A kimondott gondolat súlya

Czipott Gy– Beszélgetés Czipott György író-, költő-, szerkesztővel –

Botz Domonkos óbudai irodalmi teadélutánján ismertem meg személyesen Czipott Györgyöt. Talán öten-hatan ücsörögtünk a szálloda alagsori termében. Czipott a maga szerény módján, a többiektől félrehúzódva figyelt. Én meg azt kértem tőle, olvasson el a frissen megjelent kötetéből néhány verset. Czipott némi vonakodással bár, de teljesítette. Rögtön kihallottam, itt egy igazán jelentős költővel van dolgom. Könyvet cseréltünk egymással és én már hazafelé menet elmélyedtem Czipott gondolataiban. Aztán sokáig nem találkoztunk, de a jó sorsom lehetővé tette, hogy beleássam magam Czipott lélegzetelállító verseibe. Őszintén bánom, hogy olyan sokára ismertem meg munkásságát. Úgy gondolom, talán másként alakult volna az én munkálkodásom is, ha húsz-harminc évvel korábban kezembe kerülnek versei. Amikor ezt elmondtam Czipott Györgynek, ő kicsit elgondolkodott, aztán azt mondta:
– Így van ez jól, mert korábban még nem voltunk érettek arra.

Varga Rudolf

Ilyenek a véletlenek. Merthogy Czipott Györggyel én is ugyanabban a szállodában találkoztam először, igaz, évekkel korábban és nem irodalmi vonatkozásban. Verseit is csak azt követően ismertem meg, kezdtem ízlelgetni, ami tömörségében, nyelvezetében, szóhasználatában merőben különbözött mindazoktól, amelyek az utóbbi időben a kezembe kerültek. Minden túlzás nélkül mondhatom, irodalmi csemegét jelentettek a számomra. Egy kicsit olyan volt, mint egy palack jobb évjáratú Tokaji bor, amit nem lehet vedelni, csak ízlelgetni, kóstolgatni, élvezni az illatát, zamatát. Így vagyok ezzel ma is. Csak egy-két oldal, néhány sor elalvás előtt. Éppen csak annyi, amennyi a belső békéhez, a lelki kielégüléshez kell.

Botz Domonkos

 

Korábbi beszélgetéseink során sokszor szóba került, hogy van-e még értelme ma az írásnak? Találtál-e személyes választ erre? Mi az a hajtóerő, ami azért- vagy annak ellenére, mégis vezeti a tollat, miért is írsz?

Természetesen mindenkor volt, van és lesz is értelme a költők, írók munkájának. Érzékenységük és érzékeléseiknek elvonatkoztatott tartalma oly fénybe helyezi a dolgokat, a jól-, rosszul értelmezett valóságot, hogy a mindennapjaiban erre gondot nem fordító olvasónak, útitársnak fogódzót ad a tájékozódáshoz és a céljaihoz vezető tiszta utak megtalálásához. Teszi ezt sajátos, képzetalkotó módszereivel, a közösen használt nyelv szókészletével és ami talán még fontosabb, az anyanyelv mélyén kipusztíthatatlanul élő gyökökkel, logikai struktúrával, amitől az írásmű befogadója, mondhatnám, bár talán nem azonnal változik meg, szemléletmódja, ítéletalkotása a katarzis eredményeképpen pontosabb, lényeglátóbb lesz.

Minden alkotás egyfajta öröm a szerző számára, bár megesik, hogy valamit nem a saját gyönyörűségünkre fogalmazunk meg, öntünk formába, sokkal inkább azért, mert úgy érezzük, választ kell adnunk valamire. Melyek voltak azok az írások, amelyek valamiféle szellemi kielégülést adtak?

Amilyen sokféle helyzetbe kerülünk életünk, eszmélésünk során, olyan sok, annyiféle választ is adunk arra. Néha azzal is, hogy kerüljük a válasz kötelezettségét. De válogatni, hogy erre válaszolok, arra nem, azt tartósan lehetetlen megtennünk.
Klasszikus meghatározás szerint a polisz dolgaival való foglalatoskodás maga a politika. No az is igaz, sokféle módon lehet sürgölődni abban. Költőnek, írónak nem evidens célja meglátásom szerint, hogy direkt módon jelenjen meg írásműveiben a regnáló hatalom a maga aljas valóságával. De lila ködökben szépelegni, amikor éppen nyúzzák a költő hátáról a bőrt, hát, azt gondolom, az sem illedelmes viselkedés. Valamiféle középút, valamiféle aranymetszés-szabály a helyes álláspont a valóság társadalmiasult posványlábalásában. De hiszen hogyan is lehetne erre valami receptúra, arány vagy okos elhatározás.

