Lengyel János: Édes Anna Kárpátalján

Már évek óta unatkozott a Múzeum körúti antikvárium egyik felső polcán. A részleg fölött fehér alapon fekete betűk: Szépirodalom. Szép, szép, de nem mai. Haladni kell a korral. Vagy éppen a kórral. Az új ítészek, az új divatdiktátorok száműzték őt is, mint megannyi társát. Évtizedek óta aludta csipkerózsika-álmát az öreg könyvesbolt polcán. Már teljesen otthonosan érezte itt magát. Legalább volt otthona, és nem került zúzdába vagy máglyára. De most történt valami. Egy fiatalember tért be a boltba. Kezébe vett néhány kötetet, belelapozott, beleszagolt a múltba. Látszott rajta, hogy élvezi a régi könyvek társaságát.

    – Legyen szíves! Kosztolányi Dezsőtől kérném az Édes Annát.

    – Parancsoljon, több példányunk is van.

    A fiatalember őt választotta. Megdobbant a szíve, de gyorsan elhessegette a hirtelen támadt gondolatot. Rég elfeledett érzés töltötte el, de hamar maga alá gyűrte a realitás kegyetlen karvalya.

    – De hiszen a nagyanyja is lehetnék – gondolta.

    A remény erősebb volt a karvalynál, ügyesen kijátszotta annak éberségét. Izgatottan találgatta, ki lehet ez a göndör hajú fiatalember. Vajon hol él, milyen az otthona? Mihez akar kezdeni vele?

    Nem került könyvespolcra, sem íróasztalra. Egy utazótáskában találta magát számos könyv és kézirat társaságában. Paraszti származásából kifolyólag megszokta már a kényelmetlenséget. A cselédsors pedig megtanította az engedelmességre, az alázatra és az önkorlátozásra. A zsúfoltság ellenére is jól érezte magát. Megismerkedett számos történelmi személlyel, lírai alakkal, na és Mitracsek úrral. Azonnal megkedvelte a bohókás fickót. Rengeteget nevetett a férfi viccein, bár sokszor nem értette, miről is beszél. Látott ő már úgynevezett „finom” úriembereket, akikről később kiderült, hogy korántsem azok. Keserű emlékek tolakodtak elő elméjének mélységeiből.

    Vonatra szálltak. A Nyugati pályaudvarról indult az Intercity. Nem tudta, mi az, mert utoljára még gőzmozdony vontatta szerelvényen utazott, amikor felkerült a fővárosba, cselédnek. Megtudta, hogy ennek a szónak azóta már több értelme is van.

    Mitracsek úr sok újdonságról számolt be neki. Anna évtizedek óta ki sem mozdult az antikvárium polcáról. Kezdetben még megesett, hogy egy-egy érdeklődő a kezébe vette, megsimogatta, beleolvasott élete regényébe, de az új évezredben már rá sem néztek. Bőre megrepedezett, testét megviselte az idő, rég elporladt kezek hagytak rajta maradandó nyomokat. De nem csak a szerencse forgandó, a könyvek lapjai is. Hányszor inkább visszakívánta a boldog békeidőket, amikor az emberek kortól függetlenül vígan lapozgatták. De valóban boldog békeidők voltak azok?

    Nem tudta, mi is az a „besztszeller”, Mitracsek úr magyarázta el neki. Pedig ő az volt egykoron. Ez csak annyira vigasztalta, mint az Anna-bál szépét ötven év múltán. S itt a hangsúly nem is az éveken, hanem inkább az elmúláson van.

    A vonat megérkezett Nyíregyházára, a fiatalember felébredt szendergéséből. Az utazótáska egy személygépkocsi csomagtartójába került. Annát már egészen elvarázsolta ez a nagyszájú, víg kedélyű férfi. Már a neve is mulatságos. Ki ad a főhősének ilyen lehetetlen nevet? Deziré ilyet biztosan nem tenne. Eszébe ötlött, hogy a jó öreg Dezső már hosszú ideje magára hagyta. Egyedül a nagy magyar irodalmi dzsungelben. Egyedül egy antikvárium polcán. De most végre nem volt egyedül.

    – Mondja, maga hová való? – kérdezte Mitracseket.

    – Én, kérem alássan, kárpátaljai illetőségű vagyok. Természetesen magyar. A nevem ne tévessze meg önt, aranyoskám. Ezt csak az íróm cinizmusának köszönhetem. De úgy éljek, hogy egyszer alaposan meg is köszönöm neki!

    – Nem olyan rossz név ez, ne orroljon már annyira arra az íróra! Hiszen úrnak szólítja magát.

    – Magát igen, de engem csak gúnyból.

    – Úgy látom, az úr igencsak haragszik az írójára. Elképzelni sem tudom, mi lehet az a nagy bűn, amit elkövetett. Az enyém egy igazi sorstragédiát kreált a számomra, én mégsem haragszom rá.

    – Ezt meg is értem, Kosztolányit mindenki ismeri. Még életében is kevesen tudtak rá haragudni. De az enyém... Á, hagyjuk!

    – No, mostan már kíváncsivá tett. Mondja már meg, ki a maga írója!

    – Nem is tudja? – kérdezte Mitracsek úr elképedve.

    – Nem, eddig nem említette a nevét.

    – Ah, a nevét! Ki sem ejtem a számon. Megígérte nekem, hogy újra lesz egy könyvem, ahol én lehetek a főszereplő, a sztár. De már két éve csak hiteget, én meg itt tétlenkedek ebben az agyonhasznált füzetben.

    – Nem olyan rossz az, higgye el nekem! Amíg a történet nem kerül a nyomdába, addig bármi lehet. Végződhet akár boldogsággal is.

    – Volt már rá példa, az író sokszor átírja, ahogy úri kedve tartja.

    Közben a gépkocsi megérkezett a magyar-ukrán határra. Egyórás várakozás után elhagyták az Unió területét. Anna izgatott lett, először járt idegen országban magyar földön, bár még jól emlékezett Budapest román megszállására. Mitracsek színes szavakkal ecsetelte Kárpátalja történetét, felvázolta a közállapotokat. Anna megtudta, hogy Mitracsek úr írója az a fiatalember, akinek ezt a kalandot köszönhette. Mert kaland volt ez a javából.

    A beregszászi otthonban kevés könyvespolc akadt. A könyvek többsége a stelázsiban, szekrények tetején, a szoba sarkában halomba rakva pihent. Anna és Mitracsek úr egymás mellé kerültek az éjjeliszekrényen. A fiatalember hamar túltette magát Anna történetén. Mitracsek úr megsúgta neki, hogy csak azért hozta Beregszászra, mert felhasználta őt, élete tragédiáját egy pályázathoz.

    – Egy vacak pályázat miatt cipelt el ilyen messzire? – fakadt ki Anna.

    – Annyira édes, amikor dühös. Mondták már magácskának? – kérdezte Mitracsek úr.

    Persze, hogy mondták, és ő el is hitte. Többek között ez késztette a szörnyű tettre. Az a gyilkos tűz most is fellobbant a szemében. Eszébe jutott, hogy milyen érzések éledtek fel benne, amikor a fiatalember levette a polcról. De ott volt Mitracsek úr, aki szemmel láthatóan rajongott érte. Amióta csak megismerte, úgy dongja körül, mint méh a virágot.

    – Milyen elcsépelt hasonlat – gondolta Anna.

    Ekkor már elszánta magát, hogy ezúttal enged a kárpátaljai novellahős ostromának.

    A fiatalember felvidult, amikor elolvasta az internetes levelezését. Kiadója tudatta vele, hogy végre megjelent a két éve elfekvőben lévő könyve. Mitracsek révbe ért. És valóban. Aki elolvasta a kötetet, értesülhetett Édes Annával való boldog egymásra találásáról. Száz számra érkeztek az olvasói levelek, de a fiatalember nem ilyen sikerre vágyott. Az asztalán még ott feküdt a Kosztolányi kötet, fellapozva megdöbbenve vette észre, hogy Anna eltűnt.

    Mi is történt a kis cselédlány gazdáival, akik olyan csúnyán bántak vele? Az író számára a plágium vádja felér a halállal. Mitracsek úrra gondolt, de ezt már nem tűri el, sem a fehér papíros, sem a számítógép képernyője.

szozattv


szozat a tiszta hang mma plakat1 B1 FIN 2 aranykonferencia 2017. 11.19. VASÁRNAP   ArchiRegnum Könyvkiadó Napja   plakát 03 Sinka est meghívó szentlászló szentkorona OMLI Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf