Szózat havilap szerkesztői a Gyóni Géza emlékév alakalmából, 2016. június 25. és 2017. június 25. között:

2016. június 26-án, Dabason, evangélikus Istentisztelettel majd emlékműsorral – Szakály Sándor professzor, fővédnök megemlékezésével, Murányi László versmondásával és Dinnyés József daltulajdonos barátom igényes, Gyóni megzenésített dalaival–a város polgármestere Kőszegi Zoltán és Törőcsik Attila,  a Szózat havilapot  támogató alapítvány elnöke megnyitotta a tragikus sorsú költő halálának 99. évfordulója alkalmából a közösen  szervezett, az ekkor kezdődő Gyóni Géza- emlékévet.

2016. szept. 6 – a Magyar Rádió „Kossuth” csatornáján, a „Belépő” adásában beszélgetett Gyóniról és az emlékévről Csűrös Csillával Cságoly Péterfia Béla és Valentyik Ferenc.

Meghallgatható: http://www.szozat.org/index.php/ehangoskonyv

2016. szeptember 22-én, a dabasi Halász Boldizsár Városi Könyvtár parkjában került sor, Gyóni Géza Emlékév folytatásaként, irodalmi est keretei között. Az „Ujjlenyomat” című üvegszobor leleplezésére, amely Borbás Dorka iparművész alkotása.

Itt olvasható: http://www.szozat.org/index.php/25-cimlaphirek/9130-valentyik-ferenc-gyoni-geza-ujjlenyomata

2016.november elején jelent meg, Valentyik Ferenc: Gyóni Géza ismeretlen pozsonyi versének bemutatása.

Itt olvasható: http://www.szozat.org/index.php/25-cimlaphirek/9690-valentyik-ferenc-gyoni-geza-ismeretlen-pozsonyi-verse

2017. január 21 –én került sor a Magyar Kultúra Napján, Gyóni Géza halálának 100. évfordulója, az emlékév rendezvényeként egy kiállítás: Az emberi szolidaritás tanúi, – képzőművészek a nagy [I. világ] háborúról –

2017. június 25-én volt a Gyóni- emlékév lezárása, amikor evangélikus istentisztelettel kezdődően átadásra került a felújított templomudvar és Gyóni Géza emlékszoba. Beszédet mondott Szakály Sándor professzor, fővédnök és Dabas polgármestere Kőszegi Zoltán urak.
A jeles eseményt gazdag műsor tette színessé, mint Dévai Nagy Kamilla előadóművész és az országos Gyóni Géza Versmondó Verseny három győztesének szavalataival.

    Meg kell még említenem, hogy Szabadkán is megjelent 2017 évben egy Gyóni válogatás: „Jegyzetek a napról” címmel.

    Most már értem, hogy milyen mély csalódottságot érezhetett egykor Afrikában, a Kongó folyót felfedező és az Okavangó mocsárvidékében először kutató Magyar László, amikor a Magyar Tudományos Akadémiától kért anyagi segítség helyett, a finnugor rokonság hazugságára nagyjából százezer aranykoronát elköltő Hunfalvy [valójában Hunsdorfer] Pál titkár csupán együttérző levelet küldött anyagi segítség helyett. Vagy az a Kittenberger Kálmán, akinek világraszóló trófeagyűjteménye részbeli eladásából fedezte, hivatalos pénzbeli segítség híján kellett, a budapesti állatkertnek minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül szánt élőállat különlegességek szállítását megfinanszíroznia, majd a hazának ingyen odaajándékozott, világviszonylatban is különleges ritkaságokat tartalmazó trófea, madár, lepke és bogárgyűjteménye a Nemzeti Múzeum raktárában több évtizedes porosodás után a lángok martaléka lett 1956-ban. De folytathatnám e sort Bíró Lajos entomológus, pápua néprajzi kutató, vagy Molnár Gábor Amazonas kutatóval is…

   Tiszta szívvel köszönöm azoknak, akiknek eszébe jutott és támogatták, hogy az érdemtelenül így-úgy elkönyvelt Gyóni Géza költő és irodalmi hagyatéka ezzel a díjjal oda helyeztetett ahova már rég kellet volna. Viszont azzal, hogy a fennen ismertetet forrásanyagok, a díj átadásával párhuzamosan nem találkoznak a halott költő életműve iránt érdeklődőkkel, nos, ez nagy hiba. Sőt, a fenti [hála Istennek!] gazdag összegzés alapján ki kell jelentenem, hogy így és ebben a formában történő díjátadás tiszteletlenség… Nem, nem velem-velünk! Hanem magával Gyóni Gézával, a Gyóni Gézákkal, a Kárpát-haza, a magyar irodalom lassan végleges feledés ködébe taszított bárdjaival szemben.

2017. 12. 16.

Cságoly Péterfia Béla


     

Beköszöntő

Magyar örökség az ezer éve életképes Magyarország
a Kárpát-medencében

 

A Kárpátok íve egybeöleli a két magyar Alföldet és Erdély zárt medencéjét, és kialakítja ezzel a Kárpát-medence együttesét. Ezek együttes területe 300-350 ezer km², aszerint, hogy déli határát hol húzzuk meg. Kiterjedése nagyobb, mint a Brit- szigetek együttes terjedelme, és nagyobb Itália félszigeténél. A Kárpát-medence és környéke mértani középhelyet foglal el Európa kontinensén. Olyan tájegyüttes, amely Európa néprajzi tájainak vonalában fekszik. Itt szomszédol a kontinensen megtelepedett három nagy nyelvcsalád, a germán, a román és a szláv a közbeszorult kisebbekkel. E nyelv- és népcsaládok képviselői között egy mindegyikkel szemben idegen származású nép, a magyarság lakja Belső-Európa magterületét. A magyarság különleges színt jelent a Kárpát-medencében.

    A terület központi nagy kamrájában a magyar állam alakult ki a 10. században, és megmaradt ott a mai napig. Határa olyan állandóságot mutatott ez idő alatt, mint egyetlen más állam sem ilyen hosszú ideig a kontinensen. Európában a Kárpátok ívén futó országhatárhoz hasonlót csak a Pireneusok hegyvidéke alkotott Spanyolország és Franciaország között. Tizenegy évszázad távlatában a magyar állam jelentette a Kárpát-medence határait.

    A Kárpát-medence területe a magyar államalapítás óta jó hétszáz éven keresztül egyetlen ország politikai szervezetébe tartozott, és csak az oszmán birodalom terjeszkedése során szakadt három részre, majd létezett megfelezve. A 19. század közepén a Kárpát-medence újra összetartozott nagy tájként, és egyetlen politikai testté egyesült.

    Az első világháború megrázkódtatásai szétrepesztették az államrendszert. Megindult a harc a határok átrendezéséért. A térség feloldatlan etnikai feszültségei a világháborúban alkalmat adtak az antanthatalmaknak, hogy céljaiknak megnyerjék a Monarchia területén élő elégedetlen nemzeteket. Feltámad Csehország és magával ragadja a Felvidéket, a román fejedelemségek 1856-ban újjászervezett állama megkapja Erdélyt, a világháborút kiprovokáló Szerbia pedig a dél-magyarországi vidékeket. Magyarországon a kormányzati hatalom szétmállott. A magyar államszervezetet a győztes antanthatalmak igényeinek megfelelően konszolidálták, az új államhatalom pedig aláírta a békeszerződést. 1920-ban öt részre szétdarabolták Európának ezt a tartós államterületét. A központi területtől elhatárolt részei egyikéből sem lett önálló állam: a Kárpát-medencén túli területekhez csatolták őket. Magyarországnak az összmagyarság alig kétharmada, 93 ezer km²- en 7,6 millió lakosa maradt.

    Amikor II. Szilveszter pápa Szent Istvánnak királyi koronát küldött, akkor ezzel a koronázási aktussal csatlakozott Magyarország Európához – mégpedig – sajátos karakterrel, és a mai napig erőteljesen fennálló, büszkén vallott identitással. Az akkori, Európa határain kívülről érkező nép európai kerethez való csatlakozását jelentő Magyar Királyság, az eredetétől igyekezett, még a kommunista időszakban is, kapcsolatát fenntartani az európai eszme szellemét és folyamatosságát képviselő szellemi irányzatokkal.

    Hazánk ezer éves történetéből két határozott törekvés emelhető ki: a sajátos identitás fenntartására, valamint a szoros odatartozásra való igyekezet. Bár nem volt könnyű megtartani sem Európához való tartozását, sem pedig nemzeti identitását, azokat a mai napig megvédte. Már a 16. századtól határainkhoz közel álltak a törökök, akik a mohácsi csata után hazánk egy részét el is foglalták. A felosztott Magyarország 150 éven keresztül nagyrészt elszigetelt maradt az egyre inkább más, távoli világrészeken is érdekelt Európától. Amikor a 17. század végén Magyarország végre felszabadult, azonnal egy újabb veszély, az elnémetesítés kezdte fenyegetni. Magyarországot többször alávetették asszimilációs politikának, amely ellen politikailag, kulturálisan és fegyverrel is harcolt. A Széchényi grófok, Petőfi vagy Teleki Pál neve jelképezi a magyarsághoz való ragaszkodást. A szomszéd országokban több millió magyar számára saját identitásuk megőrzése a mai napig is különös erőfeszítést igényel. A kisebbségi autonómia kérdéseivel foglalkozóknak tényadat, hogy az ezredfordulón a románoknak 1,3 %-a és a szlovákoknak 2,2%-a élt kisebbségi sorban, míg a Kárpát-medence őshonos magyarságának több mint ötöde, 2,4 millió fő lakik a magyar állam határain túl. Ezek után meggyőződésünk, hogy részben elhivatottságunkból, részben helyzetünkből adódóan mi magyarok másoknál jobban megértjük a nemzetköziség és az identitás kapcsolatát. Az ezer éves történetünkből fakadó előzmények felkészültté teszik Magyarországot a globalizáció és az identitás viszonyának megértésére.

    Az ezer éve életképes Magyarország 21. századi üzenete: erősíteni a nemzeti öntudatot, biztonságot és lehetőséget teremteni, mert az határozza meg a bizalom és az együttműködés erejét az országban.

    Ez közösségünk feladata.

    Az ezer éve életképes Magyarország az örökségünk!

Klinghammer István


     

    „Ő mindent értett, s mindent megbocsátott.”

    (Gyóni Géza emlékezete)

   

Gyóni Géza Magyar Örökség díjas, itt a felemelő alkalom, hogy beszéljünk róla. Ám virágozhatna méltatására a szám, hajszolhatnám a kimerülésig nyelvemet – minden igyekezetem hiábavaló lenne, ha Gyóni Géza valóban halott volna. A költők életét azonban nem a koporsó – sokkal nagyobb és illetékesebb úr – maga a feledés szokta lezárni. Ebből kiindulva állítom, hogy Gyóni Géza a magyar irodalomtörténet egyik nagy rejtélye. Sokan ma sem értik, hogyan maradhatott meg e kánontól gondosan távol tartott, az Ady Endre által is lesajnált, gyors feledésre ítélt költő az irodalmi köztudat felszínén? A kérdésre többen is keresték a választ, teszek hát én is egy kísérletet.

    Mindössze tíz éves lehettem, amikor az apám polgári iskolai olvasókönyvében megfogott mélyről parázsló tekintete, s ötven múlhattam, amikor Székesfehérváron – szobrával szemtől-szembe állva – ismét belenézhettem abba a beszélő szempárba. Nincs ezen a megfáradt, kőhalomra rogyott szoboralakon semmi szánni való, mert a szobortest néhai gazdája legendahősként él már bennünk, és szellemi kincsesházunk nyilvántartásában jegyezve áll verseinek aranyfedezete. A régi olvasókönyv ezért most újra kinyílik, és hadd szólaljon meg az általam elsőként megismert Gyóni-vers: „– Látod, pajtás, a Göncöl-szekerét? /Rudja mutatja a hazai tájat. /– Szép kedvesem most irja levelét./ –Jó a csillagnak: az most odaláthat. //– A kis fiam első álmából talán /most ébredt fel az anyja ölében. /Századszor kérdi: hol van az apám?/ – Jó asszonyod majd mesél neki szépen (…) // – Pajtás, húzódj csak erre közelebb. /A golyó ott a földet mind kivágta. /Jobb lesz nekem a te fekvőhelyed. /A kicsi fiad ne várjon hiába. //Nekem nincs fiam, aki hazavárjon... /...Fönt a sápadt hold véresőt mutat. /Két magyar vitéz beszélget a sáncon, /Minden jólélek dicséri az Urat.”

    Van ennek a versnek valami eredendő, meg nem fogható varázsa, amely maradandó nyomot hagy a legtöbb olvasóban. Miben állhat ez a hatás? – adódik mindjárt a kérdés. Egyszerűsége ellenére is emelkedett hangjában? Drámaiságában, vagy szerényen rejtőzködő pacifista üzenetében? Mindegyik megközelítés igaz és fontos, de én az inspiráló élmény hitelességét, az ábrázolás tisztaságát, a lírai hősök morális feddhetetlenségét emelném ki elsősorban. Mindez kissé furcsán hangzik, hisz a vers születésekor még csak a háború elején vagyunk, amikor a hazafias propaganda még magabiztosan uralja a légkört. Ilyen versbeszédre azonban csak egy humanista lelkületű, a kor politikai eszmerendszerének és irányzatainak bábelében ösztönösen tájékozódó alkotó lehet képes. Lássuk hát, ki is az a Gyóni Géza?

    Áchim Mihály evangélikus lelkész fia a Pest megyei Gyónon látta meg a napvilágot 1884. június 25-én, s 1917-ben ezen a napon zárja majd le szemét a szibériai Krasznojarszkban, A két dátum közt mindössze harminchárom év szorong, ám nézzük: mire volt elegendő ez a krisztusi idő?

    Érkezéséről, a földi életben kijelölt szerepéről, küldetéséről az Ady hangjához igazodó pályakezdő poéta így gondolkodik: „Harcokra, öklöző harcokra / Apám e testet adta rám. / De a lelkem halk rímek bokra, /Zengeni kezd kis sírásokra. / Poéta, szent volt az anyám.” Tanulmányait szülőfalujában kezdi, majd Szarvason és a Békéscsabai Főgimnáziumban folytatja. Evangélikus teológiai képzésre Pozsonyba jelentkezik, de végül – hiszen költőnek készül – más pályatársaihoz hasonlóan újságírónak áll. Első verseit Pozsony-környéki lapok közlik, majd a Nyugatmagyarországi Hiradónál kap állást. Jönnek hamarosan verseskötetei, aztán a Soproni Naplóhoz, később a Bácskai Hírlaphoz sodorja sorsa, míg ki nem tör az I. világháború, s a korábbi korneuburgi póttartalékos közlegény 1914 augusztus 1-én elindult egyenesen a galíciai Przemyslbe.

    Az oroszok által körbezárt erőd első ostroma szeptember közepén kezdődik, s a szembenálló felek eleinte csak tapogatják egymás képességeit, de három hét múlva, október 6-ika éjjelén valóságos pokol szabadul a védőkre. Ennek az éjszakának az elviselhetetlen terhe segíti világra az első igazán nagy verset, a Csak egy éjszakára… című költeményt. A vers, amelyet nyugodtan nevezhetünk az újabb magyar háborúellenes költészet origójának, a pártoskodókat, a szálka-keresőket, az uzsoragarast fogukhoz verőket, a hitetleneket, üzérkedőket szólítja meg, őket vonják, rángatják magukkal a megállíthatatlanul hömpölygő verssorok, hogy tapasztalják meg maguk is azt a bizonyos, halálcsináló éjszakát, „mikor a gránát-vulkán izzó közepén úgy forog a férfi, mint a falevél; s mire földre omlik, ó iszonyú omlás, – a szép piros vitézből csak fekete csontváz.” Ma többnyire e költemény alapján – a robbanások villanófényénél – áll össze bennünk Gyóni Géza emberi és költői arca, míg erődbeli bajtársai és hátországi olvasói azért rajongnak érte, mert a leghitelesebb tollból valók és lélekhez szólóak a lírai fronthírek. A Tábori Újság mellett a Bácskai Hírlap, majd hamarosan a Budapesti Hírlap is büszkélkedhet a hátborzongató szépségű versekkel. A második ostrom viharában, karácsony előtt megjelenő Lengyel mezőkön, tábortűz mellett című kötetének írásai még tele vannak bizakodással, szerelmi költeményei reménykedéssel. 1915 január 20-án büszkén írja haza, hogy „Most nyomják a tizenegyedik bővített kiadást, melynek élén Weeber tábornok levele hirdeti: az a sereg, mely katonáinak lelki prófuntjáról is gondoskodni tud, csak győztes lehet!”

    A sereg azonban a legkiválóbb lelki prófunt ellenére sem győzhetett. 1915 márciusában az erődöt át kell adni az oroszoknak, s kezdetét veszi a hadifogság. A költő testvérbátyja, Áchim Mihály főhadnagy tisztiszolgájaként, annak oltalmában indul a szibériai szenvedés, kilátástalanság és a halál felé. S nemcsak az életút ért ez által célegyenesbe, ereszkedőre fordult a költői pálya is, kezdetét veszi Gyóni költői látásmódjának metamorfózisa. A Levelek a kálváriáról címmel összeállt versciklusok miatyánknyi darabjait már nem a nemzettudattal élő hazaszeretet, hanem a fogoly emberibb életért, az embernek alanyi jogon járó szerelemért való vágyódása, makacs reménykedése mondja tollba.

    A krasznojarszki napok egyhangúsága olykor mégis megszakad, s akadnak órák, amelyek rávezetik Gyóni Géza figyelmét az orosz táj különlegességeire: „Bogáncsmezőben süppedt szalmaviskók. /Egy-két kéményen gyér füst karikáz át. / Bus faluvégen néhány szélmalom /Szégyenli hosszu dologtalanságát.” S ha már a tájra rácsodálkozott, az általa nagyra becsült orosz kultúra sem hagyhatja lelkét érintetlenül:„Puskin nagy lelke, Tolsztoj, Turgenyew, /Idegen csillag fenséges lakói, /Ti sem tudnátok itt csak átkot szórni, / Csak megátkozni önnön véretek.” Gyóni tudja, érzi, hogy a harag terhével búcsúzni nem szabad, ezért erősítésért, lelki municióért Dosztojevszkij özvegyéhez fordul. Tőle kérdezi, hogy a mester elszálló sóhajában „áldást vagy átkot hörgött a világra?”Anna Grigorjevna a legegyszerűbb tömörséggel és bölcsességgel válaszol: „Ő mindent értett, s mindent megbocsátott.” Döbbenetes felismeréssel szembesülünk, ám ne hagyjuk magunkat félrevezetni! Ezek valójában a haláltudattal, a hátramaradó világgal lassan már békélő krasznojarszki fogoly búcsúszavai.

    Méltó elégtétel lehetett számára, hogy még időben eljutott hozzá az otthoni kiváló pályatárs, Reményik Sándor méltatása. „Olyan sora nincs Gyóni Gézának – írta 1915-ben –, amely ne élményből, nagyszerű lelki élményből fakadna. Az ő verseiben csakugyan a gránát robban s a halál szele süvít… S bár szíve szerint tradicionális ösvényeken jár, s művészi formái a régiekre emlékeztetnek, akarata ellenére is át van itatva sok, egészen modern érzéssel… A tradicionális költő nem kerülheti el sorsát, azt, hogy a világháború specialistája legyen. És amely verseiben azzá lesz, akkor a legnagyobb és azokban a legművészibb, a hadikenyérbe sütött aranypénz akkor cseng legszívhezszólóbban, akkor villámlik legvakítóbbat.”

    Itt, a magyar tudomány és kultúra szent helyén, a költő emlékévének végéhez közeledve ismerjük el, hogy a Gyóni Géza nem túl gazdag, mégis a szélsőségek között csapongó kritikai fogadtatásában Reményik Sándor mutatja számunkra az arany középutat. Ezen haladjunk hát, ha azt érezzük, hogy van még utunk a Magyar Örökség díjas Gyóni Géza költészete felé.

    Vári Fábián László

 

szozattv


szozat a tiszta hang nagylaszlo hajóút palocviltal kurultaj magyarokogyűlése
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf