Irodalmi fogalmak- prózaepikai műfajok

Abszurd:

Latin: ab+surdus=teljesen süket, együgyű. Képtelen, rossz hangzású, össze nem illő, a túlzásnak és a torzításnak az a fantasztikumon is túllépő, szélsőséges formája, mely nem tartja meg a mindennapi gondolkodás rendjét. Ellentétes elemekből építkezik, ezért a hétköznapi szóhasználatban gyakran cserélik fel a groteszk fogalmával.

Adoma:

Az adoma rövid, vidám, csattanós történet. Rokon az anekdotával, de attól eltérően nem valóságos személyeket, hanem elvont típusokat (a furfangos paraszt, a ravasz kereskedő) szerepeltet, és az elbeszélt történetet nem akarja valóban megtörtént esetként elhitetni. A nagyrészt élőszóban terjedő adoma irodalmi formában az itáliai reneszánsz adomaszerzőinél, például Bracciolininél tűnt fel. A XIX. században Kleist és Hebbel műveiben irodalmi rangra emelkedik. A magyar irodalomban alkalmazói Jókai Mór, Eötvös Károly; az adomázó stílus legnagyobb mestere Mikszáth Kálmán.

Adoniszi sor:

A szapphói versszak negyedik sora. Egy daktilusból és egy trocheusból illetve spondeusból áll. Képlete: (-ÈÈ,--) vagy (¾ÈÈ, ¾È)

Aforzima:

Görög: körülhatárolás, meghatározás. Tömören és határozottan megfogalmazott, leggyakrabban egyetlen mondatból álló kijelentés, amely valamely bölcs mondást, tanítást, filozófiai mélységű felismerést tartalmaz. Jellemzője a rövidség. (Montaigne, Pascal, La Rochefoucauld).

Akció:

A színészi cselekvés, mozgás, gesztus és mimika együttese.

Akrosztikon:

Görög: szélső verssor. Olyan költemény, amelyben az egymás után következő verssorok, versszakok első betűi (szótagjai, szavai) összeolvasva értelmes szöveget alkotnak. Ez lehet a szerző v. a címzett neve, lehet ajánlás, ima stb.

Aktivizmus:

Kassák Lajosnak és körének mozgalma a XX. század tízes éveiben, amely a művészetet tettként fogta föl, s arra törekedett, hogy a művészt a köznapi embertől elválasztó falat lebontsa, az alkotást a technikához közelítve.

Alba:

A trubadúr- és a középkori líra műfaja „hajnali dal" ® téma: a szerelmes lovagot a torony őre vagy őrködő barátja esetleg egy madárdallal figyelmeztette, hogy közeledik a hajnal, a szerelmes órák vége.

Alexandrinus:

A francia eredetű alexandrinus 12 szótagos, hangsúlyos verselésű sorfaj, a 6. szótag után felező sormetszettel. A XII. századi francia Nagy Sándor regényről (Roman d`Alexandre) nevezték el. A magyar fordítások rendszerint időmértékes, jambikus lejtésű, 12-13 szótagos sorokban adják vissza.

Alkaioszi - strófa:

Alkaiosz ókori görög költőről elnevezett sorfaj, melynek első három sora emelkedő, a pedig negyedik ereszkedő.

Állandó (eposzi) jelző:

A klasszikus eposz egyik állandó eleme (kelléke). A szerző a mű folyamán ugyanazt a szereplőt csak ugyanazokkal a jelzőkkel illeti. Például Odüsszeusz jellemzői: bátor, leleményes

Államregény:

Az ideálisnak tekintett társadalmi-állami berendezkedést ábrázoló mű. Főként a XVII.- XVIII. században volt gyakori. Előzménye Platon Állam c. alkotása, valamint a reneszánsz utópiák (T. Morus: Utópia, Campanella). A megfogalmazott célokat az államregény a távoli múltban, a jövőben v. egy elképzelt országban mutatja be, így gyakran az utazási regény formáját ölti magára. Máskor a fejedelmet nevelő pedagógiai mű. Az elképzelt országok alkalmasak arra is, hogy az író a létező valóság szatirikus képét rajzolja meg bennük (Gulliver, Candide, Tariménes utazásai).

Állatmese:

Olyan tanító mese, amelynek a szereplői beszélő, cselekvő, emberi tulajdonságokkal felruházott állatok. Erkölcsi tanulságot hordoznak. Állatai rendszerint saját természetüknek megfelelően viselkednek, de egyben emberi tulajdonságokat, magatartásokat testesítenek meg. Állatmese szerzők : Aesopus, Phaedra, La Fontaine.

Allegória:

Költői képben - képsorozatban megjelenő gondolatalakzat. Lényege, hogy mást mond ki, mint amit gondol, tehát kettős jelentése van: egy közvetlen és egy áttételes. A klasszikus retorika szerint az egész művön vagy annak egy részén végigvitt metafora v. megszemélyesítés.

Alliteráció - betűrím:

Rendszerint a szókezdő hangok ismétlődése. A versek egyik zenei eszköze.

Almanach:

Olyan időszakos, általában évente megjelenő kiadvány, mely tudományos, ismeretterjesztő és szépirodalmi írásokat egyaránt tartalmaz. Nálunk a reformkor a fénykora. A leghíresebb Kisfaludy Károly Aurórája (1822-1837).

Álnév:

A valódi helyett felvett és használt írói név. Használatának számos oka lehet: pl. politikai, társadalmi, divat, jobb hangzás stb. (Gárdonyi Géza, Stendhal, Sajó Sándor, Mark Twain, Vas Gereben, Csokonai Lili, Sárbogárdi Jolán, Tömörkény István).

Ambróziánus himnusz:

Szent Ambrusról kapta nevét, aki a maga himnuszait antik metrikus formába öntötte, rímtelen négyes jambusi sorokba. Négy sor egy strófa, s egy himnusz nyolc versszakból áll. Ez a forma az őshimnuszok kedvelt versformája lett.

Anafora:

Ismétlésen alapuló gondolatalakzat. Ugyanazzal a szóval vagy szócsoporttal kezdődnek az egymást követő mondatok, verssorok.

Anakreóni költészet:

Az európai rokokó dalköltészet egyik típusa. Mintája elsősorban Anakreón (ill. Horatius és a perzsa Hafiz). Fő témái a szerelem, a bor, a kellemesség, a bájosság. Az idill felfedezésére törekszik, a természetet, a vidám baráti társaságot, a párkapcsolatot állítva a középpontba. (Csokonai: Anakreóni dalok).

Anakreóni verssor:

Ált. 7-8 szótagos jambikus lejtésűek.

Anakronizmus:

Időszerűtlenség. Egyes történelmi korok tényanyagának (pl. nyelv, cselekvés, tárgy) nem valósághű átvitele más tört. korban játszódó műbe.

Analógia:

Hasonlóságon alapuló egyezés - ill. ennek feltételezésén alapuló gondolkodási művelet.

Anapesztus:

Két rövid és egy hosszú szótagból álló versláb. Képlete : (ÈÈ¾)

Anekdota

Az anekdota (görög 'kiadatlan') rövid, csattanós, tréfás, humoros történet, mely többnyire egyes közismert személyek vagy történelmi események mulatságos jellemzését nyújtja. Mai napig terjed szóbeli úton, s innen származik elnevezése is: eredetileg írásban ki nem adható történeteket jelentett. A kifejezést Prokopiosz használta először Justinianus császár magánéletéről írt történeteinek címéül. A középkori európai irodalmi anekdota a XIII. századi Itáliában keletkezett. Ezekben a művekben a történelmi hűség kevésbé volt fontos, lényeges volt azonban az érdekesség, az elmondott esemény rövidsége és csattanós volta. Élt az anekdotával Dante és Boccaccio is. Magyar történelmi szempontból lényeges Galeotto anekdotagyűjteménye Mátyás királyról. A magyar irodalomban a XIX. században élte a virágkorát, akkori jeles képviselői Jókai Mór, Eötvös Károly, Mikszáth Kálmán. Fontosabb írások: Jókai Mór: A magyar nép élce, Tóth Béla A magyar anekdotakincs Czakó Gábor Magyar anekdoták. Anekdotizmusról beszélünk, ha egy író munkáiban gyakorivá válik az anekdota.

Annales:

A latin és a középkori történetírás műfaja, amelyben az eseményeket krónikásként, évről évre haladva jegyzik fel.

Antik dráma jellemző vonásai:

Az események színhelye egyetlen tér, amit látni lehet. Az egyre feszültebbé váló konfliktus szenvedélyes viták, szócsaták formájában valósul meg. A valóságos tettek, a tettleges összeütközések máshol, a színpadon kívül zajlanak le. Ezekről pl. az őr, illetve a hírnökök elbeszéléseiből értesülünk. A tragédia időtartama csupán néhány óra. Témája a kor jellegzetes erkölcsi-emberi konfliktusai. A kórus (kar), mely énekel (kardal), esetleg tánccal kísérte és magyarázta a cselekményt, elválaszthatatlan a görög drámától. Fontos szerepe volt a kórusban a tragédiák (drámai művek) szerkezeti tagolásában: a mai jelenetnek, felvonásoknak megfelelő részeket választotta el egymástól.

Antikizáló hangsúlyos verselés:

Középkori latin költészet verssorai úgy utánozzák a klasszikus verselés egy-egy verslábát, hogy a hosszú szótag helyén hangsúlyos, a rövid szótag helyén pedig hangsúlytalan szótag áll. Ezt nevezzük antikizáló hangsúlyos verselésnek. (Verselési mód)

Antológia:

Irodalmi műveket v. ezek részleteit valamilyen szempont szerint összeválogató gyűjteménye. (Pl. Hét évszázad magyar versei)

Anyegin-strófa:

14 soros, jambikus lejtésű, 8-9 szótagos strófa. 3x4 soros és 1x2 soros egységre tagolódik. Rímképlete: abab, ccdd, effe, gg.

Apokalipszis:

Külön irodalmi műfaj az i.e.II. évszázadban. A végítélet látomása. Az apokalipszis szerzője a kinyilatkoztatást látomás formájában kapja és azután írja le, misztikus jóslatokat tartalmaz a világ végéről. A műfajban minden jelképpé válik. (Pl.: Jelenések könyve, a Bibliában)

Apokrif:

Azoknak a műveknek a neve, amelyek az ókorban keletkeztek a zsidó v. a keresztény vallás szolgálatában, de nem kerültek be a Biblia kanonizált szövegei közé.

Apológia:

Az apológia (görög) védőbeszéd, a görög-római és a keresztény irodalom műfaja. Célja a filozófiai, vallási vagy egyéb támadások elleni védekezés. Klasszikus darabja Platón Apologia (magyar fordításban Szókratész védőbeszéde) vagy Apuleius azonos című munkája. A magyar irodalomban jelentős Tótfalusi Kis Miklós Mentsége (1698).

Apoteózis:

Istenné emelés. Színművek, irodalmi művek záróképe, amelyben a főhős megdicsőül, felmagasztosul, gyakran zenével kísért jelenetben. (Pl. Szigeti veszedelem)

Arany középút (aurea mediocritas):

Életfilozófia, magatartásmód, amely a szélsőségek között egyensúlyoz. Híres képviselője Horatius.

Ars poetica:

Azon művek elnevezése, amelyek a költészet céljaival, eszközeivel, a költő és a világ kapcsolatával, a költői alkotás lehetséges céljaival foglalkozik.

Árszisz:

versláb, a nyomatékosító elem, jele: '

Aszklépiadészi verssorok, versszak:

Hatütemű, ereszkedő jellegű sorok - és az ezekből álló strófa. Nálunk a legelterjedtebb: 3 db aszklepiadészi és egy glükoni sorból áll:

3 -szor: - -, - ∪∪, - // -∪∪, - ∪∪, - ∪, ∪ 1-szer: - -, - ∪∪, - ∪, -

Asszociáció:

Képzettársítás.

Asszonánc:

Rímfajta, ahol a tiszta rímmel ellentétben nem teljes, csak részleges a hangok egyezése, megfelelése.

Avantgárd:

Radikálisan új formákat teremtő és új művészeti hitvallást hirdető XX.századi művészeti irányzatok mozgalmának összefoglaló elnevezése.

Balassi-strófa:

1 versszak = 3 sor; 1 sor =3 egység - 6-6-7 szótag; (a belső rímek által) A hármas szerkesztési elv valósul meg. Dante Isteni színjátékában is megtalálható ez az elv. Rímképlete: aabccbddb.....

Ballade - ballada:

Ballade: Villon idején = táncdal. A XIII. századtól csak formai jelentése van:

egyszerű ballada: 4 vsz. (összefoglaló, ajánlás) - Villon

kettôs ballada: 6 strófa

a versszakok 3 rímet váltogatnak, és refrénnel végződnek.

Ballada: drámai feszültségű, szaggatott menetű, általában tragikus tárgyú verses kisepikai műfaj párbeszédes, lírai elemekkel (Arany János ).

Barokk:

Az ellenreformáció szellemi áradatát kifejező, az érzelmeket az ész fölé rendelő túldíszített, Itáliában keletkezett művészeti és irodalmi stílus. Nélkülözhetetlen eszköze a meghökkentés, a gyönyörködtetés. Kedveli a virtuóz rímtechnikát, a körmondatokat, költői képek bőségét, a patetikus hangnemet.

Barokk eposz:

A barokk korban keletkezett új műfaj. A hagyományos műformáknál lazább keretű. Új kompozíciós formákat tartalmaz: sok részletből, epizódból felépülő, poklot, földet, mennyet egybeölelő monumentális szerkezet. A korábbi műfajoknál emberibb mivolta, sajátos szerkesztési módja van: Azt is igazzá teszi, ami nem az (például a magyarok erkölcsi győzelme a Szigeti veszedelemben).

Barokk körmondat:

A barokk korra jellemző, sokszorosan összetett, grammatikailag bonyolult, de ennek ellenére érthető mondat. Pázmány Péterre nagyon jellemző.

Belső rím:

Egy-egy sor közepe és vége is rímel egymással (Pl. Balassi-strófa, leoninus)

Bevezetés (expozíció):

A drámai művek bevezető része, amelyben az író megismertet az előzményekkel és bemutatja a kiinduló helyzetet.

Bibliai história:

A XVI. század első évtizedeiben protestáns prédikátorok új irodalmi műfajok megteremtésével hirdették eszméiket. Ilyen volt a bibliai história is, amely a zsoltárfordítással együtt pótolta a még le nem fordított Bibliát, elsősorban az Újszövetséget.

Bizalmas:

Szerepkör a francia klasszicista drámában: a főszereplők előtte tárják fel gondjaikat.

Blank vers:

Az angol drámák versformája - 10-11 szótagos drámai jambus. Shakespeare-re jellemző. Drámáit új versformában, a tíz szótagos, időmértékes (jambikus lejtésű), rímtelen „blank vers”-ben írta, s ez az Erzsébet kori drámák általánosan használt sorfaja. (® Bánk bán is)

Bokorrím:

Bokorrímnek nevezzük, ha a egy strófán belül végig ugyanolyan szótagok rímelnek, tehát a rímképlet : aaa...

Bonyodalom:

A bonyodalom a drámai műveknek az a része, melyben megindul és kibontakozik az alapszituációból következő eseménysor. Ha a cselekmény összeütközésre, konfliktusra épül, egyre kiélezettebbé válik a drámai harc, a két egymással szembenálló törekvés egymás elleni küzdelme. Az események sorában bontakozik ki a szereplők jelleme és kapcsolatrendszere.

Bordal:

Ősi lírai műfaj. Eredetileg olyan dal, amelyet ivás közben énekeltek, s amely a bort, annak fogyasztását magasztalta.

Az antik görög líra legrégibb alkotásai közé tartoznak (Anakreón, Alkaiosz). A középkorból is számos bordal maradt fenn (Carmina Burana). A legismertebb magyar bordalok: Balassi: Borivóknak való, Csokonai: Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz, Vörösmarty: Keserű pohár, Juhász Ferenc: Rezi bordal, Kazinczy Ferenc: Bor mellett, Berda József: Bornak udvarlása, Döbrentei Kornél: Háromputtonyos bordal.

Bosszúdráma:

Shakespeare idejében igen népszerű műfaj (a Hamlet, dán királyfi is ilyen). Az alapvető konfliktusmotívum a bosszúállás.

Búcsúvers:

Gyakori lírai műfaj. Témája a szeretett személyektől, környezettől, tárgyaktól stb. való elválás. (J.P.: Búcsú Váradtól, Balassi: Búcsúja hazájától)

Bujdosóének:

A kései kuruc költészet jellegzetes műfaja. Keletkezésük a Rákóczi - szabadságharc bukása utáni időkre tehető. Bennük a reményvesztettség és a forradalom bukása iránti fájdalom jelenik meg.

Bukolika, bukolikus költészet:

A görög bukolosz ('marhapásztor') szó alapján nevezzük a pásztorköltészetet bukolikus költészetnek, bukolikának. Később a vergiliusi cím (Eclogae) nyomán ezt a műfajt ekloga névvel is illették.

Carmen:

A carmen, más néven óda a modern irodalomban fenséges tárgyról szóló, emelkedett hangnemű lírai költemény; tartalmi köre sokkal szűkebb, mint a görög ódáé. (Horatius)

carpe diem:

"Élj a mának!" - Horatius életfilozófiája, mely a jelen által felkínált örömök leszakítását tűzi ki célul (Leukonoéhoz).

Cezúra:

Verstani fogalom. A sort két v. több ritmikai egységre bontó metszet, melynek két alapvető típusa van: a cezúra: az ütemet ill. verslábat kettévágja; a dierézis: a verslábat, ütemet érintetlenül hagyja.

Choriambus:

A görög kardalokban kedvelt versláb. Képlete : (-UU-)

Ciklus:

Azonos v. rokon tárgyú. hangulatú művek csoportja.

Clown -jelenet:

A középkori tragédia komor fenségét közbeékelt, ún. clown-jelenetek (clown=bohóc) oldották: a korabeli közönség nemcsak rémüldözni akart a véres események láttán, hanem megkívánta a felszabadult nevetés lehetőségét is.

Couleur locale:

(Francia.: helyi színezet) Az irodalmi-művészi megjelenítésben a térbeli és időbeli, társadalmi és természeti jellegzetességek, egyedi vonások hangsúlyozott figyelembevétele a hitelesség növelése érdekében. Az elvet a romantika hirdette meg, programszerűen Victor Hugo fogalmazta meg.

Commedia dell'arte:

Az olasz eredetű commedia dell'arte legfőbb műfaji sajátossága a rögtönzés volt. A színészek nem szöveget kaptak, csak a cselekmény vázlatát, mely csupán a játék lényeges fordulópontjait rögzítette. A részleteket, a párbeszédeket a színészeknek kellett rögtönözniük. Erre adott lehetőséget, hogy a műfaj állandó típusokkal, hagyományos jellemekkel dolgozott, s egy-egy színész rendszerint ugyanazt a típust személyesítette meg. Ez a műfaj Moliere-re is hatással volt.

Curriculum vitae:

Életrajz.

Csodás elemek:

A klasszikus eposznak egyik állandó eleme, úgynevezett eposzi kelléke. Ennek lényege, hogy természetfeletti lények beavatkoznak a szereplők életébe.

Daktilus:

Egy hosszú és két rövid szótagból álló versláb (- UU)

Dal:

A legegyszerűbb lírai műfaj. Témája valamely egyszerűbb tárgy közvetlen szemléletéből fakad. Terjedelme rövid, hangulata egységes.

Detektívregény, krimi:

Az uralkodó értékfajta az érdekesség. Néhány órás érdekfeszítő szórakozást kívánnak nyújtani, egyfajta logikai játékot. A művek végén mindig ott van utólagosan a megfejtés is. Hiányzik belőlük a társadalmi-emberi világ lényegét feltáró törekvés, a célkitűzés. (Megteremtője: Edgar Alain Poe, jeles művelői Agatha Christie, Conan Doyle, Dashiell Hammett, Edgar Wallace.)

Deus ex machina:

(görög: isten a gépezetben) Csodás elem: istenek beavatkozása a cselekménybe, a hősök sorsába.

Deizmus:

Olyan vallási felfogás, amely feltételezi Isten létezését, de szerepét a világ teremtésére korlátozza; ha Isten megteremtette a világot, annak működéséhez már nincs szükség további beavatkozásra.

Dialógus:

Párbeszéd a szereplők között.

Dikció:

A színész beszéde, a helyzetnek és a megformált alaknak megfelelően elmondott drámai szöveg.

Dithürambosz:

Ókori görög lírai műfaj. Eredetileg Dionüszosz isten csodás tetteiről, szenvedéséről, haláláról, feltámadásáról szóló himnikus mű, amelyet fenséges hangulat, stílus és dallam jellemez.

Disputa:

A disputa (latin 'vitatkozni') a reformáció korának műfaja, szóban vagy írásban megtartott hitvita. (Gyulafehérvári Disputa, Pécsi Disputa, Debreceni Disputa).

Elbeszélés

Az elbeszélés kisepikai műfaj, mely terjedelmét tekintve a kisregény és a novella között helyezkedik el. Általában egyetlen cselekménysorozatra épül, a novellánál bőségesebben kifejtve, többszöri helyzetváltozással, viszonylag sok szereplővel, fordulattal. A műfaj legfontosabb képviselői: Kleist (Kolhaas Mihály, 1810), Stendhal (Vannina Vannini), az orosz irodalomban Puskin (Dubrovszkij), Gogol (Pétervári elbeszélések, ezek közül is kiemelkedik A köpönyeg, 1842),Tolsztoj (Kozákok,1855), Csehov (A 6-os számú kórterem, 1892), Kafka (Az átváltozás, 1915), Thomas Mann (Tonio Kröger, 1903; Mario és a varázsló, 1930). A magyar irodalomban Mikszáth Kálmán első írói sikerét hozza A tót atyafiak (1881) négy balladai hangvételű elbeszélése (pl. Az a fekete folt), de a műfaj jelentős a 20. században is (Déry Tibor Niki, 1955).

Disztichon:

A legelső strófaszerkezet, hexameter és pentameter sorok váltakozása.

Dokumentum:

Hiteles tárgyi bizonyíték, illetve hivatalos írás, okirat.

Dokumentumirodalom:

Igazi történeteket leíró irodalmi műfaj Pl.: emlékirat, napló, levél, publicisztika).

Dolce stil nuovo:

Édes új stílus. Itáliai költőiskola a 13.sz. második felében. Lényege a modern költészet megteremtése azáltal, hogy a reneszánsz előfutáraként természetessé teszi a költői műveket, érvényre juttatja a személyiség által diktált mondandót, közvetlen, spontán érzelemkifejezést. Szakít a latin nyelvűséggel, megteremti az olasz irodalmi nyelvet. Legnagyobb mestere Dante.

Dráma:

Irodalmi műnem. Az ide tartozó műfajok: tragédia, komédia, színmű. A drámai mű eseménysort ábrázol, de az eseményeket, a szereplők jellemét, gondolatait, egymáshoz való viszonyát az alakok párbeszédeiből (dialógus), magánbeszédeiből (monológ) és tetteiből ismerjük meg. A drámai cselekmény jelen időben előttünk bontakozik ki az alapszituációból, amely a szereplők egymáshoz való viszonyát, törekvéseiket, magatartásukat meghatározza. Ez a drámai szituáció a hőst vagy hősöket akcióra, drámai harcra készteti. A dráma rendszerint sorsfordulatot bemutató mű, cselekménye - a terjedelem miatt- sűrített, gyakran a szemben álló erők, egymástól eltérő emberi magatartások kiélezett összeütközése, konfliktusa áll a középpontjában. A drámai művek nyelve tömörebb, erőteljesebb, mint a többi műnemé. A dráma szerkezeti részei: bevezetés (expozíció), bonyodalom, cselekmény kibontakozása, tetőpont, megoldás. Színpadra szánt alkotás.

Drámai expozíció:

A drámai műnek azon része, melyben az író megismertet az előzményekkel, s bemutatja a kiinduló helyzetet, szereplőket.

Drámai harc:

Két ellentétes akarat egymás elleni tett sorozata. Például:Antigoné-Kreón.

Drámai költemény:

A klasszikus tragédiával rokon, filozófiai eszméket a középpontba állító drámai mű, amely általában nem előadásra, hanem olvasásra készült. (Pl. Byron: Manfred, Shelley: A megszabadított Prométheusz, Goethe: Faust, Vörösmarty: Csongor és Tünde, Madách: Az ember tragédiája)

Drámai szituáció:

Akkor keletkezik, amikor az ellenfél megakadályozza a főszereplő által képviselt elvek érvényesülését.

E -É

Egyperces novellák:

Általában feltűnően rövidek, mert kevés szóval szeretnének sokat mondani. Az egyik oldalon az író részéről a közlés minimuma, az olvasó részéről pedig a képzelet maximuma áll, így az ember a fantáziája révén aktív szereplővé válik. (Örkény István)

Ekhós vers:

Olyan vers, amely valamely verssor utolsó szavát visszhangszerűen megismétli. (Pl. Csokonai: A tihanyi ekhóhoz)

Ekloga:

Lásd bukolikus költészet! Radnótinál (Vergilius fordítások) fontos műfaj.

Elbeszélés:

Az epika műnemébe tartozó műfaj. Az epikai közlési formák között az alapvető forma a közvetlen szerzői elbeszélés. A novellától abban különbözik, hogy ráérősebb, részletezőbb, több szereplővel dolgozik, akiket sokféle módon, részletezőbben jellemezhet terjedelme változó. A novella a szereplők életének egy fordulópontját mutatja be, röviden kevés szereplővel, akiket tömören jellemez.

Elefántcsonttorony:

A XIX. századi francia művészetben a társadalmi életből kivonuló, a tiszta szépségnek hódoló művészi magatartást jelképező fogalom. A l’art pour l’art hívei használták jelszóként.

Elégia:

A görögök minden disztichonban írt költeményt elégiának neveztek. A mai elnevezésű elégia a reneszánsz korban alakult ki. Az újkori európai irodalomban csak olyan költeményre alkalmazták az elnevezést, amely csendes szomorúságot, bánatot, fájdalmat fejezett ki. Ez a mai elégikus hangulat a görög gyászdalokra vezethető vissza.

Ellenutópia:

Az ellenutópia az eszményivel ellentétben negatív társadalmi utópiát bemutató művek műfaji megnevezése. Főként a 20. században gyakoriak (Huxley Szép új világ, 1934; Orwell 1984, 1949; Déry Tibor G. A. úr X-ben, 1959 Vasi Szabó János: Thulcandra 2016.).

Emelkedő verslábak:

Elöl álló theszisz és azt követő arszisz esetében emelkedő verslábról beszélünk. Ilyen verslábak: jambus (U-), anapesztus (UU-).

Emlékirat:

Az emlékirat vagy memoár szerzője az általa is átélt eseményekről számol be, vállalva a szubjektív szemléletet. Az emlékirat így szükségképpen leszűkíti tárgykörét az egyetemes igényű történetírással szemben, s az adott korszak bemutatásán túl legtöbbször a szerző szerepének igazolásául is szolgál. Az emlékirat különbözik az önéletrajztól abban, hogy elsősorban a közélet eseményeire koncentrál, a naplótól pedig kevésbé személyes és intim jellege miatt. A memoárirodalom kezdetei az ókorba nyúlnak vissza. Korai emlékiratoknak tekinthetők Xenophón Anabaszisza és Julius Caesar A gall háború és A polgárháború című kommentárjai. A legtöbb középkori krónika is emlékiratnak tekinthető. A műfaj a reneszánsz időszakában indult virágzásnak. A világirodalom legismertebb memoárjainak írói Richelieu Saint-Simon, Mme de Staël, Casanova, V. Hugo, Tolsztoj. A magyar memoár-irodalom a 17.-18. században bontakozott ki. A legkiválóbb emlékirat-írók: Bethlen Miklós Élete leírása magától, 1708-10; Bethlen Kata Gróf bethleni Bethlen Kata életének Maga által való rövid leírása, 1744; Kemény János Önéletírása, 1658; II. Rákóczi Ferenc Emlékiratai, 1717.

Empirizmus:

Ismeretelméleti irányzat, mely szerint ismereteink egyedüli forrása az érzéki tapasztalat. (Erre alapoz a szentimentalizmus is.)

Enjambement:

Áthajlás. Verstani jelenség. A verssor vége mondattani szempontból szokatlan helyen választ el szorosabban összetartozó szavakat, szókapcsolatokat, tagmondatokat.

Enumeráció:

A klasszikus eposz egyik állandó eleme, eposzi kelléke, de az újabb kori eposzokban is előfordul. Seregszemlét jelent, a szemben álló hősök és csapatok bemutatása, rendszerint a cselekmény megindítása után.

Epeiszodion:

Az epeiszodion a tragédiának az a párbeszédes része, amely a két teljes kardal között foglal helyet (a modern drámák jelenetnek nevezett részével rokon).

Epifora:

Ugyanaz a szó vagy szócsoport többször fordul elő az egymásra következő verssorok végén. Ellentéte az anafora.

Epigon:

Valamely jelentős alkotó v. irányzat eredetiség nélküli követője, önálló mondanivaló, formakincs nélkül.

Epigramma:

Az epigrammát az elégiával közös származás és forma (disztichon), sőt tartalom jellemzi. Eredetileg sírkövekre, műemlékekre, isteneknek szánt tárgyakra, épületre vésték (epigramma=felirat), s ezért tartalmában igen tömör és terjedelmében rövid volt. Később, mint könyvepigramma veszített tömörségéből, rövidségéből is. Ma bölcs gondolatot, szellemes gúnyt, fontos igazságot tömören összefoglaló, gyakran csattanóval végződő, viszonylag rövid versek neve, a disztichonforma már nem feltétlen követelmény.

Epika:

Az egyik műnem, legjellemzőbb sajátossága, hogy bennük a külvilág áll az ábrázolás középpontjában, s nem a lélek belső világa. Alapvetően monologikus formájúak, tehát egy „elbeszélő” mondja el a történetet. Az elbeszélő művekben is lehetnek dialógusok, ezek azonban „idézetek”-nek tekintendők. Az alkotó csak közvetítő a valóság és az ábrázolt világ között, saját értékelését, állásfoglalását a történet megformálásába építi bele.

Epikai közlésformák:

Az alapvető közlési forma a közvetlen szerzői elbeszélés; emellett a cselekmény színterét és az egyéb tárgyi mozzanatokat a leírás, a szereplők szóbeli megnyilatkozásait általában a dialógus közvetíti. Ez utóbbi esetben a szereplők mondatait az elbeszélő szó szerint "idézi": ezt a közlési formát egyenes beszédnek is szokás nevezni. Előfordul, hogy az író valamelyik hőse szavait csupán tartalmilag "idézi", egyes szám harmadik személyben: ennek függő beszéd a hagyományos elnevezése. A szereplők ki nem mondott gondolatait, érzelmeit az újabb epikai művek vagy a belső monológ, vagy a szabad függő beszéd (átélt beszéd, átképzeléses stílus) technikájával jelenítik meg. A szabad függő beszéd közben az író gyakran a saját gondolatait is belecsempészi a szövegbe. Ezeknek a formáknak az előfordulása, gyakorisága írónként különböző, kifejező szerepük is lehet.

Epikus hasonlat:

A klasszikus eposzok egyik állandó eleme, kelléke, amely nagy terjedelmű, részletező, szinte önálló életet élő hasonlat.

Epikusság:

Az epikára jellemző sajátosságok esetleges (nem meghatározó) alkalmazását jelenti a másik két műnemhez tartozó alkotásokban.

Epilógus:

Utószó. Epikai és drámai műveket lezáró, a műtől némileg elkülönülő szerkezeti egység, amelyben a szerző gyakran közvetlenül kommentálja, ill. felvázolja a hősök további sorsát, esetleg értelmezi a művet.

Episztola:

Valóságos, néven nevezett személyhez írott verses levél. (Kazinczy, Berzsenyi, Petőfi, Arany)

Epizód:

A nagyepikai művekben gyakran, a drámában ritkán előfordulnak mellékesemények. Az ilyen önmagukban lezárt, némelykor életképszerűen megrajzolt részleteket, melyek nem viszik ugyan előre a cselekményt, de az írói szándéknak megfelelően fontos szerepük van (pl. Új vonásokkal gazdagítják a szereplőket) epizódoknak nevezzük.

Eposz:

Az eposz az epika műnemébe tartozó, nagy terjedelmű elbeszélő költemény. Rendkívüli képességekkel rendelkező hőse istenektől is támogatva nagy, egész közösség számára jelentős tetteket visz véghez.

Eposzi kellékek:

A klasszikus eposzok állandó elemei:

 invokáció - valamely istenség segítségül hívása

 propozíció - témamegjelölés

 in medias res - a dolgok közepébe vágó kezdés

 enumeráció - seregszemle

 csodás elemek (deux et machina) - istenek beavatkozása (egy meglepő, nem várt esemény, amely hirtelen teljesen megold egy addig megoldhatatlannak vélt bonyodalmat.)

 állandó jelzők és ismétlődések

 epikus hasonlatok

Ereszkedő versláb:

Elöl álló arszisz és az azt követő theszisz esetében ereszkedő verslábról beszélünk. Ilyen például a spondeus (--), trocheus (-U), daktilus (-UU), pirrikhius (UU), choriambus (-UU-).

Esszé:

A tudományos értekezés és a szépirodalom közötti átmeneti műfaj. Olyan értekezés, amely szépirodalmi eszközökkel is él.

Esztétikai minőségek:

A mű összhatását meghatározó legfontosabb értékszerkezeteket nevezzük

esztétikai minőségeknek. Például:

		szép
	fenséges		kellemes
tragikus				komikus
	kellemetlen		groteszk
		rút

Evangélium

Az evangélium (a görög euangalion 'jó hír' szóból) ókeresztény irodalmi műfaj. Jézus életével, életének eseményeivel, tanításával foglalkozó elbeszélés. A jó hír, amiről az evangélium beszél, a Messiás eljövetele. A legtöbb evangélium görög nyelven készült. A keresztény egyház a 2. században négyet kanonizált, vagyis fogadott el hitelesnek: Máté, Márk, Lukács és János evangéliumait; ezek az evangéliumok az Újszövetség első könyvei.

Exodikon:

A tragédiát lezáró, a mű tanulságait összefoglaló, életbölcsességet megfogalmazó rövid kardal, amit a kórus elvonulás közben énekelt.

Exodosz:

Végkifejlet, befejezés. Az utolsó kardalt lezáró dialogikus rész.

Expozíció:

A drámai műnek azon része, melyben az író megismertet az előzményekkel, s bemutatja a kiinduló helyzetet.

Evokáció:

Felidézés, emlékezetbe idézés.

Életkép:

Zsánerkép. Kisebb prózai v. verses mű. A mindennapi élet valamely jellemző, tipikus alakját, helyzetét, eseményét örökíti meg. (Arany, Petőfi)

Életrajz:

Az életrajz vagy biográfia tudományos, ismeretterjesztő és irodalmi műfaj, egy ember életének és munkáságának tanulságos, művészi vagy tudományos leírása. Keretébe tartozik az önéletrajz, emlékirat és a vallomás is. A műfaj antik eredetű, a görögöknél számos filozófusnak, költőnek és hadvezérnek készült el az életrajza. A leghíresebb szerző Plutarkhosz, a rómaiaknál Terentius Varro, Cornelius Nepos, Tacitus, Suetonius. A középkor során elsősorban szenteknek, hősöknek, trubadúroknak az életét örökítették meg. A reneszánsz időszakában megnő az egyén jelentősége, a művészi öntudat kifejlődésének köszönhetően egyre nagyobb a műfaj jelentősége. A legnevezetesebb életrajzok közé tartoznak Boccaccio Dantéról írt értékelése (Dante élete, 1360), illetve életrajzgyűjteményei, a Híres férfiakkal történt dolgokról (1374?), mely nagy, de gőgjük miatt elbukott férfiak Ádámtól kezdődő sorának története, és a Jeles asszonyokról (1374?), mely híres asszonyok története Évától Nápolyi Johannáig. A reneszánsz időszakának fontos alkotásai G. Vasari festőművészeket bemutató gyűjteménye, vagy Bonfini Mátyás-életrajza. Az életrajz a későbbiekben esszészerű műfajjá válik.

Énekvers:

Olyan lírai alkotás, amelyet hangszeres kísérettel adnak elő. Nagyon fontos a dallam. Magyarországon a XVI.-XVII.században volt jellemző. Tinódi Lantos Sebestyén művei és a kurucdalok is ilyenek (tárogatók).

Értekezés:

= tanulmány.

Értékszembesítő vers:

Olyan költői művek, amelyek különböző értékszintű állapotokat (társadalmi, természeti, egyéni lét) szembesítenek. A leghatásosabb az értéktelített - értékhiányos állapotok szembeállítása, gyakori a különböző időszakok, történeti korok, személyes létállapotok eltérő értékszintjének szembesítése. Ez esetben időszembesítésről is szó van.

Fabula:

A fabula (latin 'kitalált történet, mese') versben vagy prózában írt tanmese, amelynek a szereplői gyakran állatok, antropomorfizált alakban. A fabula példázatos jelleggel világít meg valamilyen világi vagy vallási életbölcsességet, életszabályt. Gyakori, hogy a tanulságot tételesen is megfogalmazza. Legrégibb emlékei a Kr. e. 2. évezredből, a sumer irodalom korából maradtak fenn. Az európai hagyományban korai jeles képviselői Aiszóposz a Kr. e. 6. században, és Phaedrus az 1. században. A műfajnak a klasszicizmus idején támad nagy divatja (La Fontaine). A magyar irodalomban a fabula legkiemelkedőbb művelői Heltai Gáspár, Pesti Gábor, Csokonai Vitéz Mihály, Fáy András.

Fejedelmi tükör, királytükör

A fejedelmi tükör, királytükör didaktikus célú mű, mely a leendő uralkodóhoz fordulva rajzolja meg az eszményi államfő alakját. Többnyire intelemjelleggel gyakorlati tanácsokat ad az uralkodáshoz, ill. a főrangú ifjak megfelelő szellemű neveléséhez. A műfaj legősibb darabja a babiloni Királytükör, Kr. e. 8-7. sz., klasszikus európai mintája Xenophón Kürosz neveltetése c. műve. A reneszánsz korából kiemelkedik Erasmusnak A keresztény fejedelem nevelése, 1516 és Machiavellinek A fejedelem, 1532 című munkája. A királytükör ismert magyar példája a Szent István királynak tulajdonított Intelmek könyve Szent Imre herceghez, XI. század. A műfaj a magyarországi reneszánszban is elterjedt (Pataki Füsüs J. Királyoknak tüköre, 1626; Prágay A. Fejedelmeknek serkentő órája, 1636).

Fantasztikum:

A realitáson messze túlmenő (pld. álomban) ábrázolt, szó szerint véve képtelen eseménysorozat megjelenítése a fantasztikum. Karinthy Frigyes A cirkusz című novellájában is megtalálható.

Farce:

Francia vígjáték, bohózat. (XIV.-XV. század) Komikus, trágár, gyakran durva műfaj, rövid, csattanóra épül. Alakjai nem rokonszenvesek, általános tulajdonságokat testesítenek meg: pl. házasságtörés, képmutatás, ravaszság, kapzsiság stb. Kb. 150 db maradt fenn, szerzőjük ismeretlen.

Fejlődésregény:

Regénytípus. Tárgya a hős fejlődésének útja, a személyiség formálódása, kialakulása, lélektani hitelességgel bemutatva és a társadalmi környezet rajzát is megadva. (Goethe: Wilhelm Meister tanulóévei, Copperfield Dávid)

Ellentéte a karrierregény, mert az a személyiség pozitív irányú kibomlását ábrázolja, ez pedig azt, amint a hős társadalmi érvényesülése érdekében személyiségét, erkölcsiségét feladja.

Félrím:

Félrím esetében csak minden második sor rímel. Képlete: xaxa

Fenség:

Az eposzban a legfontosabb esztétikai minőség a fenség: a szokatlan, már-már emberfeletti nagyságú és intenzitású érték, amely félelmes fenyegető hatású is lehet.

Figura etymologica:

A figura etymologica a szó tövének ismétlődésével előállt stílusalakzat. Ez figyelhető meg a Halotti beszédben: „halálnak halálával halsz”.

Fiktív levél:

Ld. → Levél

Filozófiai párbeszéd:

Platón görög filozófus teremtette meg ezt a műfajt. Műveinek szereplői párbeszédes formában vitatják meg a filozófus tanításait.

Fohász:

Ima, ill. imaszerű lírai költemény, amely hálát, könyörgést, vallomást tartalmazhat. A fohász az ima más típusaihoz képest személyesebb jellegű, kevésbé kötődik a liturgiához.

Gazal:

Ghazel, gázel: arab irodalmi műfaj; szerelmesvers, perzsa versforma; 5-12 párversből áll, aaxaxaxa stb. rímképlettel, az utolsó párvers általában tartalmazza a költő nevét is.

Gesta:

A gesta (latin gesta rerum, res gestae, 'viselt dolgok') latin nyelvű, középkori történeti műfaj. Az egyházi-kolostori feljegyzésekkel szemben az udvari-nemzeti történetírást képviseli. A mondákba vezető régmúlt ábrázolása után a közelmúltat hitelesebben, krónikaszerűbben mutatja be. Ennek ellenére a krónikával és az évkönyvvel szemben kisebb a hitelességigénye, tudatosan vegyíti a valóságot és a költészetet. A magyar történetírás legfontosabb középkori emlékei Anonymus Gesta Hungarorum, 1200 k. és Kézai(vagy Keszi) Simon Gesta Hunnorum et Hungarorum, (A hunok és magyarok cselekedetei)1282-83 körül című munkái.

Giccs:

A külső formájában az irodalmi művekhez hasonló írást, amely az igazi művészet látszatát kelti, szélsőségesen torz, otrombán hamis, hazug módon eszményített ábrázolásban tükrözi korát giccsnek nevezzük.

Gondolatritmus:

A gondolatritmus a mondat tagjainak párhuzamosságát, a gondolatok szabályozott ismétlődését jelenti.

Görög drámai verseny:

Az ókori görögöknél minden évben tavasszal (március-április) rendezték meg a nagy Dionüszosz-ünnepet, melynek fénypontja a drámai verseny volt. Ezen i.e. 534-tôl tragédiaköltők, i.e.486-tól komédiaköltők is részt vettek. A versenyeket irányító arkhón (vezető állami tisztviselő) három tragédiaköltőnek és öt komédiaszerzőnek adott játszási engedélyt. (Később ez is háromra csökkent.) A tragédiaírók rendszerint tetralógiával (három tragédia és egy hozzákapcsolódó szatírjáték), a komédiaköltők egyes darabokkal pályáztak. A versenyen tíz, előre megválasztott bíró mindegyike felírta az általa megállapított rangsort egy táblára, s ezt bedobta egy urnába. Ebből az arkhón kihúzott ötöt és ezek alapján döntöttek (a másik ötöt figyelmen kívül hagyták). A győztes híres és tisztelt költő lett, a harmadik hely azonban a bukással volt egyenlő.

Görög tragédia szerkezete:

Ezek az egységek az i.e.V.század közepén alakultak ki:

Prologosz: az előadás a fôhős monológjával, vagy egy dialógussal indult

Parodosz: a kar bevonulása, az orkhésztrán való elhelyezkedése közben énekelt dal

Sztaszimon: minden későbbi kardal neve

Epeiszodion: a tragédiának a két teljes kardal között levő párbeszédes része

Exodosz: a végső sztaszimont követő dialogikus rész (végkifejlet)

Exodikon: a kar elvonulása közben énekelt tanulságos tartalmú dal

Kommosz: a szereplőnek a karral folytatott lírai dialógusa

Groteszk:

Olasz: grotta=barlang. Esztétikai minőség, a komikum egy fajtája; a szélsőségesen össze nem illő elemek bizarr társítása, ami nevetséges és borzongató hatást kelt. Gyakran társítja a tragikumot és a komikumot.

Haiku:

A haiku Japán egyik jellegzetes versformája, mely már a XIII. században megjelent a szigeten. Ez a rövid költemény nemcsak a japán irodalomban vált népszerűvé, hanem a XX. század elejétől az egész világon. Háromsoros, 17 szótagból álló hangsúlyos vers. A sorok rendre 5, 7 és 5 szótagosak. A sorvégek rímelhetnek adott esetben, az összecsengő sorvégek sokszor csak a fordítók leleményei.)A haiku rendkívül szigorú, alakilag kötött verselés, amelyet ebben a formájában egyetlen más nyelvre sem lehet tökéletesen átültetni, vagy újrakölteni. Nagyon erős zeneiség jellemzi, részben a szimmetrikus forma ritmusa, részben a magán- és mássalhangzók hangulati értéke miatt, melyekre a vers rövidsége miatt a befogadó is nagyobb figyelemmel van. A haiku műfaj is, hiszen haiku formában íródnak a szenrjú-k (tréfás alkalmi versek), vagy a dzsiszei-k (halál előtti búcsúversek) is, ezek azonban nem tartoznak a haiku műfaj alá.

A VII. században formálódott ki a tanka (vagy waka), japán népdalokból, némi kínai hatással. A tanka öt sorból áll (5-7-5-7-7), az első három valamely látvány, vagy az általa előidézett benyomás leírása, megfogalmazása, a negyedik-ötödik pedig az erre adott reflexió.

Haláltánc:

Irodalmi és képzőművészeti műfaj. A XIV. századtól templomok, temetők falára festett képek, fametszetek, lírai alkotások figyelmeztették az élőket az elmúlás közelségére és könyörtelenségére. Központi motívuma: a halál, válogatás nélkül mindenkit elragad egyszer - korra, nemre, rangra való tekintet nélkül. (Villon: Haláltánc ballada, Madách: Az ember tragédiája - Londoni szín zárójelenete; Arany: Hídavatás)

Hármas egység:

Arisztotelész Poetika című műve alapján a hely (egy színhely), az idő (24-36 óra), és a cselekmény (egy szálon futó) egysége. A racionalizmus időszakában Boileau mereven megkövetelte a hármas egységet Arisztotelészre hivatkozva.

Hármas színpad:

Shakespeare színházában volt jelen először.

előszínpad (benyúlt a közönség közé) -> "tömegjelenetek a szabadban"

hátsó színpad -> épületek szobáiban történt események bemutatására

felső színpad -> magasban történő cselekmény (erkélyjelenet)

Helyzetdal:

A dal azon formája, amelyben a költő magát egy másik személy helyzetébe képzeli, v. saját érzelmeit egy másik személy nevében adja elő.

Helyzetkomikum:

A megtévesztésen vagy félreértésen alapuló helyzetet, melyben a főhős csapdába kerül helyzetkomikumnak nevezzük.

Hét szabad művészet:

grammatika, retorika, logika, aritmetika, geometria, zene, asztronómia

Hexameter:

Az eposzok daktilusokból és spondeusokból felépülő, hat verslábból álló hagyományos verssora. Az 5. láb kötelezően daktilus, a hatodik spondeus, esetleg trocheus.

Himnusz:

Görög: dicséret, magasztalás. Költői és liturgikus műfaj. Tárgya és alkalma valamely istenség, esetleg elvont eszme, természeti erő vagy isteni tulajdonságokkal felruházott ember dicsérete.

Hierarchia:

A görög főpap szóból. Rangsor, alá-fölérendeltség.

Hiperbola:

Stílusalakzat. A beszélő nagyobb, erősebb jelentésű szavakat és mondatokat használ, mint ami tulajdonképpeni, szó szerinti kifejezésének megfelelne. (Pl. már ezerszer megmondtam)

Históriás ének:

Az énekvershez hasonlóan legfőbb tulajdonsága a dallamosság. Hangszeres kísérettel adták elő. Témája harcokról való "tudósítások”, példamutatás. (Tinódi Lantos Sebestyén)

Hitvitázó dráma:

A protestáns prédikátorok hitvitázó drámákban vitatták az egyház hittételeit a reformáció keretében. Két szereplője van egy ilyen műnek: egy református és egy katolikus személy vitatkozik az elveikről. Maga a műfaj a XVI. század elején alakult ki. Bornemissza Péter és Sztárai Mihály(református, majd evangélikus lelkész, énekszerző) voltak a fő művelői.

Humanizmus:

A reneszánsz polgárság világi ideológiáját jelenti.

Humor:

Hangnem, esztétikai minőség. A komikum egyik válfaja, az emberi gyengeségek, gyarlóságok együttérző, de nevettető bemutatása. Sok árnyalata van - az elégikusságtól kezdve a fekete humoron át a kétségbeesést nevetésbe fojtó humorig.

Humoreszk:

A humoreszk prózai kisepikai műfaj. Fő jellemvonása a karcolatszerű, rövid terjedelem és az ennek megfelelő, fő vonásokra redukált kidolgozás, valamint a könnyed, kedélyesen derűs hangulatú humor. A 19. századi, klasszikusnak nevezett válfajára az anekdotikus elemek a jellemzőek. A század első évtizedeiben a műfaj egyre népszerűbbé vált, az újságírás és a kabarépódium jellemző formáinak egyike lett. A modern humoreszk a századforduló idején alakult ki; könnyed groteszkség, a nyelvi humor hangsúlyozottabb jellege és az anekdotikus hangnem hiánya jellemzi. (Stephen Leacock Humoreszkek-válogatás, 1926; Karinthy Frigyes Görbe tükör, 1912.

Hübrisz:

Görög: elbizakodottság, gőg. A hatalom, gazdagság, képességek, szerencse és az ezekből fakadó önhittség mindig kihívja maga ellen az istenek haragját, akik ilyenkor egyébként a vétlen embert is lesújtják.

Iambosz:

Iambosznak nevezték a gúnyos, csipkelődő verseket, melyek kíméletlenül támadtak minden bűnt, hibát, fogyatékosságot. (Jambikus, trocheikus versek.) Bár a gúnyos vers a modern lírából sem hiányzik, az elnevezést már nem használják. A műfaj megteremtője Arkhilokhosz (i.e.VII.század) volt.

Idill:

A szicíliai születésű, görög Theokritosz (i.e.III.század) idillnek (görögül eidüllion=képecske, életkép) nevezett költeményeiben, eklogáiban, pásztorokat szerepeltet. Hexameterekben írt és párbeszédes formájú verseiben a pásztorok a természet meghitt közelségében élnek. Eszményített világ ez : a korabeli társadalmi-politikai valóságból elvágyódó s egy új aranykor után áhítozó emberi közérzet jelenik meg itt.

Időmértékes verselés:

Az időmértékes verselésű művek (pld. Iliász, Odüsszeia) soraiban a szöveg kötöttségét, ritmusát a rövid és a hosszú szótagok szabályos váltakozása, ismétlődő visszatérése állítja elő. Rövid a szótag, ha a benne előforduló magánhangzó rövid és legfeljebb egy mássalhangzó követi. Hosszú a szótag, ha magánhangzója hosszú, vagy a rövid magánhangzó után két vagy több mássalhangzó következik.

In medias res:

A klasszikus eposz egyik állandó eleme, kelléke, a dolgok közepébe vágó kezdést jelent.

Inverzió:

Latin: megfordítás. Stilisztikai fogalom. A megszokott szórendtől való eltérést jelent.

Invokáció:

A klasszikus eposz egyik állandó eleme, kelléke, amely valamely istenség, esetleg múzsa segítségül hívását jelenti.

Irányregény:

A regény egyik típusa. Erősen didaktikus jellegű mű. A választott értékrendet, célt úgy fogalmazza mag, hogy a mű esztétikuma, tartalma, idő- és értékállósága hiányt szenved. (Pl. Tamás bátya kunyhója, Gorkij: Az anya)

Irodalmi barokk:

A barokk hatás az irodalomban mindenekelőtt a művek stílusán és szerkezetén figyelhető meg. A barokk számára nélkülözhetetlen meghökkentés, lenyűgöző hatás, leginkább formai külsőségekkel érhető el. A barokk költészet kedvelte a virtuóz rímtechnikát, a merész gondolattársításokon alapuló, újszerű költői képek bőségét (főleg metaforákat), a meglepő ellentétektől feszülő hasonlatokat s ezek eredményeképpen az ünnepélyességet kifejező patetikus stílust. Különösen kedvelte a bonyolult összetételű, de áttekinthető körmondatokat, a rokon értelmű mondatok, szavak halmozását, az erős érzelmi tartalmú kifejezéseket, olykor a drasztikusabb népiességet is a légies könnyedség, a kecses finomság társaságában. Nagymértékben továbbfejlesztette az irodalom nyelvi lehetőségeit. A barokk új műfajokat hozott létre pld.: barokk eposz. Barokk írók: Cervantes, Lope de Vega, Gongóra, Calderon, Tasso, Marino, Milton, Pázmány Péter, Zrínyi Miklós

Ionicus a maiore:

A görög kardalokban kedvelt versláb. Képlete: (--UU).

Ionicus a minore:

A görög kardalokban kedvelt versláb. Képlete: (UU---).

Istenes versek:

Az istenes versek sokszor és sokféle formában szól Istenről. Az istenes versek, megérinthetnek, gondolatot ébreszthetnek, meglephetnek, és hirtelen megvilágítják az addig sötétségnek hitt világot. Eszköz, hogy Isten keresésébe ne fáradjunk meg, csodáján elámuljunk, kétségeinken túllépjünk. Nemcsak vallási értéke van, mert anyanyelvünknek hihetetlen mélységeit és magasságait használjuk fel e versben, hogy kifejezésre juttassuk az eddig ki nem mondott érzéseket és gondolatokat. A legszebb magyar istenes versek: Reményik Sándor Mint Jób..., Juhász Gyula A tápai krisztus, Dsida Jenő Út a kálváriára, Kosztolányi Dezső Számadás, Tóth Árpád Tetemrehívás, Krisztus képre; Babits Mihály Zsoltár gyermekhangra, Vers az apostolokról, A magyarok Istenéhez; Sík Sándor Megyeri hitvallás, Szabó Lőrinc Vang-An-Si, József Attila Tovább én nem bírom, Ady Endre Rendben van Úristen.

Játékos rímek:

* kínrím: a rímelő szavak betűi azonosak, értelmük azonban különbözik (Városunkban lakó dalmát / most tartja a lakodalmát);

* kecskerím: a rímelő szavak első mássalhangzói felcserélődnek (Állatkertbe ment a csajom / tőle csókot csent a majom);

* kancsalrím: a rímelő szavak mássalhangzói megegyeznek, magánhangzói cserélődnek ki általában magas-mély párokra (Musztafa az első albán / kapitány az Alsó-Elbán).

Jambus:

Arkhilokhosz ókori görög író által megteremtett versláb. Képlete (U-).

Jellemkomikum:

A komikumnak azt a fajtáját, mely a szereplő jelleméből következik, jellemkomikumnak nevezzük. Ilyen Moliere Tartuffe-je is.

Jeremiád:

A bibliai Jeremiás próféta nevéből: panaszos, siránkozó hangvételű műfaj.

Kalandregény:

A szórakoztató irodalom egyik fajtája, központjában az érdekesség van. A krimi rokonműfaja.

Kanonizálás:

A szellemi-kulturális élet fejlődésének egy pontján megindult a múlt irodalmi emlékeinek tudós vizsgálata, válogatása, a végleges szövegek kialakítása. Ezt a folyamatot nevezzük kanonizálásnak.

Karcolat:

A karcolat (régebbi nevén karc, rajz) rövid, szellemes, egyetlen problémát felvillantó s a tanulságot világosan megfogalmazó szépprózai műfaj. Többnyire valóságosan megtörtént eseményből ragad ki egy-egy epizódot, amelyhez ironikus hangú, kritikus szemléletű, rövid, szellemes-tanulságos kommentárokat fűz. 20. századi virágzását a modern sajtó nagyarányú elterjedésének köszönheti. Mint heti- és napilapokban rendszeresen közölt írásmű, a tárca rokona, ill. a tárcarovatban publikálják. Irodalmi őseinek a görög novellák, a római szatírák és epigrammák tekinthetők. A magyar szakirodalom megkülönbözteti humorosabb és kiélezettebb csattanóval végződő változataként a krokit, és az inkább egy-egy jellem vagy élethelyzet hangulatos leírását nyújtó tollrajzot. A műfaj úttörői a világirodalomban Thackeray, Dickens, Heine, Csehov, Mark Twain. Nálunk klasszikus mintái Mikszáth Kálmán országgyűlési karcolatai, a későbbiekben Rákosi Viktor, Molnár Ferenc, Karinthy Frigyes, Szép Ernő, Heltai Jenő, Hunyady Sándor.

Kardal (dithürambosz, ditirambus):

A kar által énekelt dal, elsősorban az istenség tiszteletére előadott kardaltípus, melyben fuvolakíséretre táncolva kísérték és magyarázták a dráma cselekményét. Egyik változata a dithürambosz, melyeket a Dionüszosz-ünnepeken adtak elő. Magyar legszebbike Illyés Gyula Ditirambus a nőkhöz.

Kaszida:

A kaszida(arab) egy sajátos időmértékes, rímes költemény. A verssorok (arabul bajt, szó szerint sátor, ház) két félsorra oszlanak. Az első soron belül belső rímet találunk, a többiben ez már nem kötelező. A sorok száma változó, akár a százat is meghaladhatja. Az egész költeményen ugyanaz a rím (káfija, megkülönböztetésül a szadzs nevet viselő prózarímtől) vonul végig. (monorímes) Ibn Kutajba sablonja alapján a következő módon vázolható a kaszídák szerkezete:

NASZÍB(leírás) – Néhány soros kesergés, busongó visszaemlékezés azokra a már elpusztult táborhelyekre, ahol a költő boldogan élt szerettei, barátai körében. Az elválás a pusztulás siratása. A hajdani gazdagság szembeállítása a puszta romokkal(atlál).
RAHÍL(utazás) – A költő végül elszánja magát, és útnak indul. A sivatagi vándorlás során különböző kalandokba keveredik, sok mindent lát (vadászat, vihar, szerelmi esetek stb.). Ezek az epizódok valóságos enciklopédiáját nyújtják a beduin életmódnak.
A tulajdonképpeni cél – A kitérők után végül eljutunk a vers igazi mondanivalójához. Ez különböző lehet: egy jótevő, a törzs, esetleg a költő dicsőítése, az ellenfél ócsárlása, a gyász kifejezése.

Katarzis, katharzisz:

Arisztotelész nyomán, a művészetnek a testet-lelket formáló, megrendítő hatását nevezzük katarzisnak.

Kiáltvány - manifesztum:

Inkább közéleti, mint irodalmi műfaj. Közérdekű, a nyilvánossághoz intézett közlés, nyilatkozat, felhívás, amely valamely csoport, irányzat művészeti, politikai, közéleti stb. álláspontját, programját fogalmazza meg. Közvetlen hatásra tör, agitatív stílus jellemzi. Funkcióját tekintve szorosan kapcsolódik a pamflethez és a vitairathoz. (Pl. Petőfi: Nemzeti dal, Marinetti: Futurista kiáltvány.

Királydráma:

Színpadi mű, amelynek cselekménye fejedelmi személy körül forog, többnyire a címet is róla kapja. (Pl. Szophoklész: Oidipusz király, Shakespeare királydrámái, Vörösmarty: Czillei és a Hunyadiak.)

Kisepika:

A valóság egy-egy szűkebb részletét ragadja meg, sűrített, tömör ábrázolásra törekszik, kevés szereplőt mozgat. Pl.: novella, elbeszélés, kisregény(l↓).

Kisregény:

A kisregény terjedelmét és sajátosságait tekintve az elbeszélés és a regény között helyezkedik el. Egyes poétikák a kisepika körébe sorolják, mások közepes epikai műfajnak tekintik. Az elbeszélésnél többnyire nagyobb cselekményidőt ölel fel, gazdagabb háttérrel és motivációs hálóval rendelkezik, de nélkülözi a regény extenzív totalitásra való törekvését,világa mégis nyitottabb, összetettebb az elbeszélésénél. A műfaj későn, a felvilágosodás korában alakult ki, de inkább csak a 20. században vált általánossá. Elterjedését az olvasói szokások megváltozása, az olvasásra szánt kevesebb idő is elősegítette, de fontosabb ok a szilárd világképek széthullása, s így a nagyregény szerepének kérdésessé válása. A műfaj első tiszta alakjában Goethe Az ifjú Werther szenvedései, 1774 című művében jelenik meg. Jelentősebb kisregények a világirodalomból E.T.A. Hoffmann Az arany virágcserép, 1814; Tolsztoj Ivan Iljics halála, 1881-1886; Hemingway Az öreg halász és a tenger, 1952;Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja, 1962.A magyar irodalom ismert romantikus kisregénye Jókai Sárga rózsája, 1893, mely a hortobágyi pusztán játszódó balladaszerű történetből, néprajzi leírásból és életképekből építkezik. Gyulai Pál Egy régi udvarház utolsó gazdája, 1857 című kisregénye a magyar realista epika egyik első nagy teljesítménye. Mikszáth Kálmán hatalmas életművének egyik legnépszerűbb darabja a Szent Péter esernyője, 1895. Örkény István legismertebb kisregényei a Tóték, 1967 és a Macskajáték, 1969.

Kistörténetek

A 20. században újra népszerűvé váló kistörténetek (pl. Kafka parabolái) között sajátos helyet foglalnak el Örkény István egypercesei, melyekben a közlés minimuma áll szemben a befogadói képzelet és értelmezési tartomány maximumával (Használati utasítás, 1967).

Klasszicista dráma:

A görög-római irodalomból vezették le. XVII. században, Franciaországban fejlődött ki igazán. Teljesen a józan észen alapszik. A műveket már felvonásokra tagolták, és az új racionalista felfogás szerint elképzelhetetlen, hogy a szünet alatt hosszabb idő teljen el. Arisztotelész Poetika című művet félreértelmezve Nicolas Boileau kötelezővé tette benne a hármas egységet. A szereplők jelleme az idő múlásával nem változik, az előzményekre dialógusok vagy monológok utalnak vissza, mivel a mű csak a konfliktus kirobbanását mutatja be. Kötelező szabály a mértéktartás, a durva dolgokat száműzték, és éppen ezért a női szerepeket már nők is játszhatták.

Klasszicizmus:

Az antik görög és római művészetet tekintette példaképének, s céljának e műalkotások utánzását tartotta. A klasszicisták racionalisták voltak, hitték, hogy az antik remekművek elemzése nyomán képesek elvonni a tökéletes műalkotások létrehozásának szabályait. A klasszicizmus művészetelmélete ezért dogmákat alkotott (Pld.: hármas egység). Horatius figyelmeztetése nyomán célul tűzték ki, hogy a műveknek gyönyörködtetni és tanítani kell.

Kocsi-színpad:

A forgószínpad egyik őse, az ülő nézőközönség előtt gördültek el a kocsikra szerelt színhelyek.

Kolofon:

Kolophon ókori görög város nevéből. A középkori kéziratoknak, nyomtatványoknak a szerző v. a másoló nevét, a mű címét, a másolásra, nyomtatásra vonatkozó adatait közlő záró sorai.

Komédia:

A dráma műnemébe tartozó műfaj. Uralkodó esztétikai minősége a komikum. A komédia hősei átlagos vagy az átlagosnál kisszerűbb alakok, szellemi, erkölcsi, jellembeli fogyatékosságuknak vagy nincsenek tudatában vagy pozitívumként tüntetik fel. A jellemzés nem nélkülözi a túlzás, karikírozás eszközeit. A cselekményben sok a valószerűtlen fordulat, cselszövés, véletlen, megoldása pedig mindig szerencsés kimenetelű. A komédia során az értéktelenség lelepleződik, illetve az értékvesztés nyilvánvalóvá válik. Komikus konfliktusra épül a darab, ha a kisszerű hősök ütköznek össze és ebbe belebuknak. A komédia igazsága nem a történet hitelében, hanem a leleplezésben nyilvánul meg: a hamis látszat alól előtűnik a valódi lényeg.

Komikum:

Olyan értékszerkezet, amelyben értékhiány lepleződik le, vagy értékvesztés válik nyilvánvalóvá.

Kommosz:

A görög tragédia eleme. A szereplőnek vagy szereplőknek a karral folytatott lírai dialógusát jelenti.

Konfliktus:

A dráma egyik legfontosabb eleme. A dráma rendszerint sorsfordulatot bemutató mű, cselekménye - terjedelem miatt- sűrített, gyakran a szemben álló erők, egymástól eltérő emberi magatartások kiélezett összeütközése, konfliktusa áll a középpontjában.

Kórus (kar):

A kórus (kar), mely énekkel (kardal), esetleg dallal, fuvolakíséretre lejtett tánccal kísérte és magyarázta a cselekményt, elválaszthatatlan a görög drámától. Fontos szerepe volt a kórusnak a tragédiák (drámai művek) szerkezeti tagolásában: a mai jeleneteknek, felvonásoknak megfelelő részeket választotta el egymástól.

Középkori himnusz:

Az egyházi lírai költészet csúcspontja. A középkori himnuszok istentiszteletek alkalmából énekelt, a hívők áhítatos érzelmeit kifejező, Istent magasztaló és a szenteket dicsőítő, emelkedett hangulatú költemények voltak a XII. században. Az egyik legkiválóbb költője a műfajnak Pierre Abélard, például a Szombatesti himnusz című műve.

Középkori vallásos irodalom műfajai:

Pl. imádság, prédikáció, passió, példa, látomás és a két legnépszerűbb a himnusz, legenda.

Krimi:

Az uralkodó értékfajta az érdekesség. Néhány órás érdekfeszítő szórakozást kívánnak nyújtani, egyfajta logikai játékot. Hiányzik belőlük a társadalmi-emberi világ lényegét feltáró törekvés, a célkitűzés.

Krónika:

Történelmi eseményeket időrendben lejegyző írásmű, a történeti irodalmi műfaja.

Kuruc táncdal:

A XVII. század első évtizedében alakult ki. A kezdeti kuruc lelkesedés, győzelmek, remény teremtette meg ezt a műfajt, melyre hangszeres kíséretnél táncolni lehetett. Ilyen dal a Csínom Palkó.

L'art pour l'art:

Francia: művészet a művészetért. A művészetnek olyan felfogására utaló jelszó, amely tagadja a művészet mindenféle hasznos és használó, tanító v. nevelő szerepét. Az öncélúság, az önmagába zártság, az önmagára vonatkoztatottság értelmében fogja fel a szépséget.

Legenda:

A legenda (latin 'olvasandó, olvasásra szánt') tárgya vallásilag fontos személy, hely vagy időszak lehet. Az epikai műfajok közül a monda áll hozzá a legközelebb, de sok formai vagy tematikus rokonság ismerhető fel egyfelől a legenda és a mese között is. Tartalmát tekintve általában valamely szent életének leírása, melyben nagy jelentőséget kapnak a csodatételek. Legfőbb célja a példaadás, a lelki épülés szolgálata. Az elnevezés azzal az ősi, még katakombai keresztény gyakorlattal függ össze, hogy egy-egy vértanú vagy szent emléknapján, ünnepén a Liber legendariusból ('Felolvasandók könyve') felolvasták a közösség előtt az illető szent történetét. Ez a felolvasandó szöveg volt a legenda. A műfaj azonban nemcsak a keresztény területeken, hanem minden vallásos kultúrában megtalálható, előzményei az ókori Kelet uralkodóiról szóló mondákhoz vezetnek. A keresztény legendaképződés alapjai az apokrif ókeresztény irodalmi művek, történetek Jézusról, Szűz Máriáról, az apostolokról.
A későbbi előzmények és források az I. és II. századból valók: feljegyzések a vértanúk életéről és szenvedéseiről, valamint a keresztény vértanúk törvényszéki kihallgatásáról és elítéléséről készített latin vagy görög nyelvű jegyzőkönyvek (Acta Martyrum). A legkorábbi legendákban a vértanúhalál vállalása, a hithez való ragaszkodás áll a középpontban. Ilyen legendák az ókeresztény irodalomban Antiochiai Szent Ignác, Szent Polükarposz, Szent Küprianosz legendái. A 3. és 4. századtól kezdve (minthogy a keresztényüldözések megszűntek) a vértanúhalál leírását felváltják az antik életrajz szabályait utánzó életrajzi legendák, de egyre fontosabb szerephez jut bennük a csoda.
A szenteknek a korai középkorban kibontakozó kultusza hatalmas lendületet ad a legendaképződésnek. Az írásos változat többnyire hosszú szájhagyományozásra támaszkodik, és kialakulnak a típusok, elterjedt motívumok, meghatározott tartalmi vázak. A keresztény legendák merítettek keleti forrásokból, mítoszokból is, de minden legendának van történeti magva. Az első jelentős prózai gyűjtemény, legendárium a 4. századból való: Szent Jeromos Rufinus Vitae Patrum című munkája. Ekkortájt kezdtek a műfajba világi elemek is beszivárogni: a cselekményesség, a képalkotó fantázia, jellemek, típusok megrajzolása. A legendák hozzájárultak az ezredforduló táján felvirágzó keresztény latin vagy nemzeti nyelvű irodalom kialakulásához; az elbeszélő próza a legendairodalom hagyományait folytatta. A világi jellegű Gesta Romanorum a legenda formai elemeit mentette át az új korszakba. Ekkorra tehető a nemzeti nyelven írt legendák születése (pl. a német Georgslied). A legendaelemek átszőtték a lovagi költészet és a krónikairodalom alkotásait is. A legjelentősebb középkori legendáriumot Jacopo da Voragine állította össze a 13. században Legenda Aurea címen. Assisi Szent Ferenc legendái a 14. századi Fiorettiben már a profán novella elemeit is tartalmazzák. A műfaj tematikája behatol a drámába is: szentek életének részleteit viszik színre a középkori legendajátékok és a vallásos dráma műfajai. A középkor után a hagyományos ételemben vett keresztény legenda csak egyes időszakokban tűnik fel újra. A barokk főleg a jezsuita iskoladráma kereteiben és mártírokról szóló elbeszélésekben kedvelte a legendás elemeket, eseményeket. Ebben az időszakban készül el a hatalmas hagiográfiai vállalkozás, az Acta Sanctorum is. A romantika időszakában támad fel újra a legenda, de a világi költészet részeként (Herder, Keats). A 19. és 20. század legendái csak hangulati elemeikben emlékeztetnek a hagyományos műfajra (Keller, Balzac, Flaubert, Tolsztoj, S. Lagerlöf, A. France, F. Werfel, F. Jammes).
A magyarországi latin nyelvű legendairodalom kezdetei egybeesnek a kereszténység felvételének és megszilárdulásának korával. A 15. században gazdag magyar nyelvű legendairodalom bontakozott ki. A magyar szentek közül legismertebbek a Szent Istvánról, Szent Imréről, Szent Lászlóról, Szent Erzsébetről, Szent Margitról szóló legendák; idegen tárgyú a Barlám és Jozafát-legenda, a Szent Domonkos-, Szent Elek-, Szent Ferenc-legenda, Antiochiai Szent Margit legendája, amik a középkor legkedvesebb legendái voltak. A Karthauzi Névtelennek a 16. század elejéről származó magyar szentekről írt legendái az Érdy kódexben a magyar nyelvű történetírás kezdeteinek is tekinthetők. Újabb kori költészetünkben Vörösmarty, Arany, Tompa is írt legendát.

Levél:

A levél a megszólító formának mind a lírában, mind az epikában elterjedt műfajcsoportja. Első emlékei az írásbeliség kezdeteiről valók. Köznapi válfaja az élőszavas megnyilatkozást helyettesítő írásos közlés. Ez minden esetben úgynevezett misszilis levél, azaz valóságosan létező címzetthez szól, akihez írója a szöveget el is küldi. Két alfaja közül a magánlevél a baráti-rokoni érintkezés formája. Stílusa (az ún. levélstílus) közvetlen, a köznapi beszéd fordulataihoz igazodik, lazábban komponált, természetességre törekszik. A hivatalos levél intézményekhez, illetve azok vezetőihez szól, a hivatalos tárgyalások hangnemében és témakörében, a hivatalos stílus sajátosságaihoz igazodva íródik. A köznapi levelek általában nem tarthatnak számot a közérdeklődésre, kivéve, ha a régiség vagy a levélíró, illetve a címzett személye történelmi értéket kölcsönöz nekik, s ilyenkor kötetekbe rendezve publikálják őket. A szélesebb nyilvánossághoz szóló, levélformában írt művek közül a nyílt levél a publicisztika műfaja. Írója meghatározott személyt vagy személyeket szólít meg, de mondanivalóját a közvélemény elé akarja tárni, s ezért a sajtóban vagy röpirat formájában publikálja (Kossuth Lajos Cassandra-levél).
Az irodalmi levél szépirodalmi műfaj. Szerzője a levélformát mondanivalója művészi stílusú megjelenítésére használja fel.
A misszilis levél mellett a levél műfajának másik fontos válfaja a fiktív levél, melynek címzettje általában kitalált vagy már elhunyt személy. Gyakran fiktív tárgyról szól, olykor pedig az írója a valóságban nem azonos azzal, akinek nevében ír. A prózai irodalmi levél már az ókori egyiptomi, babiloni, héber és főként a görög-latin irodalomban elterjedt volt; nevezetesek Cicero és Plinius ilyen írásai. E hagyományok a középkori udvari irodalomban, majd az újkorban is tovább éltek. A 17-18. században főként a francia irodalomban volt a fiktív levél a vezető műfajok egyike. Egyik legismertebb példája a L. de Guilleragues által egy portugál apáca nevében írt, öt szerelmes levélből álló mű, a Portugál levelek, 1669.
A magyar irodalomban nevezetes Pázmány Péter hitvitázó fiktív levélsorozata, az Öt szép levél, 1609; ill. Mikes Kelemen Törökországi levelek címen ismert, 207 fiktív édes nénjéhez írt levélből álló gyűjteménye, 1717-1758.

Leoninus:

Versforma. Disztichonokból áll, melynek soraiban a középmetszet előtti szó belső rímként a sorvégi szóval rímel.

Levélregény:

A regénynek olyan formája, amelyben a történet a szereplők egymáshoz írt leveleiből bontakozik ki. (Az első jelentős alkotás e műfajban Montesquieu Perzsa levelek c. regénye (1721), kiemelkedik Goethe Werther-je, Kármán Fanni hagyományai.)

Líra:

Az egyik műnem. Az idetartozó irodalmi alkotások legfőbb sajátossága, hogy elsődleges témájuk az egyén, az én világa, a belső lelki világ: az én válasza a valóság bizonyos kihívására. A lírikus nem a világot jeleníti meg művében, hanem önmagát, amint találkozik a valóság dolgaival, s kifejezi mindazokat az érzelmeket és gondolatokat, amelyek e találkozás során lelkében keletkeztek. A lírai költemény legtöbbször verses monológ. A lírai formák általában a rövid műfajok körébe tartoznak (novella, elbeszélés). A hagyományos lírai műfajok (pld. elégia, óda, himnusz, dal) az irodalom története során rengeteget változtak. A modern lírai alkotások zöme e hagyományos műfajok körébe nem sorolható, bár tematikai, hangnembeli vagy formai sajátságaik sokszor hasonlóságot mutatnak e műfaji előzményekkel.

Liturgikus drámák:

A templomokban bemutatott párbeszédes jeletek, a liturgikus drámák a XI.századtól kezdve játszottak egyre nagyobb szerepet (Húsvétkor, Karácsonykor Krisztus életét dramatizálták). Lassanként egyre több világi, komikus, sőt trágár mozzanat szűrődött be az egyházi színjátszásba, s ezért nem maradhatott meg a templom falai között, ki kellett vinni a templom előtti térre, a piacra. Bizonyos egyházi ünnepeken a város óriási színházzá alakult és az emberek alkalmi színészekké lettek. Később már céhek gondoskodtak a színészekről.

Lovagi epika (lovageposz, lovagregény):

A középkorban, a keresztes háborúk idején a lovagi kultúra teremtette meg a lovageposzt és a lovagregényt. Elsősorban francia és német nyelvű művek maradtak ránk a középkorból. A lovagi epika feltámasztotta és felújította a korábbi évszázadokból származó hősmondákat. Ezekben a művekben az emberideál a lovag volt, aki már ezen a világon kereste a boldogságát. A lovag kötelessége volt a keresztény hit védelme, a hűbérúr feltétlen szolgálata, az elesettek és a nők védelme illetve az utóbbi iránti feltétel nélküli tisztelet.

Lovagi líra:

A középkori nemzeti nyelvű kultúra fontos ága. Világi tematikájú: mindenekelőtt a szerelmet énekli meg, de lehet hősi, katonai tárgyköre is, amely főképp a keresztes hadjáratokhoz kapcsolódik. (A trubadúrok és minnesangerek művelik.)

Makáma

A makáma (arabul 'az állás helye') arab eredetű rímes prózai műfaj. Az elnevezés eredetileg azokat a törzsi gyűléseket jelentette, amelyeken a hallgatóság állva hallgatja a szónokot. A műfaj 10-11. századi eredetű, többféle elemből tevődött össze, s eleinte furfangos kalandokról szóltak a csattanós történetek; később egyre mívesebbé, kifinomultabbá vált nyelvezetük. A makáma főhőse legtöbbször egy szellemes és gátlástalan kalandor, aki egyik helyről a másikra vándorol. Másik állandó szereplője a narrátor, aki folyton belebotlik a főhősbe, követi és elmeséli történeteit, majd minden egyes makáma végén leleplezi, amire az legtöbbször versben válaszol, összefoglalva a történet tanulságát. Jelesebb képviselői Hamadáni (X. sz.) és Háfiz Ibráhim (XIX. sz.). Számunkra elsősorban azért figyelemreméltó a műfaj, mert Arany János is kísérletezett vele, s szellemes, szatirikus művet írt A poloska címen, rímes próza alcímmel, 1858. Babits Mihály 'keresztény makámája' az Isten kezében, 1913.

Maxima

A maxima (latin 'legfőbb elv, szabály') röviden, gyakran felszólító módban megfogalmazott erkölcsi igazság vagy életelv. Szűkebb értelemben a maxima külön irodalmi műfaj, amely tartalmaz ugyan népi bölcsességet is, de a szerző vagy a forrás mindig ismert. A maximák a 17-18. századi francia szalonokban voltak a legnépszerűbbek, legismertebb művelőjük F. de La Rochefoucauld volt. A magyar irodalomból többek között Kazinczy, Kölcsey, Madách egy-egy megállapítása vált maximává.

Mária-himnusz / planctus - Mária-siralom:

A XII.század végén és a XII.század elején szembetűnő a Mária-kultusz kialakulása nemcsak a kolostorokban, hanem a városi értelmiség körében is. Ennek a kultusznak a kedvelt műfaja a Mária-himnusz, amelynek egyik fajtája a Mária-siralom. A Mária-siralmakban valóságos földi érzések, evilági gondok, emberi fájdalmak, megrendülések is kifejezésre jutottak. Mária, az Isten anyja a kereszt alatt meg-megújuló kitörésekben panaszolja el bánatát, s földi asszonyként éli át a legnagyobb emberi szenvedést, egyetlen fiának megszégyenítő kínhalálát. Az egyik legnagyszerűbb ilyen mű Jacopo da Todi olasz ferences szerzetes Stabat mater című alkotása; ÓMS.

Melankolikus:

Mélabús, levert, nyomott hangulatú.

Melodráma:

Eredetileg zenekísérettel előadott költemény v. drámai mű; a 18.sz.-tól érzelmes, hatásvadász dráma, jelenet.

Mese:

A mese epikai műfajcsoport, a legősibb műfajok egyike. A mesék terjedelme kisepikai jellegű, a műfaj eredetileg verses és prózai egyaránt lehetett; újabban az utóbbi forma jutott benne túlsúlyra. Az ide tartozó alkotások fantasztikus-csodás (vagy legalábbis valószerűtlen) elemekkel átszőtt, általában időben és térben is fiktív körülmények között játszódó eseményeket ábrázolnak. A reális világot képviselő hősei jobbára elvont típusok (az öreg király, a legkisebb fiú, a juhász stb.), s ezek legtöbbször képzeletbeli hősökkel (óriások, törpék, tündérek, boszorkányok, varázslók, sárkányok) és fantasztikus tulajdonságokkal felruházott jelenségekkel (beszélő állatok, növények, tárgyak stb.) állnak szemben. Az események is valószínűtlenek, de egy sajátos hagyomány logikáján belül maradva a cselekmény menetében az egyik esemény bekövetkezése már valószínűvé teszi a másikat. Jellegzetes vonása az egyszerű világkép, mely átmeneti típusokat nem ismerve éles határt húz a jók és a rosszak közé. A végkifejletben a mese diadalra juttatja a jókat, és megbünteti a gonoszokat.
A műfaj története az ókorba nyúlik vissza, első fennmaradt emlékei hosszabb epikus művekbe illesztett betétek (Homérosznál Kirké története, Hésziodosznál a sólyom és a csalogány meséje). Az állatmese azonban már önálló formaként is jelentkezett az ókorban, és az antik irodalom egyik legelterjedtebb műfaja lett (Szimonidész, Aiszóposz, Babriosz, Phaedrus, Avianus). Találhatók mesék a Bibliában és a midrásirodalomban is. A középkortól kedve terjedt el az emberi szereplőket is felvonultató mesetípus, a reneszánsz idején főleg a népmesék adaptációja volt népszerű, a klasszicizmus pedig az antik állatmese-hagyományt újította fel. A műmese a francia rokokó irodalomban szerveződött új műfajjá, a felvilágosult szalonok társaságát szórakoztató szatirikus-ironikus tendenciájú formává (Ch. Perrault, Mlle de l'Héritier, d'Aulnoy bárónő). A romantika ismét a naiv népmesei hagyományt állította előtérbe (C. Brentano, Hauff) vagy meséi filozófiai tartalmakat is hordoztak (Novalis, E. T. A. Hoffmann). A 19. század elejéről J. és W. Grimm népmese-feldolgozásai teremtettek iskolát. A mese eredetileg a felnőttek szórakoztatására-okulására szolgáló műfaj (ún. felnőttmese) volt. (pl. az Ezeregyéjszaka meséi). A felnőttmese később háttérbe szorult, de számos nevezetes alkotása ismert, amilyenek E. T. A. Hoffmann, Oscar Wilde Balázs Béla vagy Szini Gyula meséi. A Grimm-mesék hatására, s elsősorban a dán Hans Christian Andersen nyomán a 19-20. század műmeséje általában gyermekmese, hazai legkiválóbb képviselője Benedek Elek és Pósa Lajos, a magyar gyermekirodalom klasszikusa volt.
A mesék csoportosítása sokféle szempont szerint történhet. Eredet alapján megkülönböztethetjük a népmesét és a műmesét, s mindkettőre találhatunk példákat már az ókori irodalomban. A népmesékből a reneszánsz kora óta sokat merít a műmese, de az eredeti népmesék iránti érdeklődés csak a 19. század elején, a Grimm testvérek gyűjteménye nyomán támadt fel. A folklorisztika a mesének több műfaját különbözteti meg, ezek azonban koronként és kultúránként különbözhetnek. A legismertebb mesei műfaj a mágikus mese vagy varázsmese, a csodamese, amelynek cselekményében a csodálatos események játszanak uralkodó szerepet. Ennek a nyugat-európai és magyar kutatásban tündérmese a neve, noha tündérek viszonylag ritkán fordulnak elő benne. (Tündérszép Ilona és Árgyélus). A hősmese a varázsmese olyan változata, amelyben egy központi hős harcnak ábrázolt küzdelemben győzi le ellenfelét (Fehérlófia). Nagy tömböt alkotnak a tréfás mesék, amelyek legtöbbször ostoba emberekről szóló humoros történetek. A tréfás mesék alműfaja a hazugságmese, mely hazugságok és lódítások sorozata. A formulamese olyan mese, amelynek a szerkezete egyszersmind tartalom meghatározó tényező. A formulamese két főbb csoportja a láncmese és a csalimese. A láncmesében valamely esemény feltételeit és ennek újabb feltételeit sorolják fel, vagy más, külsődleges ötlet alapján állítanak egymás mellé nagyjából ismétlődő részeket. Hasonlít hozzá a végtelen mese, melyben a mesék szokásos befejezése helyett ciklikus folytatódást találunk, vagy hirtelen fordulat következik, amely befejezetlenül hagyja a történetet. A csalimese félrevezeti hallgatóját, és valódi mese helyett más történetet ad: a cselekmény a mese szabályai szerint kezdődik, de egy rövid bevezető után valamely formula végtelen ismételgetése következik a várt mese helyett, vagy a mesét hirtelen befejezik, esetleg a mesélő a hallgatóságtól kérdez valamit oly módon, hogy a válasz nevetségessé tegye a hallgatót. A középkor után terjedt el a novellamese, mely realisztikusabb, életszerűbb. Cselekményének ideje és helyszíne konkrétabb, csodálatos hősei helyébe a valóságos társadalom típusai lépnek, de világábrázolásában változatlanul a meseszerűség, a fantasztikum uralkodik.

Mesterszonett:

A szonettkoszorú utolsó darabja. A 15 szonettből álló sorozat utolsó szonettje az előző 14 kezdősorból áll össze. A szonettek úgy kapcsolódnak egymáshoz, hogy minden szonett első sora azonos az előtte álló utolsó sorával. (Pl. József Attila: A kozmosz éneke)

Metafora:

Szókép, vagy más néven stilisztikai kép: két fogalom, jel, jelentés azonosítása valamilyen közös jegy vagy érintkezés alapján.

Metonimia:

Szókép, amelyben a megnevezett és a valóban jelölt élőlény, tárgy, dolog között érintkezésen alapuló kapcsolat áll fenn. (Pl. ok-okozat, személy és műve, tárgy és anyaga, hely és az ott lakók, konkrét dolog és eszme.)

Minnesang:

A német lovagi költészet neve.

Mirákulum:

A szentek életét, csodáit, szenvedéseit, vértanúhalálát színre vivő középkori drámák.

Misztériumdrámák:

Az egész bibliai történet, lehetőleg minél teljesebben, dramatizált formában való előadása. Több száz szereplő is játszhatott egy ilyen előadáson, ami több napig is tarthatott.

Mitológia:

A mítoszok összessége és a mítoszokkal foglalkozó tudományág.

Mítosz:

A mítosz (műfaji értelemben) istenekről, többnyire isteni eredetű, emberfeletti képességekkel rendelkező hősökről szóló elbeszélés, amely a művészi értelmezésben kap művészi formát. A mítosz túlmutat a benne cselekvő hősökön, a benne megtörténő egyes eseményeken: a természeti és emberi jelenségek eredetét és rendeltetését jeleníti meg. Az ókori és középkori irodalom minden műnemére jellemző a mitológiai témák feldolgozása, többnyire emelkedett-komoly formában (mítoszparafrázisként), de gyakran szatirikus-gúnyos hangvétellel is (mítosztravesztiaként).

Monda:

A monda műfajcsoportjának körébe tartozó történetek valamely valós jelenséghez kapcsolódnak, bennük a tényeket azonban a képzelet átalakítja, felnöveszti, vagy magyarázatokat fűz hozzájuk. Tartalma változatos lehet, kiterjedhet a hiedelmekre, az ezekhez kapcsolódó szokásokra, helyi eseményekre, természeti és társadalmi jelenségekre. Szerkezetileg az egyelemű, egymotívumú történettől a hosszas kompozíciójú történeti mondákig terjedhet. Elsősorban történeti hagyományokat dolgoz fel egy közösség hőskorából. Két fő alfaja van: a történeti monda, mely a történeti eseményekhez és helyszínekhez kapcsolódik, és a hiedelemmonda. Megkülönböztetjük az egyes természeti képződményekhez (hegy, barlang, tó) vagy emberi építményhez (vár, rom, híd) kapcsolódó helyi mondákat. Rokon műfaj az eredetmonda (vagy aitiologikus monda), amely valamely tárgy, természeti képződmény, emberi létesítmény létrejöttének okát és folyamatát beszéli el. A különböző népek mondakincsében hasonló elemek fedezhetők fel, s a nemzetközileg elterjedt történeteket nevezi a szakirodalom vándormondának. A különböző nemzetek mondakincsét a 19. században kezdték el gyűjteni és feldolgozni, a monda a romantika egyik legkedveltebb műfaja. A szerzők a középkori történeti és irodalmi forrásokból merítenek, ezeket jórészt átalakítják. A magyar irodalomba a monda a reformkorban került önálló műfajként. A magyar mondakincset felhasználta írásaiban Jókai, Mikszáth, majd Krúdy Gyula is. Legnépszerűbb mondai gyűjteményünk a Benedek Elek által összeállított Magyar mese- és mondavilág, 1894-96 vagy Lengyel Dénes Régi magyar mondák.

Monológ:

A drámai művekben gyakran előforduló magánbeszéd, melyből a szereplő gondolatait, érzéseit, a többi szereplőhöz való viszonyát ismerjük meg

Mora:

Az időmértékes verselés időegysége (jegy rövid szótag kiejtésével egyenlő idő).

Moralitás:

Középkori drámai műfaj. A moralitás történeteiben a megszemélyesített jellemvonások, erények és bűnök viaskodnak az emberi lélekért.

Műfajok:

A műnemeken belüli különböző alosztályok, amiket szinte koronként máshogy határozhatunk meg, hiszen állandóan változnak. (Pl. műfajok a XVI.században: bibliai história, zsoltárfordítás, hitvitázó dráma, fabula, prózai dialógus, prédikációgyűjtemény, históriás ének, széphistória )

Műnemek:

epika, líra, dráma

Művészi-esztétikai nyelv:

A művészi-esztikai nyelv a praktikus közlő funkción túl bonyolult és összetettebb élmények kifejezésére is alkalmas nyelvhasználat.

Nagyepika:

A nagyepika olyan műfaj, mely az életet, az énen kívüli valóságot rendszerint bonyolult összefüggéseiben, térben, időben kiterjedt történettel, sokoldalúan jellemzett fő- és mellékszereplőkkel ábrázolja (pl. regény) szemben a kisepikai jellemvonásokkal.

Napló:

A napló rendszeresen, folyamatosan írt, személyes élményeket, feljegyzéseket időrendben tartalmazó mű, az énformájú perszonális elbeszélés egyik sajátos változata. Tartalmazhatja az egyéni élet kisebb-nagyobb eseményeit, de helyet kaphatnak benne a közélet időszerű jelenségei is, bár mindig áthatja a szubjektivitás. Többnyire monologikus, stílusa közvetlen és kötetlen, mondatfűzése és szerkesztése nemegyszer laza. Tartalmát minden esetben befolyásolja a naplóírás célja. Közhasználatú formájában irodalmon kívülálló jelenség, kivéve azokat az írásokat, amelyeknek történelmi dokumentumértékük van. A közismert személyiségek naplója azonban a szélesebb körű nyilvánosság érdeklődésére is számot tarthatnak. A naplóírás gyakorlata a reneszánsz időszakában vált népszerűvé (pl. M. Sanudo Diarii). A 17. századtól kezdve igen sok jelentős író naplója vált közkinccsé, az általuk alkotott irodalmi naplók azonban sok esetben már eleve a publikáció szándékával, s ennek megfelelő kompozícióval születtek (Byron, Stendhal, Tolsztoj, Kafka). A magyar irodalomban nevezetes Kazinczy Ferenctől a Fogságom naplója, 1828; Kölcsey Ferenc Országgyűlési naplója, 1832-1833; Széchenyi István, Balázs Béla, Márai Sándor Naplója. A magyar irodalmi szóhasználatban a naplójegyzetek nem valóságos naplók, hanem időrendben felsorakoztatott és időszerű témákról szóló esszék, feljegyzések (Sütő András Anyám könnyű álmot ígér, 1970). Márai Sándor: Szinbád hazamegy, amelyben Márai sűríti a maga Krúdy-képének főbb vonásait.

Naplóregény:

Tipikus példája »A nyugati hadtest«, az erdélyi Székely János prózai főműve, mely 1979-ben látott napvilágot Bukarestben. Témája: az előrenyomuló Vörös Hadsereg elől, a német hadsereg hátában visszavonuló magyar lovas kadétok (a marosvásárhelyi Magyar Királyi „Csaba Királyfi” Gyorsfegyvernemi Hadapródiskola és a Magyar Királyi Ludovika Akadémia utolsó/fel nem avatott/ huszárakadémikusainak megtörtént eseményen alapuló/világa. És lengyel világ, északnémet világ. Az író jó harminc esztendő távolából emlékszik vissza arra a kamaszkorú hadapródtársaságra, amely 1944 őszétől hosszú menetben menekül a közelgő orosz front elől, hányódva országon-világon, ungon és berken, el egészen a nyugati szárazföld határáig.(valójában Dániáig, ahol hadifogságba kerültek) Emlékezés, ábrázolás, magyarázat, ítélkezés, mérlegelés: novellafüzér, sorsfirtató esszé, regényféle, vagyis összefoglalva naplóregény.

Niebelungizált alexandrin:

Azt a sorfajt, amely 7/6 osztású, jambikus lejtésű tizenhármas, melyben a harmadik versláb után egy csonka láb áll, s a sor közepén így erős cezúra (metszet és szünet) keletkezik nem egészen megalapozottan niebelungizált alexandrinnak nevezik. (Pl. Vogelweide: Ó jaj, hogy eltűntminden; Radnóti: Nem tudhatom, Erőltetett menet)

Novella:

A novella (latin 'új, újdonság') vagy a gyakran szinonimájaként használt rövid elbeszélés a kisepika műfajai közé tartozik. A legáltalánosabban elfogadott meghatározás szerint a novella olyan, tömören előadott történet, mely nem törekszik a valóság extenzív totalitású ábrázolására, rendszerint kevés szereplő vesz részt benne, az idő és a tér viszonylag szűkre szabott, szerkezete behatárolt, egyenes vonalú, rendszerint egy sorsdöntő esemény fordul elő benne, és meglepően, csattanószerűen zárul. A novella nagyon fontos eleme a fordulat, a cselekmény menetében, elbeszélésmódjában bekövetkezett hirtelen változás, ami a cselekmény látszólagos logikáját megtöri, a novella tempóját felgyorsítja, és a végkifejlet közeledtét jelzi. Szerkesztése szerint megkülönböztethetünk keretes novellát (pl. Boccaccio novellái), ez a típus általában novellafüzér része, és keret nélkülit (ilyen az újkori novellák nagy többsége). A novella kiterjesztése a novellaciklus, amely ugyanannak az alaknak különböző élményeiről, kalandjairól szól (Chesterton Pater Brown, 1911; Krúdy Gyula Szindbád utazásai, 1912; Kosztolányi Dezső Esti Kornél, 1933). Stílusjegyek szerint elkülöníthetjük a drámaiság (Maupassant, Csehov), az anekdota (Mikszáth), és a jellemrajz (Dickens) felé közelítő novellatípust.
A műfaj eredete az ókorba nyúlik vissza, ekkor még elsősorban hosszabb epikai művekben epizódként szerepelt, mint például az első században élt Petronius Satyriconjában az epheszoszi özvegy története. Jelentős a Kr. e. 2. században élt görög Ariszteidésznek Milétoszi történetek című, csak töredékben fennmaradt prózai novellafüzére, mely az ún. milétoszi novella megteremtőjévé vált (ezek az erotikus témájú novellák kerettörténetbe ágyazódtak, helyszínük Milétosz volt). Ariszteidészt követte novelláinak megírásakor a 2. században élt Lukianosz, akinek egyik legismertebb novellája a Lukiosz vagy a szamár. A műfaj előzményének tekinthetők a keleti mesegyűjtemények (Ezeregyéjszaka meséi), és a középkori elbeszélés-gyűjtemények (Gesta Romanorum) is. Önálló irodalmi műfajjá az itáliai reneszánsz idején, Boccaccio Dekameron, 1353 című novellagyűjteménye révén vált.. A Dekameron füzérszerűen összekapcsolódó keretes novellák sorozata, amelyek a kerettörténetekkel egymáshoz kapcsolódnak. A tíz nap alatt előadott száz történetben az események minden nap egy adott tematika köré szerveződnek. Boccaccio nyomán élénk novellairodalom indult meg Itáliában (Bandello Novellák, Sacchetti Háromszáz novella Straparola Mulatságos éjszakák). Boccaccio műve nyomán született Chaucer többféle műfajt is magába foglaló Canterbury mesék, 1386-1400; Navarrai Margit Heptameron, 1558; és Miguel de Cervantes Példás elbeszélések,1613 című keretes novellagyűjteménye.
Az újkori novella feltűnő formai újítása a keret elhagyása. A 19. századi könyvkiadás és a folyóiratok tették népszerűvé a novellát. A romantika korában Puskin Belkin elbeszélései, 1830 című gyűjteménye teremti meg az alapot az orosz novella számára. A műfaj fénykora a 19. század második fele. Guy de Maupassant egyenes vonalú, döntő fordulatra épülő történetei a francia kispolgár mindennapos életéből merítik témájukat (Fifi kisasszony, 1882). Csehov sokféle novellatípusban alkotott; a korai humoros-anekdotikus történetektől jutott el a lírai novellákig, melyekben a döntő életfordulatig kísérte el hősét, ám az elhatározás megvalósítása már kívül esik a mű körén (A diák, 1894; A mezzaninos ház, 1896). A 20. században Hemingway első novelláskötete (A mi időnkben, 1925) csak a szereplők tetteit és beszédét közvetíti, szikár stílusban. Iszaak Babel Lovashadsereg, 1937 című novellagyűjteménye a történelem viharában helyét kereső kisembernek állít emléket. A magyar irodalomban a műfaj eredete többek között a protestáns prédikátorírók tanító jellegű történetgyűjteményeiig vezethető vissza. (Bornemisza Péter Ördögi kísérletek, 1578; Heltai Gáspár Száz fabula 99 Mese, 1556). Faludi Ferenc késő barokk-rokokó stílusban írt Téli éjszakája, 1778 már keretes novellagyűjteménynek tekinthető. A novella különböző változatai a polgárosodás idején váltak népszerűvé, összefüggésben az újságok, periodikák elterjedésével. Jókai Mór a szabadságharc bukása után adta közre két novelláskötetét (Forradalmi és csataképek 1848-49-ből, 1850; Egy bujdosó naplója, 1851). Mikszáth tizenöt novellát tartalmazó kötete, A jó palócok, 1882 alapvető emberi szituációkban ábrázolja a természeti közegben élő hőseit anekdotikus közvetlenséggel (A néhai bárány, Bede Anna tartozása). Kései novelláiban arra törekszik, hogy történeteit bölcseleti érvényűvé tágítsa (Fili, Szontagh Pál kutyái). A századforduló és a századelő a műfaj egyik fénykora. Gárdonyi Géza idillikus-elégikus parasztábrázolása (Az én falum, 1898), Bródy Sándor naturalista cselédtörténetei és művésznovellái (Erzsébet dajka és más cselédek, 1902; Rembrandt-novellák) Gozsdu Elek (Una poenitentium) és Petelei István (A jutalom) hangnem-novellái, Tömörkény István paraszttémájú művei (Valér a földbe megy, A mag története, Tor,) jellemzik többek között a korszak törekvéseit. Csáth Géza szikár történeteiben a freudi mélylélektan megfigyelései jelentkeznek (A kis Emma, A vörös Eszti, Anyagyilkosság). A szecessziós-impresszionista novella legkiemelkedőbb mestere Krúdy Gyula; Szindbád-ciklusában az ezeregyéjszakai hajósról elnevezett címszereplő emlékképeit idézi fel utazásai során, s az idő visszafordíthatatlanságával szembesül. Móricz Zsigmond korai novelláit (Hét krajcár, 1908; Tragédia, 1909) a naturalista emberkép és ábrázolásmód jellemzi. Kosztolányi Dezső tizennyolc fejezetre tagolt novellafüzére (Esti Kornél, 1933) és a Tengerszem (1936) kötet klasszikusan letisztult novellái (Fürdés, A kulcs, Kínai kancsó) az életmű legértékesebb darabjai közé tartoznak. A 20. század második felének sokszínű novellaterméséből Déry Tibor Szerelem, 1956 című alkotása az embertelen időben is erőt és hitet adó érzelmi kapcsolat felemelő képe. Mándy Iván sajátos hangú novelláinak hőse a periférián élő, álmodozó, helyét kereső, csetlő-botló kisember (Kulikabát, 1957). Mészöly Miklós szenvtelenül kimért hangon, egy egércsalád példázatos sorsán keresztül szól az emberi élet veszélyeztetettségéről (Jelentés öt egérről, 1958).

Nyugat-európai verselés:

Azoknak a rímes-időmértékes versformáknak elnevezése, amelyeknek a klasszikus görög-római verselésben nincsenek megfelelőjük.

O - Ó

Óda:

Az óda fenséges tárgyról szóló, emelkedett hangnemű lírai költemény; a modern óda tartalmi köre sokkal szűkebb, mint a görög ódáé vagy a latin carmené. Ez utóbbiakat nagymértékű eszmei, tartalmi, hangnembeli, formai változatosság jellemzi. Szerkezetük triádikus: megszólítás; kérés-indoklás; megszólítás.

Ókeresztény irodalmi műfajok:

A II.századtól a VIII.századig éltek ezek a műfajok, eleinte görög, majd nyugaton latin nyelven. Főbb művelői : Szent Iraeneus, Szent Jeromos (A híres férfiakról), Szent Ágoston. A műfaj fajtái : (tanító jellegű) bibliai szövegmagyarázatok, prédikációk, katekizmusok; (az eretnekeket cáfoló) vitairatok; mártírakták; legendák; apokrif (nem hiteles) szent iratok; szerzetesi regulációk (szabályzatok); egyháztörténetek és a lírai himnuszok.

Oktáva:

A nyolcsoros, nyolcszótagos strófát oktávának nevezzük. Például Villon: A nagy- és kistestamentum című alkotása is oktávákból áll.

Ontológia:

Az ontológia, más néven léttan, lételmélet, létfilozófia vagy metafizika, filozófiai tudomány. Aquinói Szent Tamás szerint tapasztalati tudomány, ezért ontológiájának alapfogalmai a tapasztalatban gyökereznek. A léttel, mint létezők alapjával foglalkozik, így elsősorban nem a létezőről, hanem a létről szóló tudomány. Az ontológia (görög) az on (létezés/lét) és a logos (jelentése: 1, Arisztotelész szerint az ésszel bíró lélekrész; 2, szó, beszéd, nyelv3, tudomány) szavak összekapcsolásából származik. A létező (ens) mindaz ami van, vagyis mindaz, ami különbözik a semmitől. Két összetevője van: lét és lényeg. A lét az a fogalmilag megragadhatatlan aktus, amely a létező adottságait fenntartja. A lét olyan aktus, amely a létező adottságait a semmitől különböző valóság szövetébe fonja. A lényeg mint fogalmilag megragadható létmegnyilvánulás a meghatározásban fejeződik ki. Ha a lényeget a tevékenység elvi oldaláról szemléljük, akkor természet (natura) a neve. Ha pedig a létteljesség szempontjából, részesedés elve.

Oximoron:

Stílusalakzat, mely egymásnak ellentmondó jelentésű szavakat vagy mondatokat kapcsol össze: pl. ádáz szerelem, látható sötétség, gyűlölök és szeretek.

Önéletrajz:

Az önéletrajz (curriculum vitae) az életrajz egyik formája, amelyben a szerző saját életútját úgy örökíti meg, hogy abban a szerzői én áll előtérben. Rokon műfaj vele az emlékirat, ettől azonban annyiban különbözik, hogy az önéletrajz célja a történelmi események helyett inkább a személyiség bemutatása. A legtöbb önéletrajz a szerző életútját olyan folyamatként ábrázolja, amelyben minden mozzanat a személyiség kialakulását szolgálja. Ezért különösen nagy szerepet kap benne a gyermekkor és a korai ifjúkor. A valódi önéletrajz jellemzője a magas fokú önismeret és az őszinteség. Kimagasló művek Cellini, Goethe, Tolsztoj, Simone de Beauvoir, Sartre, Kassák Lajos, Márai Sándor, Illyés Gyula, Németh László önéletírásai.

Önmegszólító verstípus:

A gondolati költészetnek a XX. században elterjedt típusa. A költői én saját magát szólítja meg, vagyis az egyoldalúnak látszó dialógus közben az egyik magatartás kifejtése közben a másikat, az ellentéteset is megfogalmazza.

Pamflet:

A pamflet (röpirat, gúnyirat, néha személyes támadás) Rövidebb terjedelmű publicisztikai műfaj, melyben a tárgyszerű érvelést az ellenfél álláspontjának parodisztikus kicsúfolása, vagy esetleg személyének támadása helyettesíti. Az elnevezés egy 12. századi költemény (Pamphilus sea de amore) címéből származik, s eredetileg mindenféle publicisztikai írásra használták. A műfaj képviselői H. de Rochefort, Hazai legjobbja Szabó Dezső, lásd: Ludas Mátyás füzetek.

Panegirikusz:

Az antikvitásban kialakult műfaj: nagyobb terjedelmű dicsőítő költemények.

(Janus Pannoniusnál találkozhatunk ezzel a műfajjal, aki megverselte a szelek, a hónapok versenyét, s kipróbálta költői erejét, írói becsvágyát Guarino és Mátyás király dicséretével.)

Parodosz:

Az ókori görög dráma része, ami a kar bevonulása, az orkhésztrán való elhelyezkedése közben elhangzott első kardalt jelentette.

Paradoxon:

Olyan állítás, amely képtelenségnek látszik, de alaposabb meggondolás után igaznak bizonyul. Az oximorontól az választja el, hogy ellentmondása csak látszólagos. Pl. Akinek sok barátja van, annak egy barátja sincsen. /Arisztotelész/

Parafrázis:

Valamely mű részletezőbb újrafogalmazása elsősorban azzal a céllal, hogy a nehezebben megközelíthető alapszöveget egy meghatározott közönség számára érthetőbbé tegyék. Rokon a szinonimával, csakhogy ez nem a szó, hanem a mondat szintjén érvényesül.

Parainézis:

A parainézis (görög 'intés, megintés') egy meghatározott személyhez intézett szónoki beszéd, levél vagy végrendelet formájában írt erkölcsi célzatú, buzdítást, intelmeket, oktatást, szellemi hagyatékot tartalmazó, általában rövidebb terjedelmű mű. Igen régi műfaj, legrégebbi ismert példája az ókori Mezopotámiában készült Parasztnaptár, mely Enlil istennek fiához, Ninurtához intézett intelmeit tartalmazza. Legrégibb európai példái Szókratész erkölcsi intelmei, melyek Platón, Xenophón feljegyzéseiben maradtak fenn. A magyar irodalomban a hagyomány szerint Szent István királynak fiához, Imre herceghez intézett intelmeit tartalmazza a Libellus de institutione morum ad Emericum ducem című munka ('Intelmek könyve Imre herceghez'). A parainézis műfajába sorolható II. Rákóczi Ferencnek Réflexions sur les principes de la vie civile et de la politesse d'un chrétien ('Egy keresztény elmélkedései a polgári élet és az udvariasság elveiről) című műve. Tisztán képviseli a műfajt Kölcsey Ferenc Parainesis Kölcsey Kálmánhoz, 1834 című írása, Szókratész erkölcsi intelmei, Szt. István intelmei Imre hercegnek.

Paródia:

A paródia (görög paródeo 'dalt gúnyosan, eltorzítva előadni') valamely jól ismert mű, műfaj vagy stílus gunyoros, komikus hatású utánzása; célja a komikus hatás kiváltása, a nevettetés. Szerzője valamely mű formai jegyeit utánozza, annak tartalmától elválasztva. A stílust megfosztja funkciójától, rámutat jellegzetességeire, így kelt nevetést. Paródiát csak fontos és eredeti jelenségről lehet és érdemes írni. A legrégebbi paródiák az ókorból valók. A Kr. e. 6-5. században keletkezett Békaegérharc a homéroszi eposzokat parodizálja. Szintén egy műfajnak, a lovagregénynek a paródiája Cervantes Don Quijotéja, 1615. A magyar irodalomban parodisztikus szándékkal íródott Csokonai Dorottya, 1799 és Petőfi A helység kalapácsa, 1844 című vígeposza. Karinthy Frigyes Így írtok ti, 1912című, napjainkban is igen népszerű paródiagyűjteménye nemcsak szerzők modorát utánozza, hanem műfajokét, irányzatokét is.

Páros rím:

A sorok páronként rímelnek. Képlete : aabbcc

Passió:

Jézus szenvedéstörténetét elbeszélő műveket passiónak nevezzük a latin passió (=szenvedés) szó alapján.

Pastiche: (pasztis)

Egymástól eltérő stílusrétegek, elemek keveredése a műben, parodisztikus céllal. Különböző szerzők, korszakok, irányzatok jellegzetességeinek "összeragasztására" utal, ebben különbözik az egységes paródiától. (Pl. James Joyce: Ulysses, Márai: Szindbád hazamegy)

Pásztori költészet:

Bukolika, bukolikus költészet. Szűkebb értelemben az antik görög-római irodalom meghatározott témájú és hangvételű műfaja: idillje, amelyet Vergilius nyomán eklogának neveznek. A műfajt Theokritosz alkotta meg (ie. III.század): dialogikus formában, hexameteres ritmusban írott idilljei az aranykori bőséget és békét felidéző, az után áhítozó művek. Nálunk képviselői: pl. Balassi, Zrínyi, Csokonai, Radnóti)

Pátosz:

Esztétikai minőség, mely az emberi konfliktusokkal, mély vágyakkal, fölemelő törekvésekkel és fájdalmas kudarcokkal való együttérzésből fakad. Erőteljes, szélsőséges jelentésű szavakkal, éles ellentétekkel, kitartó halmozással, nagyarányú fokozással érzékelteti a szerző vagy a szereplő személyes elkötelezettségét tárgya iránt.

Példa, példázat, példabeszéd, parabola:

A példázat (példabeszéd, parabola) érdekes, tanulságos történet, amely valamilyen elvont formában nehezebben érthető erkölcsi, vallásos, társadalmi vagy filozófiai igazságra világít rá. Többnyire zárt, egységes szerkezetű, s ezáltal könnyen függetlenné válhatott minden összefüggéstől, s így gyakran vándorolhatott egyik keretből a másikba. A parabolák egyik legfőbb forrása a Biblia, ahol számtalan novellisztikusan rövid elbeszélés található (A tékozló fiú példázata). Ismertebb gyűjtemények Valerius Maximus Factorum ac dictorum memorabilium libri IX ('Emlékezetre méltó tettek és mondások 9 könyve'), illetve P. Alfonso Disciplina clericalisa. A 13. századtól kezdve számos példázatgyűjtemény sok darabja a szépirodalmivá válást segítette elő: szerkezetüket és stílusukat tekintve a világi regény és novella felé mutatnak előre. A virágzó középkori példairodalom világiasabb ágának kiemelkedő terméke a Gesta Romanorum, aminek történetei túlnyomórészt jelképes példázatok.

Pentameter:

A pentameter is hat verslábból álló daktilikus sorfaj, s csak annyiban tér el a hexametertől, hogy a harmadik és a hatodik versláb csonka, egyetlen szótag : az így keletkezett szünet, erőteljes sormetszet két rövidebb, zengőbb félsorra töri a hosszabb hexametert. A pentameter önálló sorfajként sohasem szerepel, mindig hexameterrel váltakozva fordul elő.

Petrarkizmus:

A reneszánsz szerelmi költés minden poétára kötelező kánonja a petrarkizmus. Balassi Bálint Anna-verseiben is megfigyelhető.

Pikareszk:

A regény egyik jelentős válfaja: kalandregény, amelyben a kalandok sora nem alkot szerves egységet, egymással könnyedén felcserélhetők, mivel a hős jelleme nem fejlődik az átélt események következtében. ( Pl. Candide vagy Rejtő Jenő művei.)

Plágium:

Más szerző alkotásának sajátként való feltüntetése. (Pl. Kölcsey és Vályi Nagy Iliász-pöre)

Planctus (siratóének, siralom):

A Mária-himnuszok egyik fajtája. Ez kezdetben lírai sequentia volt (a versszakok két, egymásnak formailag pontosan megfelelő részből állnak), és mint ilyen, a nagypénteki istentisztelet részét képezte.

Poeta doctus:

Latin: tudós költő. Olyan költő, aki született tehetségén kívül gazdag elméleti, mesterségbeli tudással felvértezve, nagy műgonddal alkot hasonló képzettségű, műveltségű, művelt közönség számára. (Pl. Arany, Babits)

Polgári dráma:

Szomorújáték (Schiller: Ármány és szerelem).

Pozitivizmus:

A XIX. század derekán uralkodó filozófiai irányzat, amely a társadalom életében is a természeti meghatározottságot tekintette érvényesnek, és elutasította a hagyományos metafizikai kérdésfeltevést.

Processziós színpad:

Az egyes jelenetek színpadai egy utca hosszában álltak, és a közönség vándorolt az egyiktől a másikig. Ennek ellentéte a kocsi-színpad.

Prédikáció(gyűjtemény):

A prédikáció (latin praedicare 'kijelent') egyházi beszéd, vallásos szónoklat, mely elsősorban élőszóban hangzik el, de terjesztik írásos formában is. Leginkább a Biblia értelmezését szolgálja, erkölcsi, tanító jelleggel. A keresztény prédikáció Jézus tanításáig, Szent Pál apostol leveleiig nyúlik vissza. A középkor legnagyobb egyházi szónokai Szent Ambrus, Szent Ágoston. A középkorban a nemzeti nyelvű prédikáció elősegítette a nemzeti nyelvű írásbeliség kialakulását. A XVI.század első évtizedeiben a reformáció hatása alatt a protestáns prédikátorok hatalmas prédikációgyűjteményekben dörögtek a részegség, az új arisztokrácia kegyetlen népnyúzása és kicsapongásai ellen, "tudós" tanulmányokban bizonyították, hogy a török hódoltság Isten büntetése az ország romlottsága miatt, s megjövendölték a közeli világvégét. A reformáció vívmányaként a prédikáció az istentisztelet központi részévé vált. A magyar irodalom legrégibb megmaradt prédikációja első írásos szövegemlékünk, a Halotti beszéd és Könyörgés (1200 körül), mely egy latin nyelvű prédikáció szabad átköltése. Népszerűvé váltak a későbbi századok során Temesvári Pelbárt, Káldi György, Pázmány Péter, Szász Károly, Prohászka Ottokár, Mindszenty József bíboros-prímás prédikációi.

Prologosz:

Az ókori görög dráma része, amely az előadást kezdő főhős monológját vagy két színész dialógusát jelentette.

Propozíció:

A klasszikus eposz állandó kelléke, a téma megjelölését jelenti.

Prózai dialógus:

A XVI.század első évtizedeiben a reformáció hatása alatt a protestáns prédikátorok hatalmas prózai dialógusokban dörögtek a részegség, az új arisztokrácia kegyetlen népnyúzása és kicsapongásai ellen, "tudós" tanulmányokban bizonyították, hogy a török hódoltság Isten büntetése az ország romlottsága miatt, s megjövendölték a közeli világvégét.

Pürrikhiusz:

Az ókori görög költészetben megjelent új versláb. Képlete: (UU)

Rapszódia:

Eredetileg a rapszodosz (görög énekesek) által a homéroszi eposzokból előadott dal. A XIX.századtól kezdve lírai műfaj; szenvedélyes hangú, csapongó, alkalmas felfokozott lelki tartalmak kifejezésére. Töredezett gondolatiság, kötetlen szerkezet jellemzi, amelynek részei a képzelet síkján kapcsolódnak egymáshoz. (Pl. Petőfi: Egy gondolat bánt engemet)

Rákóczi-kesergő:

A késői kuruc költészet egyik jellegzetes műfaja. A Rákóczi szabadságharc bukása után keletkeztek, bennük a vereség, a kiábrándulás hangja szólal meg. A Rákóczi-nóta is idetartozik.

Regény:

A regény a nagyepika reprezentatív műfaja. Az elnevezés a 12. században keletkezett Franciaországban, ahol romannak kezdték hívni azokat az irodalmi műveket, melyeknek nyelve a lingua romana, tehát a beszélt köznyelv volt, s nem a tudósok által használt latin. Ennek nyomán Európa-szerte ez a kifejezés terjedt el (több változatban) a műfaj megjelölésére. A magyar 'regény' elnevezés a nyelvújítás korában keletkezett, és a 'regélni', azaz 'mesés történetet elmondani' kifejezést őrzi etimológiájában.
A regény 'formátlan', 'amorf' műfaj, mivel a nagyepika másik jelentős műfajával, az eposszal szemben sem tematikai, sem szerkezeti kötöttségei nincsenek, s alműfajainak, műfajtípusainak száma is szinte végtelen. A regény kötetlen modorban elbeszélt történés-sorozat. Nagy terjedelmű, rendszerint hosszú időtartamot felölelő történetet ábrázol szerteágazó cselekménnyel, fő és mellékszereplőkkel. Középpontjában a részletesen ábrázolt háttér előtt játszódó eseménysor áll, a történetszövés mellett azonban fontos szerepet kap a szereplők érzés- és gondolatvilága, esetleg a cselekmény folyamán kibontakozó jellemfejlődése. A regény rendszerint prózai formájú, bár a 19. században a romantika létrehozta az átmenetileg divatos verses regény önálló, epikolírai műfaját.
A műfaj körébe sorolt műalkotások csoportosításának számtalan módja létezik. Külső forma alapján létezhet monologikus és dialogikus regény, levélregény, naplóregény, keretes regény. Az elbeszélői nézőpont szerint énregény és perszonális regény, szerkesztésmódja alapján kronologikus vagy időbontásos regény.
Terjedelme alapján megkülönböztethető a nagyregény és a kisregény műfaja (ami azonban nehezen különíthető el a hosszú elbeszéléstől), valamint a regényciklus és a regényfolyam. A tematikus felosztás a bestsellerek reklámozása révén alakult ki. A szórakoztató irodalom körébe sorolható a szerelmi, a háborús regény, az útikaland, a science fiction, a detektívregény, a western stb. Az olvasók életkorához igazodva megkülönböztethetjük a gyermek- és ifjúsági regényeket.
Mihail Bahtyin irodalomtörténész a korai regények alábbi típusait különbözteti meg. A próbatételes kalandregény cselekménye a mese mintájára épül fel. A hős kiszakad környezetéből, veszélyes helyzetekbe kerül, és hosszú hányattatás után révbe ér. A kezdő és végpont között a kalandok felcserélhetők egymással. A hősök jelleme és életkora nem változik. A köznapi kalandregény a kalandokat mindennapi környezetbe helyezi, gyakran a bűnözés világába. A kalandok ugyanúgy felcserélhetők egymással, legfeljebb a pikareszk regény hőse a regény végén eljut arra az elhatározásra, hogy változtat életmódján. A fiktív életrajzi regény cselekménye lineáris, a kalandok sorrendje már nem cserélhető fel. A színtér a mindennapok világa. A főszereplőnek itt már jelleme, egyénített lélekrajza van, s lehetősége nyílik saját sorsának alakítására. A fejlődésregényben is fontos szerepet kap az utazás, de itt a próbatételek célszerű sorrendben követik egymást, céljuk pedig a jellem kifejlesztése.
A regény történeti fejlődésének gyökerei a hellenisztikus görög és római irodalomig vezethetők vissza, az antik regény a Kr. u. 1-3. században élte virágkorát. Az antik regény legfőbb jellemzői a prózai forma (bár még gyakran versbetétekkel tűzdelt), a jelentős terjedelem, továbbá az, hogy a cselekmény és a szereplők túlnyomórészt a fikció termékei. Az ókori regények szórakoztató célzatú történeteket adtak elő. Megjelentek az 'ideális regények', ezek a korai 'próbatételes kalandregények', melyek elsősorban szerelmi tematikájúak. A cselekmény egy idealizáltan ábrázolt szerelmespár körül bonyolódik, akik hihetetlen kalandokat élnek át, melyek során erényük és szerelmük változatlan marad, míg végül sikerül egymást meglelniük, hazatérnek és a házasság felhőtlen boldogságában élhetnek. A legismertebb 'ideális regény' Longosz Daphnis és Chloéja. A másik antik regénytípus a 'reális regény', Bahtyin megfogalmazása szerint a 'köznapi kalandregény', melynek esendő hősei nem ártatlan áldozatokként sodródnak veszélyek és megpróbáltatások közé, hanem saját hibáik miatt vagy éppen büntetésből. A 'reális regények' közé sorolható Petronius Satyriconja az I. századból, illetve a II. századi Apuleius hasonló tematikájú regénye, Az aranyszamár.
A kereszténység kezdeti időszakának irodalmából kiemelkednek a bizánci regények. Sok változatuk ismert: antik témafeldolgozások, allegorizáló-moralizáló, ill. hagiográfiai (az egyház szentjeinek élettörténetéhez kapcsolódó) regények, melyek közül legismertebb Barlám és Jozafát története.
Az első, már regénynek nevezett műforma a 12-13. században divatos lovagregény volt, mely a kedvelt lovagi eposzok prózai átírásából keletkezett. Ilyenek az Arthur-regények vagy a Rózsa-regény. A lovagregények hősei még nem valódi személyiségek, egy meghatározott erkölcsi ideált képviseltek. A műfaj utolsó nagy fellángolását a spanyol lovagi irodalom 16. századi virágzása jelentette, végpontjának pedig Cervantes Don Quijote című, 17. század eleji regényének megjelenését tekintjük, mely szatirikus formában parodizálta a lovagregény műfaját. A 13. században népszerű volt Franciaországban a modern állatregény elődjének tekinthető verses Róka-regény is, amelynek hősei emberi tulajdonságokkal felruházott állatok.
A 16. század elején keletkezett a pásztorregény, amely regényformát Sannazaro teremtette meg Arcadia című művével. A pásztorregény magva az antik eredetű hit a hajdani boldog aranykorban, s alapeszméje, hogy amint a civilizáció növekszik, az ember mind erőteljesebben vágyódik vissza a pásztorok képzelt őskorába.
A pásztorregény megjelenésével szinte azonos időben, a 16. századi Spanyolországban fejlődött ki a pikareszk regény (más néven kópéregény, csavargóregény) típusa. A pikareszk hőse a csavargó picaro, színhelye az alvilág, a szélhámosok világa. A modern regény a pikareszk regénynek köszönheti az izgalmas, fordulatos cselekményvezetést, a sűrítési technikát. Kompozíciója lazán, láncszerűen összekapcsolt kalandok sorozatára épül, jellemfejlődés nélkül. Első példája a 16. század derekán megjelent, ismeretlen spanyol szerző által írt Lazarillo de Tormes élete,a legjellemzőbb spanyol pikareszk regény Mateo Alemán Guzmán de Alfarache című műve a század végén. Ez a regénytípus Európa-szerte elterjedt, legismertebb francia példái Le Sage A sánta ördög, 1707illetve Gil Blas de Santillane históriája, 1735című művei. A pikareszk regények hatása egészen a 20. századig kimutatható.
A maga korában elszigetelt jelenségként jött létre F. Rabelais Gargantua és Pantagruel,1532-1549 című ötkötetes munkája, mely a korszaknak valóságos enciklopédiája. A szatirikus mű stílusa páratlanul dús és kifejező. Cervantes Don Quijotéja, 1615 az első olyan regény, mely a főhős lelkének ábrázolására törekszik, s felvetette a valóság és képzelet konfliktusát.
A 17. század derekán vált népszerűvé a francia barokk jellegzetes műfaji változata, a heroikus regény, amely felhasználta a pásztorregények és a lovagregények elemeit, s ezeket az udvari etikettre oktató didaktikus célzattal kötötte össze. A francia barokk indította útjára a lélektani regényt is, melyek közül irodalmi jelentőségű La Fayette grófnő 1678-ban kiadott Clèves hercegnője. Ez a regénytípus már kifejezetten az emberi benső bemutatására született.
A 18. század számtalan új regénytípus születésének kora. Ekkor virágzik a szentimentális regény, melynek jellegzetessége az elsőszemélyűség, a gyakori napló- vagy levélforma, és a hangulati elemek, a legbensőbb érzelmek részletes ecsetelése. A műfaj kiemelkedő alkotásai Richardson Pamela, avagy az erény jutalma, 1740; Rousseau Új Héloïse, 1761és Goethe Werther szerelme és halála, 1764 című regényei.
A felvilágosodás, a 18. század a virágkora a fejlődés- (ill. nevelődési) regénynek is. A fejlődésregény cselekménye olyan események sorából épül fel, amelyek a rendszerint fiatal főhősök szellemi fejlődésében, egyéniségük kialakulásában lényeges szerepet játszottak. Nevelődési (vagy nevelési) regénynek azt a változatot szokás nevezni, amely a hősök, fejlődésében a gyakorlati tapasztalatokkal szemben a pedagógiai ösztönzések tényezőit állítja előtérbe. A műfaj legjellemzőbb alkotásai Rousseau Emil, vagy a nevelésről, 1762; Goethe Wilhelm Meister tanulóévei, 1796; Wilhelm Meister vándorévei, 1821; Dickens Nicholas Nickleby élete és kalandjai, 1838-39; Copperfield Dávid, 1848-50; Gottfried Keller Zöld Henrik, 1854-55; Flaubert Érzelmek iskolája, 1869. A magyar irodalomban ez a műfaj a 20. században bontakozott ki, és az ide sorolt regények többnyire önéletrajzi indíttatású művek. Babits Mihály Halálfiai, 1926; Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig, 1920; Németh László Utolsó kísérlet; Emberi színjáték, 1928; Kuncz Aladár Fekete kolostor,1931; Illyés Gyula Hunok Párizsban, 1946.
A 18. század az állam- (vagy utópista) regény fénykora is, bár kiemelkedő alkotásai, Morus T. Utópia, 1516 és T. Campanella Napváros, 1602 című művei korábban keletkeztek. Ezek a művek valójában inkább szépirodalmi formájú bölcseletek. A felvilágosodás magyar irodalmának filozófiai tartalmú államregénye Bessenyei György műve, a Tariménes utazása,1804. A korszak sajátos regénytípusa a polgári regény, mely az embernek, mint egyénnek a hétköznapi viselkedését ábrázolja. A polgári regény kiemelkedő alkotói közé tartozik Swift (Gulliver utazásai, 1726), Fielding (Tom Jones, 1749); Defoe (a Robinson Crusoe élete és különösen meglepő kalandjai, 1719;indítja el a robinzonádokat).
A romantika teremti meg a történelmi regényt, melynek tárgya rendszerint a nemzeti történelem valamely epizódja. A műfaj megteremtője Walter Scott, akinek regényei (pl. Ivanhoe, 1819) hiteles történelmi háttérben játszódnak, hősei többnyire kitalált alakok, de hitelesen ábrázolt történelmi figurák, tulajdonságaik és cselekedeteik történelmi sajátosságukból következnek. Walter Scott-típusú történelmi regény Flaubert Salammbo, 1863; Mikszáth Kálmán A fekete város, 1910 vagy Tolsztoj Háború és béke, 1863-1869 című műve. A történelmi regények másik típusánál a múlt gyakran csak keret, díszlet (Victor Hugo A párizsi Notre-Dame, 1831; Jókai Török világ Magyarországon, 1852-53). A történelmi regény sajátos válfaja az életrajzi regény, amelynek középpontjában egy jelentős történelmi személyiség áll, s az ő élete bontakozik ki regényes formában (Móricz Zsigmond Erdély, 1934).
A 19. században (a romantikus regények továbbélése mellett) megjelentek a realista regények, amelyeket harmadik személyű, objektív hangvételű megjelenítés jellemez. A realista regények tere és ideje valóságos, s bennük a szerző saját korának társadalmát a maga teljességében kívánta ábrázolni. A regény Stendhal megfogalmazása szerint 'út mentén mozgó tükör', melynek feladata a tükrözés és a leleplezés. A realista regény elindítójának Stendhalt és Balzacot tekintik, továbbvivője Flaubert; az orosz irodalomban Tolsztoj és Dosztojevszkij művei jelentik a realista ábrázolás csúcspontját. A karrier-regény a realista epika jellemző műfaji változata: ami a feltörekvő fiatalok érvényesülésének történeteit ábrázolja, s ilyen módon a fejlődésregény egyik változatának is tekinthető. A karrier-regények hősei a társadalmi érvényesülést tekintik egyetlen életcéljuknak, de gyakran elbuknak az élet meghódításában, erkölcsi vesztesekké válnak. E műfajváltozat korai példái Defoe Moll Flanders örömei és viszontagságai, 1722; ill. Richardson Pamela, avagy az erény jutalma, 1740 című regényei. A karrier-regények továbbfejlődését jelentik Thackeray Hiúság vására, 1847-48; Stendhal Vörös és fekete, 1830; Balzac Goriot apó, 1834; Elveszett illúziók, 1837-43; Flaubert Érzelmek iskolája, 1869; Maupassant A szépfiú, 1885; Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés, 1866; Klaus Mann Mephisto, 1936 című művei. A magyar irodalom történetében a karrierregények első példáinak Jókai Mór idealizált hősöket szerepeltető műveit (Fekete gyémántok, 1870; Az arany ember, 1872), majd Mikszáthnak a dzsentrik anekdotikus történeteit megörökítő regényeit (A Noszty fiú esete Tóth Marival, 1908) tekinthetjük. A műfaj egyik legkiemelkedőbb alkotása Móricz Zsigmond Rokonok-ja, 1932.
Szintén a realizmus időszakában Balzac teremti meg a regényciklust az Emberi színjátékkal, 1842; ez egymással összefüggő, gyakran azonos szereplőket felvonultató regények sorozatát jelenti (Zola Rougon-Macquart ciklus, 1871-1893.
A családregény egyazon család több tagjának, illetve nemzedékének sorsát feldolgozó regény. Legkiemelkedőbbek, a realizmus-naturalizmus jegyében fogant példái: Turgenyev Apák és fiúkja, 1862; Martin du Gard A Thibault családja, 1922-1940; Thomas Mann A Buddenbrook-háza, 1901; Gorkij Az Artamonovokja, 1925; John Galsworthy A Forsyte Sagája, 1922. A modernebb törekvésekben ritkább ez a típus, de pl. a mágikus realizmus egyik leghíresebb remeke, Gabriel García Márquez Száz év magány, 1967című műve is családregény. Klasszikus formája a magyar irodalomban nemigen gyökeresedett meg, de egyes szerzők ide sorolják Jókai Mór Egy magyar nábob, 1853-54 és Kárpáthy Zoltán, 1854-55 című dilógiáját, illetve családregénynek tekinthető Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek, A kassai polgárok, Garrenek műve,1989 című ciklusa és Veres Péter szociografikus színezetű műve, A Balogh család története, 1950-61.
A regényciklus 20. századi válfaja a regényfolyam, amelynek önállóan is olvasható részeit általában az összefoglaló cím köti össze (Proust Az eltűnt idő nyomában, 1913-22; R. Rolland Jean Christophe, 1904-1912).

Az ifjúsági regények legjelesebb magyar képviselői Dékány András, akinek különösen népszerű volt – és népszerű ma is – tengerészregény-sorozata, amelynek főhőse Turkovich Daniló kapitány, a tudós természetbúvár, a hajók, tengerek és szelek ismerője és ismertetője. Fekete István, nagy katolikus íronk, a Tüskevár, a Téli berek, a Kele, a Bogáncs és számtalan más mű szerzője.
A századforduló után kialakuló avantgárd irányzatok is kísérleteztek a regény megújításával, de ezek a törekvések maradandó eredményeket nemigen hoztak. A legjelentősebb kivétel e tekintetben a tudatfolyam-technika, valamint a futuristák által kezdeményezett és az expresszionizmusban kiteljesedő szimultanista montázstechnika.
Az állandó eseményváltás, a tér és idő szabad kezelése jellemzi a montázsregényt (Dos Passos Manhattan, 1925).
A 20. század sokféle törekvése közül a dosztojevszkiji eszmeregény hagyományát követi Kafka A per, 1925; A kastély, 1926; Gide A Vatikán titka, 1914; Camus Közöny, 1942; A pestis, 1947 címűregényével.
Az esszéregény bonyolult intellektuális módszerekkel próbál a valóság mögé hatolni (Thomas Mann A varázshegy, 1924; Doktor Faustus, 1947; Robert Musil A tulajdonságok nélküli ember, 1930-33).
A személyiség irodalmi kiteljesedésének egyik jelentős formai képződménye a tudatregény megjelenése. Ez a forma elszigeteli a külső cselekményt így irányítva a figyelmet a belső világra. A műfaj legjellegzetesebb alkotása James Joyce Ulyssese, 1922.
A 20. századi regényirodalom egy sajátos ágára a mítosznak, mint kollektív tudattalannak felhasználása jellemző (Thomas Mann József és testvérei, 1933-43, Bulgakov A Mester és Margaríta, 1966-67). A mítoszparafrázisok egyik alfaja úgy újítja meg a történetet, hogy saját korának viszonyai közé helyezi. Napjaink legsikeresebb irányzatainak egyike a latin-amerikai mágikus realizmus (Jorge Luis Borges, Gabriel García Márquez).
Ezzel ellentétes törekvésként született meg a dokumentum- és riportregény, melyeknek jellemzője a fikció elutasítása, a hiteles tényeken alapuló történetszövés (Capote Hidegvérrel, 1965).
A hagyományos regényformák tagadásának jegyében született a francia újregény (nouveau roman). Létezését az irányzat egyik vezéregyéniségének, Alain Robbe-Grillet-nek 1953-ban megjelent A radírok című műve óta tartja számon a kritika. Az 'új regény' meghatározás a legkülönfélébb törekvések gyűjtőfogalma, melyekben a regényműfaj tartalmi-formai alapvonásainak tagadása közös. Az ide sorolt regények fő jellemvonása az, hogy cselekményük minimális, és az sem a valóságban, hanem hőseiknek képzeletében játszódik le, s a művek szövege jórészt szabad asszociációk áramlásából épül fel.
A posztmodernizmus fogalma a képzőművészetekben az 1970-es években, míg az irodalomban az 1980-as években vált általánosan elfogadottá. Az irodalomban azokat a törekvéseket jelölték vele, amelyek a modern irodalom szemléletmódját a klasszikus örökséggel ötvözött formákban fejezték ki. A posztmodernizmus elmosta a határokat realizmus és absztrakcionizmus, elit- és tömegirodalom között. A szerzők előszeretettel illesztenek alkotásaikba idézőjel nélkül klasszikusoktól vett idézeteket, vendégszövegeket, gyakran élnek nyelvi játékok lehetőségeivel. Az irányzat mintapéldája Umberto Eco A rózsa neve, 1980 című regénye. A magyar irodalomban az irányzat képviselői Hajnóczy Péter, Temesi Ferenc.

Reneszánsz:

Korstílus, művelődéstörténeti korszak. Renaissance - újjászületés. Olaszországból indult ki. A XV.század közepétől a XVI.század közepéig élte virágkorát. Az ókori görög kultúra értékeinek felújításával teremtettek egy emberibb kultúrát. A reneszánsz a korában egyetemes stílusirányzat volt. Szerves része a humanizmus, ami a reneszánsz polgárság világi ideológiáját jelenti. Mivel ez szorosan összefüggött az ókori irodalom értékeinek kultuszával, ezért a humanizmus bizonyos klasszikus műveltséget, tudós magatartást is jelent. Híres alakjai: Giotto (festő), Dante, Petrarca, Boccaccio, Villon, Balassi Bálint, Janus Pannonius.

Reneszánsz dráma jellegzetességei:

Elsősorban Angliában jelentős. A középkori drámákból megőrizte a tér és az idő szabad kezelését, a hangulati ellentétességet, a hangnemek kevertségét. Tehát az idő kötetlen és akár több színen is játszódhat a cselekmény. Azért, hogy ezáltal unalmassá ne váljon, közbeékelték a clown-jeleneteket.(bohóc) Ez a dráma nem alkalmazkodott semmiféle merev szabályhoz, kialakította a saját dramaturgiáját. A szerkezete tudatosan összefogott, sűrített, a figyelmet mindig ébren tartó, gyorsan pergő, mozgalmas cselekmény nyomult a színpadra, s megjelent a valódi drámai küzdelem és a sokoldalú, árnyalt jellemrajz.

Reneszánsz szerelmi komédia:

A reneszánsz dráma keretei közt íródott komédia, melynek központi témája a szerelmi kapcsolatok, sok-sok pikantériával fűszerezve.

Retardáció:

Epikai és drámai művek cselekménymenetében előforduló késleltetés, gátló tényezők.

Rezonőr:

Elsősorban a drámai művek fontos szereplője, feladata, szerepe, hogy az eseményeket, a szereplők magatartását tárgyilagosan megítélje. (Pl. Cléante a Tartuffe-ban)

Rím:

A vers ritmustényezőinek egyike: a szavak, szóvégek hangzásbeli egyezése, összecsengése a verssorok végén, ritkábban a sorokon belül. Több fajtája létezik pld. bokorrím (aaa), páros rím (aabb) stb.

Riport:

A riport (angol report 'jelentés') a sajtó műfaja, tudósítás, beszámoló, amely a tömegkommunikációs eszközök útján tájékoztat eseményekről, személyekről. Terjedelme változó, témája lehet gazdasági, kulturális, politikai stb. Születnek irodalmi eszközökkel megformált riportok is. Ismertebbek többek között Oriana Fallaci, Hemingway, Bródy Sándor írásai.

Ritmus:

Egy vers ritmusát a szótagok hangtani szempontú szabályos váltakozása, a rím illetve a szavak zenei hangzása, betűk soron belüli összecsengése adja meg.

Robinzonád:

Defoe Robinson Crusoe című regénye nyomán nevezik így a kalandregény egyik válfaját. Sémája szerint egy magányos ember valamilyen okból egy lakatlan szigetre vetődik. Életben maradása érdekében saját erejéből, a természet adta lehetőségeket kihasználva és megmaradt tárgyainak leleményes felhasználásával rendezi be önmaga számára miniatűr világát. (A mai napig kedvelt műfaj: pl. Golding: A legyek ura)

Rondó:

Eredetileg francia körtánc. A XV. században kialakult refrénes versszerkezet: visszatérő sorral épített versforma. 8-12-15 soros, az első sor első szava, olykor az egész sor a vers közepén és végén megismétlődik.

Röpirat:

A röpirat kiadványtípus és publicisztikai műfaj. Rövid terjedelmű, legfeljebb 40-50 lapnyi, füzetformában terjesztett sajtótermék. (A csupán egyetlen oldalas kiadványt röplapnak vagy röpcédulának nevezzük.) Szerzője állást foglal valamely aktuális kérdésben, s célja mások meggyőzése is. Gyakran névtelenül vagy álnévvel jelenik meg. Az újságok előzményeként, a könyvnyomtatás európai térhódításának kezdetén született; ekkor még metszetekkel illusztrálták, köztük pl. Dürer alkotásaival. A 18. századtól az újságok háttérbe szorították, Magyarországon viszont a 19. század derekáig tartott a virágkora. Irodalmi értékű röplapok is léteztek, pl. Jonathan Swift Szerény javaslata, 1729 vagy Bessenyei György Magyarsága, 1778. Csurka István 1992. augusztus 20-án a Magyar Fórumban megjelentette ’Néhány gondolat a rendszerváltás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán’ című írása.

Rubáí:

A rubáí perzsa versforma, és elsősorban: ritmus, melynek semmi köze a jambushoz. (Valamennyi fordítás második és negyedik sora azonos rímben cseng össze, a harmadik sor pedig nem rímel - tehát rímképlete ez volna: a a x a. Ez általában így is van, de ez a rubáira mint versformára nem jellemző, sok olyan darab van, melyben mind a négy sor egymásra rímel, tehát rímképlete: a a a a." Nem jelentett kisebb problémát az sem, hogy valójában hogyan kell értelmezni a verseket. Ugyanis tudósok sora vitatkozik azon, hogy szó szerint kell-e elfogadni a legismertebb perzsa költő Omar Khajjám rubáít, vagy az iszlám misztikájának, a szufizmusnak allegorikus szóhasználata szerint fejthető meg jelentésük (pl. a bor = az Istenhez való felemelkedés eksztatikus állapotának eszköze, a szerelem = misztikus egyesülés Istennel stb.) Végül magának a formának, a rubáínak a metrikai képletét egyesek eredeti, önálló versmértéknek tartják, mások az egyik arab versmérték, a hazadzs sajátos, megrövidített változatának. Képes Géza szerint: "a rubáí nem annyit jelent, hogy négysoros vers, bár az kétségtelen, hogy ezek a költemények négy-négy sorból állnak jambikus sorokat használ.) Ritmusképlete: – – U U – – U U – – U U. Khajjám halála után - mint már említettük - versei elterjedtek egész Közel-Keleten. Így szellemében új négysorosokat is írtak. A XII. században azonban már felülkerekedett az iszlám ortodox szárnya, s így lassan feledésbe merült a nagy perzsa költő és "holdudvara". A 13. századi Aufí már nevét sem említi biográfiájában. A magyar fordítású versek nemcsak rendkívül szöveghűek, de remekbe formáltak is. A tudós kutató Sziklay mindig alázattal szolgálja a költő Sziklayt, fordításbeli pontossága - a tehetség eleganciájával - sohasem gátolja, inkább kibontakoztatja a nyelvi, ritmikai érzékenységet és szépséget. Könnyedén hullámzó sorainak, ragyogó rímeinek sodrása van, megejtő képei Márai szerint olyanok „mint az akvarellel színezett éles grafikák”. Az egymásbafonódó négysorosok szinte teljesen egyenletes színvonalúak, alig találni kevésbé sikerült megoldásokat. Eszközei finoman rafináltak, mégis a vers hangulatilag egységes, összhatása egyszerű és harmonikus, mint például az ilyen sorokban:

Jázmin fakúl, illannak illatok,
és eltűnsz, mint a hulló csillagok.
Iszom az erdő dús, mély, lágy ölén.
Az is csak addig van, míg én vagyok.

Rút:

Esztétikai minőség, a szépség ellentéte.

Segélykérés (invokáció):

A klasszikus eposz állandó része, kelléke, ami valamely istenség vagy múzsa segítségül hívását jelenti.

Sequentia:

A Mária-himnusz egyik fajtája. A lírai műben a versszakok két, egymásnak formailag pontosan megfelelő részből állnak.

Seregszemle (enumeráció):

A klasszikus eposz egyik állandó eleme, eposzi kelléke. A szemben álló hősök és csapatok bemutatása, rendszerint a cselekmény megindítása után.

Shakespeare-i színpad:

Az 1599-ben épült Globe színházban jelent meg először. A színpad jellegzetes hármas beosztása lehetővé tette a színterek gyors váltását és a térbeli, időbeli távolságok merész áthidalását. A színpad részei: elő-, hátsó-, felső-színpad vagy erkély. (Ezek pontos szerepét lásd a hármas színpadnál!) A shakespeare-i színpadon nem voltak díszletek. A helyet és az időt a színészek párbeszédeiből lehetett megtudni, ezáltal a művek megmozgatták a nézők fantáziáját. A drámák még nem felvonásokra, hanem színekre tagolódtak. Női szereplők nem voltak.

Short story:

Rövid történet, elbeszélés. Főként angol nyelvterületen elterjedt - rövid, általában csattanós elbeszélés, amely lényegében a novella kisepikai műfaját fedi. Pl. Poe, Dickens, Capote, Hemingway.

Siralom, sirám:

A gyászköltészet alműfaja. Lehet egy város, egy ország, egy nép pusztulását v. veszedelmét panaszoló dal (jeremiád).

A siratódalban a költő valakinek az elvesztése fölötti személyes fájdalmát panaszolja el. Hangnemére a szomorúság jellemző, a tragikum v. az elégikusság uralkodik.

Sajátos válfaja az önsirató, amelyben a költő saját öregsége, betegsége, közelgő halála felett kesereg.

Sormetszet (cezúra):

Az egy szótagból álló versláb megtöri a sor folyamatosságát, szünet keletkezik. A cezúra hozta létre a pentametert a hexameterből.

Spondeus:

Versláb, két hosszú szótag (jele: --).

Stanza:

Olasz eredetű versforma: 8 soros, jambikus forma. Rímképlete: abababcc.

Szabadvers:

Költemény, melynek írásképe versszerűen tördelt, prózaritmussal rendelkezik, esetleg minden ritmust mellőző és rímtelen próza. Gyakran megtartja a gondolatritmust.

Szakkönyv:

Legszebb példája az irodalmi szakkönyvnek Hemingway 1932-ben közreadott munkája a ’Halál délután’. A tényekre kíváncsi olvasó a részletes és tudós elemzésből pontosan megismerheti a „valódi spanyol bikaviadalt”, sőt, a mellékelt szótárból még a szakkifejezéseket is megtanulhatja. A könyv, természetesen, jóval többet is ad ennél: Hemingway esztétikájának, etikájának, életfilozófiájának legtisztább, legtömörebb összegzését. A „tanítást” azonban nem a tételekben kell keresnünk, hanem mindenekelőtt abban a módszerben, ahogyan a nagy író anyagát feldolgozza – egyszerűen, szakszerűen, és mégis (vagy épp ezért!) költőien.

Szatíra:

Művészeti-irodalmi ábrázoló módszer; a komikus ábrázolás válfaja, amely megsemmisítő gúnnyal, kárörvendve vagy haragos dühvel mutatja be az ábrázolt jelenséget.

Szapphói sor:

Szappho görög írónőről elnevezett ereszkedő lejtésű sorfajta: a harmadik versláb daktilus, a többi trocheus.

Szapphói versszak:

Három szapphói sorból és egy adoniszi sorból álló strófaszerkezet

Szatírdráma:

Alig tudunk róla valamit, valószínűleg Dionüszosz dicsőítéséről szóltak és a három tragédiát követően kerültek színre. Az egyetlen teljes épségben ránk maradt szatírdráma Euripidész Küklopsz című alkotása nem a bor és a vidámság istenéről szól. A kar tagjai a szatírok (szatüroszok) pedig Dionüszosz kecskelábú, lófarkú, lófülű kísérői.

Széphistória:

Szerelmi történetet elbeszélő verses nagyepikai műfaj. A szerelmesek vágyódását, megpróbáltatásait és egymásra találását mutatja be.

A reneszánsz novellairodalom jellegzetes műfaja. Pl. Gergei Albert: História egy Árgirus nevű királyfiról, Ilosvai Selymes: Az híres-neves Tholdi Miklós...

Szépirodalom:

Az autonóm művészeti ágak egyike. Anyaga a nyelv, műveit tehát a nyelv segítségével kell rögzítenie, ezért is szokták a szó művészetének, nyelvművészetnek is nevezni.

Szimultán:

Verstani fogalom: olyan versritmus, amelyben az időmértékes verselés és az ütemhangsúlyos verselés egyidejűleg valósul meg.

Szimultán színpad:

A keresztény dráma, színjátszás örökös helyszínváltozásai alakították ki. Kb. 40-50 méternyire elnyúló 6-8 méter széles emelvény volt. Egymás alatt, fölött, mellett helyezték el a poklot, a földi tereket, a mennyországot, illetve a paradicsomot valóságos állatokkal, fákkal.

Szinesztézia:

Szókép: különböző érzékterületekhez tartozó dolgok összekapcsolásával keletkezik.

Színjátszás:

A drámai művek megjelenítésében a legfontosabb eszköz. Akció és dikció összességéből tevődik össze.

Szociográfia - irodalmi szociográfia:

A szociográfia tudományos műfaj, a szakirodalom körébe tartozik, egy-egy társadalmi csoport, réteg vagy tájegység, település életmódját írja le. Az ide sorolható műalkotásokban a tények szakszerű leírása mellett gyakran helyet kapnak személyes élmények, emlékek, a szerző sokszor szépirodalmi eszközöket is használ. A műfaj csíráját felfedezhetjük akár Daniel Defoe A londoni pestis, 1772 című munkájában, a nyugati irodalmakban mégsem alakult önálló műfajjá. Magyarországon nagy korszaka volt az 1930-as években, amikor a népi írók mozgalma fellendítette a falukutatást. A műfaj kifejlesztője és kitűnő művelője Nagy Lajos. A Kiskunhalom, 1934 egy Duna menti kis község kerek huszonnégy órájának történéseit rögzíti napirend formában, tárgyilagos hangon; ennek mintegy folytatása A falu álarca,1938. Ennek a korszaknak másik fontos szociográfiai vállalkozása Illyés Gyula Puszták népe, 1936 című munkája. Jelentősebbek még Veres Péter Az Alföld parasztsága, 1936; Pályamunkások, Szabó Zoltán A tardi helyzet, 1936; Cifra nyomorúság, 1938; Féja Géza Viharsarok, 1937; Erdei Ferenc Futóhomok, 1937; Kovács Imre Néma forradalom, 1937; Darvas József A legnagyobb magyar falu, 1937; Egy parasztcsalád története, 1939. de ide sorolható átfedéssel Tömörkény István: Munkások novellája is.

Szójáték:

Azonos vagy hasonló hangzású, de különböző értelmű szavak váratlan összekapcsolása.

Szókép:

Két fogalom, jelenség összekapcsolása valamilyen közös vonás alapján.

Szonett:

14 sorból álló, 4 szakaszos vers: az első két versszak 4-4, a harmadik és a negyedik 3-3 soros. Az első két versszak és a második két strófa is egy-egy rímrendszert alkot. Rímképlete: abba-abba-cdc-dcd. Később ettől eltérő változatok is kialakultak. A rímrendszerhez hasonlóan a szonett formailag is kettős: a két rész általában ellentéteket tartalmaz. Petrarcánál az utolsó versszak állt szemben az első hárommal. Shakespeare szonettje másként épül fel: 12+2 soros. Az utolsó két sor a szonett tartalmi összefoglalását adja. Rímképlete változatos.

Szóvers:

Olyan költemények, amelyek a dallamtól függetlenül önmagukban is gyönyörködtető alkotások. A nyelvi ritmus tökéletessége fölöslegessé teszi az énekkíséretet. Balassi Célia-versei is ilyenek.

Sztaszimon:

A parodoszon és az exodikonon kívüli összes kardal (álló dal) .

Tájköltészet:

A leíró költészet egyik műfajcsoportja. Témája túlnyomórészt a táj, de olykor a nem az önmagában vett természet, hanem a társadalmi- emberi mondanivaló a lényeg. Egyik legnevesebb művelője Gyulai Pál.

Tanköltemény:

Tudományos, filozófiai, biológiai, vallási, földművelés, hajózás stb. ismereteit verses formában összefoglaló költemény, amely az esztétikai értéket alárendeli a tanító célzatnak.

Tanmese:

Tanító, példázatos mese. Példajelleggel világít meg életbölcsességet, erkölcsi tanulságot, életszabályt.

Tanulmány:

A tanulmány részproblémákat elemző, összefüggéseket feltáró szakmunka, értekezés, dolgozat. A rendszeres és szervezett tudományos élet egyik legrégibb műfaja. Gyakori tanulmányforma a szépirodalmi vagy tudományos munkákat kísérő előszó és utószó, s a nagyobb szabású tudományos munka előkészítését szolgáló előtanulmány is. Népszerű volt a hellenizmus kulturális központjaiban; az európai középkorban traktátusnak(értekezés, tárgyalás) nevezték, s számos tanulmány született a reneszánsz és a felvilágosodás korában is. Jelentősége napjainkban is egyetemleges.

Tárca:

A tárca (vagy a nemzetközileg elterjedt francia feuilleton) rövid terjedelmű, publicisztikai műfaj. Az újságok tárcarovatában közölt, rendszerint aktuális témájú, könnyed hangvételű kisesszé. A műfaj klasszikusai: Gautier, Sainte-Beuve, Heine, Börne, a magyar irodalomban Móra Ferenc, Kosztolányi Dezső, Szép Ernő, Hunyadi Sándor.

Tárcanovella:

Rövid elbeszélés, 1-1 rövid epizódot, jellemképet tartalmaz. Terjedeleménél fogva nem engedheti meg a bővebb cselekményt, jellemzést.

Tárcaregény:

Folytatásokban közölt regény. A XIX. században született. Az volt a funkciója, hogy előfizetőket szerezzen a lapoknak. Ezért lényege a cselekményesség, fordulatosság, könnyed hangnem. Főként a késleltetés eszközével él, a befejezetlenségével várakozást, feszültséget kelt. (Pl. Dumas, Jókai, Mikszáth, Krúdy, Karinthy)

Tartalom és forma egysége:

A műalkotásokban fontos, hogy az író mit és hogyan ír le, mivel a tartalom és a forma egymástól elválaszthatatlan, szerves egységet alkot.

Témamegjelölés (propozíció):

A klasszikus eposz kelléke, a mű tárgyát megjelölő, tömören leíró rész.

Tercina:

Háromsoros strófaforma. A versszakok középső sora rímel a következő versszak első és harmadik sorával:(aba, bcb, cdc) Dante: Isteni színjáték.

Tetőpont (krízis):

Drámai művekben az ellentétek legvégső kiéleződése, kirobbanása. Utána következik a végkifejlet.

Theszisz:

Nyomaték nélküli időtartam, az arszisz ellentéte.

Toposz:

Görög szó - jellemző, közismert kép, fordulat, motívum.

Tragédia:

A dráma egyik műfaja, uralkodó esztétikai minősége pedig a tragikum. A tragédia főszereplője a tragikus hős.

Tragikum:

Olyan értékszerkezet, amelyben hirtelen nagy, visszafordíthatatlan értékveszteség, értékpusztulás következik be. A cselekmény szintjén ez a kiemelkedő hősök halálában vagy lelki összeomlásában nyilvánul meg.

Tragikus hős:

A tragikus hős átlagon felüli, de nem tökéletes. Többnyire a korszakban általánosan elismert, pozitív erkölcsi értékeket képviseli, céljaiért vállalja a harcot, s az ellenerőkkel való küzdelemben bukik el. Bukása a félelem és együttérzés érzelmeit váltja ki a nézőből, olvasóból, s megerősíti a hős által képviselt érdekek tiszteletét.

Travesztia:

A paródiával rokon komikus műfaj. A kigúnyolt eredeti témát vagy művet torz formában, szándékosan rossz stílussal, rontott verseléssel stb. adja elő, s így a tartalom és forma disszonanciája nevetséges hatást kelt.

Trocheus:

Arkhilokhosz ókori görög író által megteremtett versláb. Képlete (-U).

Trubadúrének, trubadúrlíra:

A középkori zenének az első világi megnyilvánulása. Az eszményített udvari szerelem és a lovagi életmód állt középpontjában. A trubadúrok költészete főképp dalokból (cazno, chanson, canzone) állott, amelyben a költő szíve hölgye iránti hódolatát, szerelmét adta elő. A hódolat tárgya előkelő férjezett hölgy, akinek szépsége mellett rendszerint tudását és udvari finomságát dicsérték. A lovag felajánlja szolgálatait a hölgynek, és feltétlen hűséggel tartozik neki; a hölgy nem tartozik a lovagnak viszonzással, de nagylelkűségből megjutalmazhatja.

Tudományos-fantasztikus irodalom:

A szórakoztató irodalom egyik fajtája, uralkodó esztétikai minőség a fantasztikum. A krimi rokonműfaja. A sci-fi(science fiction, angol) olyan irodalmi alkotás, mely a közös jellemzője, hogy zömében egy lehetséges jövőben játszódó képzeletbeli történet. A science fiction irodalmi műfaja sokszínű. Mivel nincsen teljes megállapodás meghatározásáról tudósok és rajongók körében, az eredete ismeretlen. Néhányak azt mondják, a science ficton a késő középkorban kezdődött, hogy a science fiction csak a tudományos forradalom által jöhetett létre, nevezetesen Galileo Galilei és Isaac Newton csillagászati, fizikai és matematikai felfedezései által. A sci-fi a huszadik században bontakozott ki, mivel a tudomány és a találmányok áthatoltak a társadalomba, így érdekeltté vált az olyan irodalom, ami a technológia hatásait fedezi fel. A műfaj klasszikusa kétségtelenül Verne Gyula és H.G.Wells, magyar előfutára Jókai Mór (’A jövő század regénye’). Ma a sci-fi nagy hatással van a világkultúrára és a gondolatokra.

U - Ü

Utánzás (művészi utánzás) - mimézis:

Arisztotelész szerint a világ valóságának lemásolása, azaz maga a művészet. Ezt az "utánzó" szerepet azonban nem mechanikus, hanem szolgai másolásnak fogja fel.

Útirajz-útleírás:

Az útirajz az utazási irodalom egyik fő műfaja, az író személyes benyomásait, hangulatait, gondolatait állítja előtérbe, szemben az objektív, tudományos igényű útleírással. Kötetlenebb, átfogó, egységes kompozíció nélküli válfaja az úti jegyzet. Az útirajzok műfaja a 18. század végén keletkezett és a romantika idején virágzott. (Chateaubriand Útikalauz Párizsból Jeruzsálembe, 1811; Heine Utazás a Harz-hegységben, 1824; Petőfi Sándor Úti jegyzetek, 1845; Irinyi József Német-, francia- és angolországi úti jegyzetek, 1846). Az útleírás olyan beszámoló valamely utazás élményeiről, amely a tapasztalatok tárgyszerű, tudományos hitelű és jelentőségű rögzítésére törekszik, szemben a szubjektív reflexiókat előtérbe állító útirajzzal. A műfaj ókori eredetű, de virágkorát a 15-18. században élte, a nagy felfedezőutak és a gyarmatosítás időszakában. Ekkor született például Bougainville útleírása, vagy G. Forster beszámolója Cook világ körüli második útjáról. A 20. században expedícióhősök (F. Nansen, R. F. Scott, D. Livingstone, H. M. Stanley), illetve kutatók (S. Hedin, Th. Heyerdahl, J. Y. Cousteau) beszámolói népszerűek. A magyar irodalomban az első szabályos útleírás Szepsi Csombor Márton 1620-ban kiadott Europica varietasa, divatossá azonban a reformkori szerzők műveivel vált, amikor a Nyugaton utazók a fejlett országok vívmányaira hívták fel az ország figyelmét. Napjainkig a legolvasottabb útleírások Magyar László, Almásy László, Kittenberger Kálmán Afrikát, Széchenyi Zsigmond Alaszkát, Vámbéry Ármin Ázsiát bemutató írásai, vagy Balázs Dénes számos (földrajzi ismeretterjesztő) könyvei.

Utópia:

Az utópia (görög u fosztóképző és toposz 'hely' szóból, melynek jelentése 'seholsincs-ország') a szó eredeti, legszűkebb jelentésében olyan átfogó társadalomelméleti-államelméleti elképzelés, amely az adott korban megvalósíthatatlannak látszó, eszményi társadalmi berendezkedést rögzít. A kifejezés Morus Tamás Utópiájának, 1516 címéből származik, de e mű előzményei már az ókorban megtalálhatók; a legnevezetesebb közülük Platón Állama. Ismertebb utópiák Francis Bacon Új Atlantisz (1626) című értekezése és Campanella Napállam (1602)című társadalomfilozófiai dialógusa. Bacon: Új Atlantisz). Ellenutópiák: Swift: Gulliver, Huxley: Szép új világ, Orwell: 1984, Állatfarm, Merle: Malevil, Déry Tibor: G.A. úr X-ben, Verne Gyula: Utazás a föld középpontja felé, Günther Krukat: Amikor meghaltak az istenek, Francis Carsac: Sehollakók, Zsoldos Péter: Avana regénytrilógia(A Viking visszatér, Távoli tűz, Az utolsó kísértés) Nagyon nehéz azonban meghúzni a határvonalat a teoretikus és szépirodalmi utópiák között, ráadásul e művek műfajbesorolása is szerteágazó, lásd sci-fi.

Ütem:

Az ütemhangsúlyos verselés alapegysége, egy hangsúlyos és néhány hangsúlytalan szótag kapcsolata.

Ütemhangsúlyos verselés:

A hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok szabályos változása adja a ritmust. (Mivel a magyar népdalra ez jellemző, ezért magyaros verselésnek is nevezik.)

Vágánsköltészet:

A világi lírának az egyik harsányabb hangú ága, a művelt vándordiákok művészete. Virágkorát a 12-13. században élte. Legfőbb téma az életöröm hirdetése, de ostorozzák bennük a feudális társadalom mindhárom rétegét is. (Carmina Burana)

Vallomás:

A vallomás (latin confessio 'bevallás, gyónás') az önéletrajz sajátos fajtája, amelyben a szerző lelki életének, törekvéseinek, világfelfogásának olykor az önostorozásig menően őszinte -, elmélkedő jellegű feltárása háttérbe szorítja az életút külső eseményeinek rögzítését, s amely így epikolírikus jelleget is nyer. A műfaj egyik klasszikusa Szent Ágoston, aki 398 körül megírta tíz könyvből álló Vallomásait. A műfaj később megjelenik a középkori és barokk misztikus irodalomban, a reformáció mozgalmaiban, a XVII. században pedig a Port-Royal-i írók munkásságában; ezekhez közel álló alkotás II. Rákóczi Ferenc latin nyelvű műve, a Confessio peccatoris (Egy bűnös vallomása, 1719). A műfaj napjainkig egyik legnagyobb hatású alkotása J. J. Rousseau Vallomásai, 1782.

Vásári bohózat:

Komikus színdarab, melyeket a középkorban vásárokban adtak elő. Moliere műveiben továbbélnek ennek a műfajnak a hagyományai.

Vátesz:

Látnok, jós, igehirdető: a költészetben a prófétai ihletettségű költő megjelölése.

Végkifejlet (katasztrófa):

A drámai művek befejező része, a konfliktus megoldása.

Verses regény:

Minden olyan nagyobb terjedelmű epikus költemény, amely regényszerűen tematikai és szerkezeti vonásai révén nem sorolható az eposzok közé. A romantika és a realizmus közötti időszak jellemző műfaja. Pl. Anyagin, Bolond Istók, A délibábok hőse.

Versfő (akrosztikon):

A versszakok kezdőbetűinek, első szavainak összeolvasása értelmes szöveget - nevet ad. Lásd Balassi Bálint a Kiben bűne bocsánatért könyörög versében a versfőket összeolvasva a költő nevét kapjuk. Vagy Mészöly Dezső Francois Villon fordítása, Villon éneke szeretőjéhez, (BALLADE Á S’AMIE) amely a játékos formabravúr példája, mivel minden sor r betűvel végződik és a versfőkben François, Marthe és Villon olvasható.

Verslábak:

A szótagok kiejtési időtartamán alapuló verselés ritmikai alapegysége. Lehet: jambus, trocheus, spondeus, anapesztus, daktilus, choriambus, ionicus a minore, ionicus a maiore, pürrikhiusz.

Világkép:

A világról, az életről, a társadalmi jelenségekről vallott nézetek összessége, összefüggő rendszere s ennek jelentkezése valamely irodalmi műben.

Virágének:

A régebbi magyar költészet szerelmi témájú dalai. Elnevezését szimbolikájáról kapta (violám, rózsám, virágom stb.).

Visszatükrözés (művészi visszatükrözés):

A művész a saját szubjektumát, lelki vitáját tükrözi vissza műveiben.

Vitairat:

A vitairat publicisztikai műfaj, írásos állásfoglalás tudományos, vallási, politikai, társadalmi kérdésekben egyaránt. Megjelenési formáját tekintve lehet az időszaki sajtóban közölt glossza, cikk, tanulmány vagy önállóan publikált röpirat. Jelentős vitairatok születtek pl. a reformáció térhódítása idején vagy a magyar nyelvújítás harcaiban (Mondolat, 1813; Felelet a Mondolatra, 1815).

xénia:

Görög szó: eredetileg vendégnek szánt ajándék, ill. ennek a felirata. Irodalmi vonatkozású epigramma.

Zsoltár:

Istentiszteletkor használt ritmikus énekek, verses szövegek. Pl.: Zsoltárok Könyve

Zsoltárfordítás:

A XV. század első évtizedeiben a reformáció hatása alatt a protestáns prédikátorok zsoltárfordításokkal pótolták a még le nem fordított Bibliát. ( Pl. Szenczi-Molnár Albert, Heltai, Komjáthy)

Felsőmenü

Irodalmi fogalmak- prózaepikai műfajok