Gyakran lehet ezt a mondatot hallani: ha újra kezdeném, biztos másképp csinálnék mindent. Nos, ha a mai eszeddel újra kezdhetnéd az életedet, maradnál-e a létbizonytalanságot jelentő írói pályánál, vagy valami, fogalmazzam így, tisztességes polgári foglalkozás után néznél?

Nagyon ritkán másítottam meg az elhatározásomat, ha valamit kimondtam, annak úgy kellett lennie számomra. Ha mégis visszafordultam, arra csak nagyon súlyos ok kényszeríthetett, de sosem magam érdekében álltam el döntésemtől. Talán ezt is magammal hoztam, talán a szeretve szikár lutheránus hitben neveltetésem okán lettem ilyenné, nem tudom. Krisztus tanítása volt zsinórmértékem és az is marad végemig. De az Ószövetség képes beszédeiben is megláttam mindig a jó tanítást. Lótné asszonyság példáján is okulhattam, ha visszafordulsz Szodoma égő falai felé, sóbálvánnyá meredsz. Fontos igazsága van ennek is, a hátrahagyott dolgokról mindig kell tudni emlékezni, de mozdulatlanságba dermed, aki nem képes eltávolodni azoktól. Matrikulák tanúságtétele szerinti elődeimtől örökül kapott hitemből- és elmém mély meggyőződéséből is fakadóan nagy jelentőséget tulajdonítottam mindig a determinizmusnak, persze az ezzel együtt kapott szabad akaratnak is. De olyan szabad akaratról nem tudok, amiben s úgy ugrálhatni ki-be, hogy az előző, szabad akaratból hozott döntésem még szabadabb akaratból visszájára fordíthatom, hogy gondolataimat, cselekedeteimet úgy dobhatom le magamról, mint a szennyes gatyát. A kimondott gondolatnak, megcselekedett választásnak súlya van, sose könnyíthető súlya. A mindenség változik meg azonnal minden tettel, szóval, fölénk kerekedő vággyal. Visszavonhatatlanul. Utálom az összes, vége felé közeledő életem során megélt hatalmak regnálását, egyszerűen azért az azonosságért is, amiért mai napig következmények nélküli országként lehet aposztrofálni hazánkat. Érthetetlen számomra, hogyan lehetett végrehajtani ilyen mérvű agymosást ezen a népen. Visszautalva előbbi kérdésedre, hát üldögélhet elefántcsont-toronyban bárki is?
Nem, nem tennék máshogy semmit egy új életben sem, de máshol sem.

Több köteted jelent meg eddig, melyik munkád volt az, amelyik mondhatni megírta önmagát, melyik az, amelyik komolyabb kihívást jelentett?

Bizakodom, nem hat nagyképűségnek, de mert az előbb elmondottak szerint születnek meg írásaim, egyik könyvem nyomdába adása sem okozott gondot. Általában egy év örömének és gyötrelmének lenyomata egy-egy kötet. Úgy vélem, bár a tartalmi szerkesztés olykor hasznos egy kötet létrejöttekor, valamiképp mégis meghamisítja az összképet. Óhatatlan veszedelme, hogy igyekszik megfelelni külső szempontoknak, vélt várakozásnak. Teljességére ilyenképp rányomja bélyegét a szerkesztő személyisége, tudati sémáinak, gyakran rossz reflexeinek sokasága. Ez akkor is igaz, bár enyhébb formában, ha az alkotó maga válogatja kötetté verseit, írásait. Elmém, lelkem szótestű gyermekei ezért születésük rendjében, válogatás nélkül töltik ki könyveim gondolatterét, de mert valójában mind egyazon belső világ letéteményesei, és mert az időt virtuális, valóságképző segédletünknek tekintem, ikerszülötteim valamennyien. Látszólag közömbösen, de azt remélem erősitőleg hatnak egymásra, így ezért az olvasójukra is. Ha valamelyik versem szófűzése, tartalma, formája látszólag kilóg is a sorból, bizonyára az sem véletlen, de semmiképp sem előre tervezett, bármiféle hatás elérése céljából. Úgy hiszem, méltatlan volna előrébb, hátrább sorolni életterükben bármelyiküket.

Most azt kérdezném, milyennek ítéled meg a könyveid fogadtatását, de miután érthető módon nem kerültek be a terjesztői hálózatba, így kevesebbekhez jutott el. Ennek ellenére, milyen visszajelzések érkeztek a barátok, a pályatársak részéről?

Száz-száz példányban nyomattam ki könyveimet, jó rátartással azt akarván, minden barátom és írásaimra vagy reám kiváncsi kedves ismerősömnek tudjak adni egy-egy példányt. Hivatalos kiadók sem nyomtattatnak általában többet kiadványaikból, csak ha biztonsággal várható a sikere. Terjesztői hálózatba meg se kíséreltem bevinni, magam is létrehívtam könyv- és lapkiadó vállalkozást a kilencvenes évek elején, tudtam pontosan, miféle reménytelen dolog az. Nem utolsó sorban mennyi kellemetlen kérincsélésbe kerül rávenni a terjesztőket, hogy legyenek már olyan szívesek, a könyvek árának nagy részét tegyék el ők. Minek is az a kiadónak, szerzőnek! Látom ma is, semmit sem változott ez a rend azóta sem, aztán még inkább fölös a fáradozás, mert rejtélyes valakik teljes könyvszériákat tudnak egy telefonhívással remittendává változtatni. Hja, nagy a csillagszórós varázslótudomány valóságfertőző ereje...

Úgy tartják, hogy az írói-költői, kritikusi hivatás talán a világ legmagányosabb foglalatossága. Ha ez a megállapítás megállja a helyét, akkor hogyan tudod kezelni ezt a fajta önként vállalt, jobb megközelítés híján mondva, alkotói magányt?

Nincs is ezzel baj, ha az alkotó képes fölvállalni az állandó jelenlétet köztes világában. Természetesen lemondások sorával jár együtt az ilyen élet, de hát, a szokásos, mindennapi élet nem jár azzal? A költőnek is van társa, kedvese, jó esetben gyermekei is. Na, ebben a kettőzöttségben már nehezebb egyensúlyt teremteni a belső- és külső világ között. Az írás, akkor is, ha nem teszi azt az ember a nap tizennyolc éber órájában, állandó, fölfokozott belső figyelmet jelent. Ebben minden köznapi, az élet általános dolgaival járó tevékenység zavart kelt, megszakított szakaszokat kényszerít az elmére. Ez, bár nem mondanám rossz feltételnek, hiszen teljes elszigeteltségben sem lehet állandó, egy pontra hegyezettséget megélni, mindenképpen kompromisszumra készti a költőt, írót. Ez természetesen nem szerencsés, de ennek feszültsége is fölhasználható kellő gyakorlat és önmérséklet birtokában. Igazán nehéz meglelni azt az egyensúlyt, azt a bölcs kölcsönösséget, amelyben senki sem érzi magát hátraszorultnak vagy éppenséggel mellőzöttnek. Nem szépítek, ez teljességgel nem is hozható létre.

Mindenki számára világos, hogy a mindenkori politika, egyebek mellett rosszul titkolt célja, hogy ellehetetlenítse a művészeti ágakat, különösen az irodalmat, amely a legnagyobb felületen okozhat súrlódást a politikai manipulációkra való figyelem felkeltésével. Zárójelesen jegyzem meg, már ha működik a sokat hangoztatott írói felelősségvállalás... Milyennek ítéled meg ennek tükrében a hazai irodalmi életet, az írói létet?

Kérdésed valójában eléggé korrekt válasz is egyben, már ami a belső egybefüggőségét jelenti. Csakugyan. A mindenkori politika igyekezett szolgává, ami rosszabb, lotyóvá alázni a művészeteket. Mert bárhogy forgatjuk, a hivatásos, ezért a tömegtől elkülönült és elszigetelt politika legfontosabb eszköze a direkt erőszak mellett a manipuláció. Az erőszak tiszta dolog, úgy élsz, ahogy én akarom, ha nem, elpusztítalak tűzzel, vassal. A manipuláció is erőszak valójában, csak alattomos, aljas erőszak. Célja sem más, de azt ál-konszenzus cukorpapírjába csomagolja, édesgetéssel, könnyű birtoklás igézetével keríti hatalmába a kiszolgáltatott alattvalót. Ha jól csinálja ezt, a szerencsétlen polgár még el is hiszi, ezt ő akarja, sőt, mindennél jobban akarja, és aki nem ért vele egyet, másik, utálatos táborba sorolandó. Mindjárt két döglégy egy csapásra! Elhódítani és szembefordítani. Mióta társas lény az ember, és ez alighanem a földön megjelenésétől így szabja terét, cselekvési szabadságát, ezen alaprugó belső feszültsége irányítja közösségi létezésben fakadó tetteit. Bizonyára a halomba lapátolt, hatalomról szóló irománynak volna nagyobb dombja, mint a másik kupacba rakott, szépnek mondott irodalomnak, már, ha valakinek eszébe jutna ez a csínytevés. De ne legyünk szemforgatók, ez maga az ember!

Az intuíció, sugallat, az alkotói képzelet költői munkásságod során elvezetett-e már valamifajta belső bizonyosságig?

Megfordítom, kora ifjúságomban megleltem a belső bizonyosságot: a tapasztalati világ, összes dolgaival csak látszat. Nem ment el az eszem, nagyon is valóságos ez a világ érzékszerveinknek, csak hát ezek az érzékszervek a fizikai tapasztalat rabjai. Nagyszerű ugye, milyen színes a világ!, lelkendezünk. A színtévesztő vagy éppenséggel színvak ember elmosolyodik ezen, talán kicsit irigykedve. De mik is a színek? Vannak-e egyáltalán? Tudjuk, a napból áradó fehér szín a szivárványszínek keveréke, amit prizmával alkalmasan ezekre szét is bonthatunk. Különféle elektromágneses rezgések halmaza... ennyi csak a fehér szín. A tárgyak elnyelnek, visszavernek ezek közül néhányat, szemünk érzékeli az így módosult halmazt és elménk álmélkodhat a virágok káprázatán. De például a méheket ez roppantul zavarná, nekik, a számukra észlelhető néhány szín a táplálékforrást jelöli. Ennyit a virtualitásról...

Tudjuk hogy főleg az utóbbi időben fokozottan figyeled az égi és földi jeleket. Végezetül arra kérném válaszod, hogy a természeti és társadalmi jelenségek között számos korábban elképzelhetetlennek hitt esemény láttat-e számodra valamifajta, a paradigmaváltásból fakadó katartikusabb jövőt?

Bármennyit vizsgálódom is, erre a kérdésre tudom legkevésbé a választ megtalálni. Tény, a ma annyi mocskot, ideológiai szemetet, önjelölt megváltó világhitet zúdít a világra, mint ezelőtt még soha. No igen, voltak egyházak által szentesített népirtások, mohó bankárok gerjesztette országrablások, a józan ész nevében végrehajtott gyalázatos vérengzések. Voltak, de lokálisan ható gaztettek voltak ezek. A világháborúk évszázada lett a választóvíz, a magát világhelytartónak, világbölcsnek, világérdemesnek tartó titkos társaságok, vagy az ezeket rendszerben tartó maroknyi, hatalomsóvár tébolyult jószerével minden kontinensre, minden országra és polgáraira mindennapjainkban zúdítja rá szakadatlan mindezeket a várhatóan szörnyű végkimenetelű társadalmi szerencsétlenségeket.
Ha ez nem volna elég, közeledik a föld északi-déli mágneses pólusainak fölcserélődése. Napjaink, mintegy bevezető természeti kataklizmái talán ennek hamari bekövetkeztét vetítik elő. Belegondolnom sem lehet ép ésszel, mennyi és milyen keserv jöhet még eztán.
Világkorszakok ismerői-, kutatói mondják, beléptünk a Vízöntő világévkörbe. Rengeteg változáson kell átmennie roncsolt világunknak, hogy tisztább erkölcsiségű, a valódi értékek felé induló valóság bontakozhasson ki dolgokban, emberekben egyaránt. Hosszasan lehetne sorolni ezeket, még hosszabban azokat, amiknek az eljövetelét magában hordozza a nemesebb jövendő. De a változások egyszersmind pusztulások is, magam sem alkotóként, sem gondolkodó emberként nem látom mértékét, mennyi szenvedésen keresztül juthat a föld, ez az élő organizmus, rajta a szánalmasan ostoba emberiséggel az új világrendbe. Mai elmémmel juthatok bármire, valójában képzelni sem tudom, milyen lesz az, de reménykedem, a művészetek kardinális szerephez jutnak megvalósulásában, fönnmaradásában. Eljutunk mindnyájan oda, mert lélekrészünk, a dolgok és a lehetőségek örök természetűek, és az időnek, ami csak a véges gondolathatárú agyunk számára valóságos mérték, az időnek ebben semmi szerepe nem lesz.

(Botz Domonkos, Varga Rudolf: Irodalmi pályaudvar, Rím Könyvkiadó, 2015)

szozattv


szozat a tiszta hang mma plakat1 B1 FIN 2 aranykonferencia 2017. 11.19. VASÁRNAP   ArchiRegnum Könyvkiadó Napja   plakát 03 Sinka est meghívó szentlászló szentkorona OMLI Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf