EGY MÁSIK ÉLET EMLÉKKÉPE?

vargarudolf uj– beszélgetés Varga Rudolf íróval –

Hiszem, a hegy, a folyó kiválasztja az embereit, ők, ha úgy hozza sorsuk szilajabbá, vagy csöndesen elmélyedővé, nagy titkok tudójává válnak. Alighanem így van ez Varga Rudolf költö-, író-, filmrendező-, filozófussal is, aki a Bükk és zempléni hegyek lábainál, a Hernád folyó szomszédságában született és nőtt gondolkodó, lényeglátó emberré. Természetesen – ahogy az dukál – megfordult itt-ott az országban és azon kívül is, ahová tanulmányai vagy a munkái vezették, végtére Budapesten alakított magának életteret, de ahogy mondja: „itt lakik, ott él”, hisz amint csak teheti, napjait kedves hegyei lábainál tölti kertjében, de Frici kutyájával megélt együttléte ott is, itt is mindennapos ünneppé bűvölődik.

   Úgy gondolom, a hegyek és a vizek, a farkasok tudhatatlan erőikkel mindenütt átölelik és testvérüknek tudják Varga Rudolfot, ez a titkos kapocs sejlik föl minden írásában, legnyilvánvalóbban verseiben. Tabánra látó lakásából elfuthat tekintete a csillagokig és azokon túlnan, ahogyan lelkében ismerve nevezi, Ősten látásáig.

   Hatvanöt évbe már kilecszer fér az egyenként hét évre becsült életszakasz. Számmisztikusok szerint fényes számok ezek magukban is. Amint az a hetvennél több könyv szintén, ami munkásságából született. Beszélgetésünknek talán jó indítást, kiforró gondolataihoz hasznos útjelzőt kínál ezen évforduló.

 

   Czipott György:
   Úgy tartják, az ember életében a hatvanötödik életév körül következik be az úgynevezett időskori szakasz. Önnél jelent-e ez valamiféle gondolati választást? Érzékelt-e valamifajta értékrendi változást?

   Varga Rudolf:
   Én inkább úgy mondanám, hogy végre felfogtam, megértettem, nem a múltban gyökerezik a jövő, hanem a jövő teremti a múltat. Belenyugodtam, hogy valami felfoghatatlan vákuum szívja, mozgatja előre az eseményeket. Ha elég időt tölt az ember a Földön, előbb-utóbb felismeri a hiábavalóságot. Tudja, az igazi feladat szembeszállni azzal. Hitem szerint az íróember egyetlen dolga, szembemenni az örök reménytelenséggel. Elképzelt olvasóm előtt, mint Őstenem ítélőszéke előtt személyes véleményként sorolom, ahogy tudom, amíg tehetem, amíg a véleménynyilvánítás legalább látszólag szabad. Hülye lennék hazudni. Hiszen, most már mindegy milyen áron, de végül is csak megadatott nekem a szabad szólás fényűző kiváltsága. Úgy, hogy még törvényen kívülivé sem kellett lennem. Kötöttségek nélkül írom le azt, amit láttam, éreztem. Tudom, az emlékezet sokszor pontatlan. Majdnem mindig az. Akkor és ott a legnagyobb a hazugság, a tévedés, ahol az ember úgy képzeli, akkor a legpontosabb. Más a történés és más az, amit arról leírni lehet. Különbség van aközött, ami történik, és aközött ami leírható.

   CzGy:
   Az írás tekintetében mi változott Önben a korral?

   VR:
   Annyi, hogy pontosult bennem a népi szólásmondás, „annyi vagy, amennyit a szavad ér”. Azt tartom, beszéljünk hát úgy, ahogyan felnőtt férfiaknak illik. Úgy, ahogyan kell. Talán nem is tudja, milyen megoldhatatlan nehézség előtt áll az, aki közölni akar valamit embertársaival. A kimondott, leírt szavaknak közük sincs ahhoz a tartalomhoz, amit eredendően tovább akartak adni, amit közölni szerettek volna. Akármilyen szót mondunk ki, az soha nem lehet egyértelmű. Ráadásul a másik emberben az a szó majd egészen másként rezonál, más jelentést vált ki, mint abból, aki kimondta. Ezért aztán, hogy pontosítsuk és árnyaljuk közlendőinket, bonyolult mondatszerkezeteket gyártunk, amivel szándékunknak éppen az ellenkezőjét érjük el. Még pontatlanabb még zavarosabb lesz minden. A másik nehézség, hogy sohasem tudjuk és nem is akarjuk szinkronba hozni a fejünkben megfogalmazódott gondolatokat a hirtelenjében talált szavakkal. Már előre gondoskodunk a hazugságról, a ferdítésről. Szerencsére nem vagyunk gondolatolvasók, hiába is állítja sok szélhámos magáról azt, hogy birtokában van annak a képességnek. Valójában képtelen rá, mert még a gondolat generálója sincs tisztában azzal a valamivel, ami idegpályáinak bonyolult asszociációs rendezett-rendezetlenségében valamiféle, az egyedfejlődés során kialakult sémával kikényszerítődik. Megszületik tehát valami torz gondolatszerűség, amely nem azonos az eredeti önmagával. Azt a valamit pedig ki-ki felkészültségének, pillanatnyi diszponáltságának, játékintelligenciájának megfelelően automatikusan hanganyaggá alakítja át. Azt megszűri, tovább torzítja, egy, a hazugságot leginkább leplező szóvá, mondattá. Hazugságára a másik ember szájából érkezik egy ugyanolyan vagy még ártatlanabbnak tetsző hazugság, és ez így folytatódik tovább, amíg világ a világ. Ha gondolatolvasók lennénk, már egyetlen ember sem élne a földön. Önvédelemből gyilkolnánk le a másikat egy szempillantás alatt.

   CzGy:
   Belenyugodhat-e egy író, hogy nem képes eljutni valamiféle, hogy úgy mondjam „totális”, a lényeget ténylegesen lefedő kommunikációig?

   VR:
   Ebben a vonatkozásban már sokkal megértőbb lettem. Mit lehet tenni ha képtelenek vagyunk pontosan átadni közlendőnket? Maradjunk némák? Vagy játsszuk tovább szerepünket és járjuk tovább a hazugsággal kövezett utunkat? Lehet választani? Látszatra talán. Valójában nem hiszem. Akkor viszont nem marad más, élni a látszatok világában. Vagy kilépni? Kilépni, de hová? Akkor marad a színlelés? Színlelt szerepek egy színlelt világban? Ahol, aki a legjobban színlel, az a nyertes. Akkor ne higgyünk a szemünknek? Csak a tettek számítanak? Igen, csakhogy a tett a legnagyobb becsapás a szimulált háromdimenziós valóságban.

   CzGy:
   Mit gondol a szavak körülbelüliségéről, pontatlanságáról?

   VR:
   Ha odafigyelünk, észrevesszük, hogy milyen óvatlanul ejtjük ki a szavakat. Nem válogatunk, hanem ami felötlik a tudattalanból, máris hangalakot kap és jön kifelé a szánkból. Annak értelmezése persze már egy másik nagy feladat, mert az önkéntelenül áradó jelképeket valamiképpen rendszerezni kéne ahhoz, hogy a köznapi értelemben vett értelmes kommunikációt folytathassunk. Úgy vélem a spontán szóáradat még nem gondolatközlés. Azt is megkockáztatom, valódi gondolatokat szóval, mondatokkal közölni nem is lehet. Hát még érzetet, hát még az érzet alatti tudaton kívüli tartományokat, a sugallatokat, melyek valójában irányítják cselekedeteinket. A mai médiát szemlélve sokszor arra gondolok, a sötét erők módszeres tervének megvalósulása beérőben van. Azt látom, mert tapintható az ember és ember közötti értetlenség és félreértés. A sátáni terv megszüntetné a tudattalanul tudott és az emberi agy közötti kapcsot? Megkockáztatom, a farkasok és a kutyák halálos pontossággal igazodnak el az emberek érzelmei között. Talán azért, mert sajátos tudatukat nem fertőzték meg a szavak. A szavak esetleges zagyvasága nem teremtett zavart agyukban. Azért nem lehet félretájékoztatni őket. Megkockáztatom, a farkasok és a kutyák a szeretet nyelvén beszélnek, amelyhez nem kellenek szavak. Ha csendben vagyunk, akkor értenek meg minket leginkább.

   CzGy:
   Munkáiban sok, úgynevezett mese-elem lelhető fel. Ez tudatos szerkesztési módszer, vagy a gyermekkori emlékek máig ható titkos világa?

   VR:
   A mesék énhozzám a való élet csodáiként jutottak el. Régi öregek elbeszéléseiben makacsul bukkant fel újra és újra a fekete lovas legendája. A legenda arról szól, hogy a föld fölött, az égen időnként feltűnik valami sötétlő alak, melyre sem a tudósok, sem a papok, de még a furfangosok sem tudnak és soha nem is tudtak magyarázatot. Mindenki csak találgatta, ki vagy mi lehet az, amit fekete lovasnak neveztek el a népek. A fekete lovas feltűnése utáni időkben különös történések kezdődtek mindenfelé. Hozták a hírt erről meg arról, hogy valahol véres tejet adott a tehén. Kétfejű kisborjú született. A kiscsikó még alig állt lábra, de másnapra nyomtalanul eltűnt az istálló szalmájáról. Azok a különös történések pedig mindig akkor szaporodtak, amikor a fekete lovas feltűnt az égbolton. Az öregemberek, ha kiejtették szájukon a fekete lovas nevét, keresztet vetettek és azt dunnyogták, hogy „nincs fölöttem hatalma”. De azért sűrűbben tekintgettek az égre. Esténként tüzetesebben vizsgálgatták a csillagokat. Csontjukban hozták annak tudását, ne higgy a szemednek! Tudták, itt, a Földön, Ősten egyik tanyáján semmi sem az, aminek látszik. Csak a szokás, a hatalmasok által csinált csalótörvény szorgalmazza azt, tegyük túl magunkat egy-egy dolog vizslatásán, anélkül, hogy a vizsgálathoz bekapcsoljunk olyan, elfeledettnek vélt tapasztalásokat, melyek a verdikt szerint csupán arra jók, hogy összezavarják az emberi agyat. Összezavarják, ahogyan azt az észtosztó nagyokosok szajkózzák. Az öregek időtlen idők óta tudva tudták, a fekete lovas egy nap megint visszatér. Tudva tudták, az eredet helye ugyanaz, ami a végső állomás. De tudva tudták azt is, jobb arról hallgatni, amiről beszélni nem lehet földi szóval. Hasztalan szólni a végső állomásról egy más anyagú, hát még egy anyagtalan világban. Tudták, mindenbe és mindnyájunkba be van programozva, egyszer megérkezünk, visszatérünk önmagunkhoz, ahogyan a huszonötezer-kilencszázhúsz évnek nevezett egységben, egy világévben, egy kört tesz a bolygók rendje a Nap körül. Visszatérünk a Gazdához, Teremtőnkhöz. Akkor majd megértjük, egyek vagyunk. Egyetlen egységet képezünk mindannyian. Apák és fiúk, testvérek és mostohák, barátok és ellenségek, élők, holtak és majdan megszületők. A pásztorok ismerték a terembura fogalmát. Tudták a Tejútrendszerben hemzsegnek a Föld testvérbolygói, melyek emberi létre ugyanúgy alkalmasak, vagy inkább nem alkalmasak, mint a főd, ahogyan mondták. Azt is tudták, még nincs minden veszve, mert a láthatatlan őslevesben úszkálunk. Őslevesben, ami még nem főtt ki, nem főtt meg, csak forrongál. Tudva tudták, név szerint is sorolták azokat, akik makacsul utánajártak egy-egy különös történésnek és rendre furcsa végük lett. Élve temették el őket. Befalazott kripták koporsóiban évszázados csontok mellett találták meg ismerős tárgyaikat, ruhadarabjaikat. A házuk gyulladt ki, vagy kicsiny gyermekük halt meg egyik pillanatról a másikra. Eltűntek minden előzmény nélkül.

   CzGy:
   Ha elfogadjuk, hogy a népi tudás és hiedelemvilág végeredményben az empírián alapul, úgy vajon mi lehet mindezeknek az okozója?

   VR:
   Soha, senki nem kutatta a különös történések alapját. Talán az eretnekségtől való félelem gátolta az empirikus tapasztalat fölé emelkedést? Vagy az, hogy az ember egész élete során mindvégig önmagával küzd? Viaskodik démonaival, bukott angyalaival, félelmeivel, szorongásaival. Verekszik önmagával, de nem és nem meri kimondani a lényeget. Retteg még önmagában, némán, szavak nélkül is megfogalmazni azt, amit minden élő tud, hogy nincs eredendő bűn. Ha pedig mégis van, az csak az ezerszer átírt, úgynevezett szent írásokban, melynek változásait mindenkor az érdekek, a hatalmi viszonyok diktálták. Ha egy gondolat, egy cselekedet megszületik, megtörténik, az már örökre bent marad a rendszerben. Onnan kiradírozni, kivésni, kirobbantani nem lehet. Az már örökre a közös tudás része, mely egyszerre jó és rossz. Még Isten, Elochim, Jahve, Nefilim fogalmát is úgy csempészték be az iratokba, hol cseppenként szivárogtatva, hol pedig dézsából öntve a hazugságot, ahogyan azt a tudatmanipuláció pillanatnyi érdeke éppen kívánta. A sátánt, ami eredendő értelmében ügyészt, bírót a „jog” ászát jelentik, akik nem mások, mint a bűn, a hatalmi maffia bélpoklos sakáljai, azt viszont nem. Az öröktől fogva ott volt. Nem csak a vajákos vénasszonyok, nem a furcsa tekintetű, erdőn-mezőn túli, világtól elvonult táltos emberek, a látók, hanem minden ember, ha jó mélyre ás magába, minden épeszű tudja, semmi nem úgy van, ahogyan van. Tudja, senki és semmi nem azonos önmagával. Itten kérem szépen nem egy istenség irányította a mindenséget. A Nefilim szó maga is többes számot jelöl, akárhogy próbálják etetni a ködöt a háttérben megbúvó manipulátorok. Azt a három számot, amely a lét alapja, azt szó szerint, fennhangon mondták a régi idők pásztorai, akik éjszakánként kint tanyáztak a nyájjal, és behunyt szemmel is látták maguk fölött a csillagokat. Nem kellett hozzá rádióteleszkóp, komputer, részecskegyorsító, szájbertudomány, hogy kimondják a mindenséget létrehozó, s működtető elvet. Meg kimondják azt is, a létezésben nincs szabály. Nincs szabály, mégis óramű pontossággal működik minden. Alkalmazkodni a világ normáihoz? De hát nincsenek normái. Nem is lehetnek. Úgynevezett erkölcsi alapon nem lehet sem csinálni, sem megítélni semmit. Autonóm módon élni és túlélni a borzalmakat? Azt talán lehet. Mert el kell ismernünk, vadállat lakik bennünk. Dúvad, miben-kiben nem lehet megbízni. Magánvéleményként teszem hozzá, megbízni szerintem csak a farkasokban lehet. A farkasokban, kikben nincs gonoszság. Gonoszság csak emberben lehet. Emberben, aki, amikor gonosz, amikor tombol, amikor bűnt követ el, akkor az egy hülye. Akkor az már nem ő.

   CzGy:
   A démoni erők átjárják a mindennapi létünket?

   VR:
   Kölyökkoromban találkoztam először a gonoszsággal. Akkor úgy gondoltam, elmegyek, megkeresem, hogy hol lakik, és agyonütöm. Kiderült, a gonoszság bennünk lakik. Bennünk, mindnyájunkban. Nincs kivétel. Belénk vannak kódolva hibáink, az irigység, birtoklásvágy, hiúság, falánkság, a kéjvágy. Mit tehetünk? Meg kell tanulni azokkal élni? Esélyt sem adni arra, hogy kísértsenek? Az lehetetlen. Hiszen örömöt, fájdalmat okozunk egymásnak egész életünk során. Mégis meg kell kísérelni a lehetetlent, ha tudjuk, hogy abban elbukunk, akkor is. Az isteni törvényre nincs szó, nem őrzi kőbe vésett felirat. Az a szabály, hogy nincs szabály. És éppen azzal él vissza a mételyező sunyiság. A sunyiság, ami olyan látszat-törvényt teremt, ami elfeledteti velünk a tanítást, hogyan éljünk.

   CzGy:
   Ha ez a tudás mégis, napjainkig hatóan ott gyökerül, bár jól elfedve a lelkekben, megválaszolhatjuk, kik voltak az isteni törvény igazi, mindenkori tudói?

   VR:
   Azok a valamikori pásztorok, ha elővették őket, hogy miféle badarságokat hordanak össze, rendre szájzárat kaptak rögtön. Meg se nyikkantak addig, amíg tudálékoskodó nadrágos ember, de főleg az emberi faj legalja, ahogy tartották, fiskális, vagy pap sunnyogott a környéken. Ők félve tudták, némely csuhások az ördög cimborái. A Vatikán férgét maga Belzebub szarta a világra. A fiskális, a mások nyomorából hasznot húzó hiéna meg abból él, a karcolásból gennyedző sebet csinál. A pásztorok senkivel nem álltak le vitázni. Nem érveltek, nem bizonygattak. Tudták az osztatlan igazat. Tudtak az öt teremtő Atyáról. Tudták, Sumírban, Némrótnak, azaz Nimrudnak korbácsától hogyan rettegtek a sunyin ajvékoló hét törzsek. Rettegtek Noé dédunokájától, mert ő volt a világ rendjének őrzője, az isteni törvény őre. Megpróbálták ráfogni, istentagadó, megpróbálták megvádolni, ő az, ki meg akarja ölni az ő istenüket.

   A pásztorok tudtak az öt teremtő Atyáról. Tudták, ők maguk a Boldogasszony kegyeltjei. Védőszellem őrködik fölöttük mindaddig, míg álságos módon vissza nem élnek az öröklött tudással, míg meg nem próbálnak hamisan sáfárkodni vagy másokat meggyőzni a titkos igazságról, amely tulajdonképpen egyedüli hiteles, íratlan törvény a szemfényvesztés hálójával átszőtt galaxisunkban. Galaxisunkban, melynek ők még a nevét sem hallották soha. De minek is hallották volna, hiszen az csak egy szó, néhány, sorba rakott betű, amely nem jelent semmit. Neki tulajdonított tartalma is esetleges, mert semmilyen érvénye sincs párja nélkül, amely tükörképként járja át a mindenséget, akár a téli éjszakát a bárányok bégetése. A bárányoké, kik elveszik a világ bűneit. A bégetést, mit végigkísér a teliholdra ugató kutyák panaszos vonítása.

   Azok a pásztorok ismerték a teremtés történetét. Tudták a csillagbölcső titkát. Tudták, az az eredet helye és egyben a végső állomás. Nem töprengtek azon, evilági vagy nem evilági az a tudás. Azt sem tudták, hány ezer fényévre van tőlük az Orion köde. Szavakat sem kerestek arra, ami megfoghatatlan, ami szóban körülírhatatlan. De tudva tudták, az emberi ésszel fel nem fogható tartományokban, a megfogalmazhatatlanban rejlik minden lényeg. Hitben pedig csak egyben hittek. A kozmikusban.

   Tudták, a lélek teremti a testet, és nem fordítva. Tudták, a térszeránban Ősten szüli a lelket. Nem ismerték Hermész Triszmegisztosz nevét, mégis tudták, ahogyan fent, úgy lent. Nem is hallottak Josephus Flaviusról, sem Masszauról, a legöregebb teremtőről, csak azt, tudták, hogy annak a névnek a szelleme bennük, Anu pásztoraiban is létezik, mint ahogyan minden élőben és holtban. Nem ismerték a hipotetikus szillogizmus fogalmát, csak azt tudták, ember semmilyen lényegeset nem tud. Tudták, csak a tudás számít. Az mindenkor fejlettebb mint a szándékosan visszafelé „fejlesztett” tudomány. Tudták a titkot, nincs eredendő bűn. Ha lenne, bűnbe esni azt jelentené, megszületni. És az sem férfi dolog. A férfiaknak semmi közük hozzá, mivelhogy a nő, a nőiség teremtett mindent az anyagi világban. Nem Ádámból lett Éva, hanem egy másik, az Ianna édenkertjéből száműzött, Lilithnek is nevezett entitás teremtette őtet, unalmában, kínjában agyonátkozott, gyalázott férfitársát. Amikor pedig az élhetetlen férfi némi rásegítéssel elpusztította önmagát, akkor a nőiség újra és újra teremtette, egészen a kelmefestőig, Nimród, vagy helyesebben Nimrud dédnagyapjának nemzetségéig. Azok a pásztorok tudták, a hiten kívül a személyes idő az egyetlen valódi kincsünk. Az idő, ami semmilyen értelemben nincsen. Nem létezik. Nincs elmúlás, nincs halál sem. Az ember nem hal meg. Teste felmondja a szolgálatot, de lénye-ge tovább él. Teste a földbe, lelke az égbe temetkezik. Élők, holtak, meg a jövendő létezők egy és ugyanazon egység. Így vagyunk egymáson kívül is egymásban, és egymás mellett, míg világ a világ. Fölös minden szó, mert a szavak, mint repedt kolompok, már értelmükből kiforgatva, üresen konganak csak.

   CzGy:
   A világ, ami tehát célzottan tozított valóságot mutat, igyekszik köddel fedni a helyes irányba mutató útjelzőket. Mit tehet az ember a negatív erők ellen?

   VR:
   Az igazi férfi nem hallgat a szirénhangokra. Ha kell, kiköti magát hitéhez, úgy tesz, mint Odüsszeusz, aki az árbocrúdhoz rögzítette magát. Az igazi férfi nem nyugszik bele az elmúlásba sem. Ha kell hidegtűzzel, jégcsapok közt is száz fokosra hevíti testét. Hidegtűzzel? Hogy mivel? Azzal, ami a mindenséget hajtja, amit a levegő tágasságából belélegezhet. Megmarkolni ugyan nem tudja, mert az úgy van, hogy nincs. Az igazi férfi tudja, a testbe lépés a teremtés illúziója. Az igazi férfi létra nélkül mássza meg bensőjének negyvenkilenc lépcsejét. Visszaküzdi magát az égig, és lefelé a föld magjáig, a belső napig, ahonnan úgy, mint Dávid király, az égiekkel párhuzamban vétetett. Az égig, meg a belső napig, de nem a porig, mert mint az eltitkolt huszonnyolc apokrif evangéliumok írják, nem porból lettünk és nem porrá leszünk. Oda csak a halhatatlan lélek romlása taszítja a gyengéket, azokat, akik feladták már mielőtt elkezdték volna a harcot. Ők azok, akik nem tudták legyőzni a szorongást, így nem tudhatták meg azt sem, mi az elmúlás értelme. Nem tudhatták meg, mik vagyunk mi ősállatistenemberek, kik létünk minden idejében érintkezünk Őstenünkkel. Mert mi tudjuk, minket Ősten szeret. Az a mi erőnk. Az, mi nem fogyhat el soha.

   CzGy:
   Zökkenjünk vissza e képzetes, szűk dimenziók közé szorított, mégis, ahányan vagyunk, annyiféle valóságba. Mi a viszonya a pénzhez, az anyagi javakhoz?

   VR:
   Kezdem a kályhánál. Kölyökkoromban volt nekem egy bordó színű viaszosvászon bugyellárisom. A bugyelláris akkora volt, mint két gyufásdoboz. Patent volt a zárja. Volt benne két egyforintos. A két egyforintossal meg a pénztárcával elmentem a szatócsboltba. Megkértem a boltost, váltsa fel nekem a két egyforintost húsz darab tízfilléresre. A tízfilléresekkel megtömött pénztárcámmal hazamentem. A pénztárcát a zsebemből kivettem. Nézegettem. Visszatettem. Megint elővettem. Megcsörgettem. Újra és újra átszámoltam a pénzt. Húsz darab tízfilléres volt. Nem tudhattam, hogy a testemet-lelkemet átjáró kórokozó érintéssel terjed. A kórokozó, a pénz pusztító vírusa, amely nem csak bőrön át fertőz. Azon törtem a fejem, hogyan duplázhatnám meg a két forintot. De nem jutott eszembe semmi sem. Kérdeztem Arankát, az unokahúgomat, kell-e neki a pénz meg a buksza. Azt mondta, igen. Nekiadtam. Elmentem játszani. Hazaszaladtam. Visszakértem Arankától a pénzt. Visszaadta. Zsebre tettem. Elővettem. Nézegettem. Átszámoltam a pénzt. Megcsörgettem. Láttam, Aranka szomorkodik a visszakért bugyelláris miatt. Bementem a házba. Megkérdeztem édesanyámat, édesapámat, mi lenne, ha a pénzemmel elmennék a cukrászdába és vennék egy krémest. Azt mondták, menjek. Felültem az apám biciklijére. Az enyémet már kinőttem. Olyan idétlenül mutattam rajta, mint majom a köszörűkövön. Elkarikáztam a cukrászdába. Falnak támasztottam a biciklit. Beléptem az édeskés illatokat árasztó cukiba. Mondtam, kérek egy krémest. Kérésemet szó nélkül teljesítették. Mondták, egy forint tíz fillérbe kerül. Kiszámoltam a pénzt és a pultra tettem. Még maradt is kilencven fillérem. Selyempapírba csomagolták az egy darab krémest. Kijöttem a cukrászdából. Felültem a biciklire. Egyik kezemben a krémest, másikban a kormányt fogva tekertem haza, pedig elengedett kézzel is tudtam volna. Bementem a házba. Édesanyám négy egyenlő részre vágta a krémest. Megettük. Jó volt. Akkoriban még ösztönösen kigyógyítottam magam a pénzfertőzésből, de később sokszor magával ragadott a kapzsiság, amelyre mindig mindenkor rá is fizettem, ahogyan annak lennie kell.

   CzGy:
   A gyerekkor lenne a tiszta, valódi ismeretszerzés legfőbb időszaka?

   VR:
   Úgy vélem, hogy az így van. Nekem azt is pontosan tudnom kellett, hogyan működik a harang. Addig könyörögtem Máté Béla bácsinak, aki kántor és harangozó volt, vasárnaponként ő orgonált a kóruson – amúgy bányász volt az eredeti foglalkozása –, amíg megengedte, felmenjek vele a toronyba. Vasárnapi miséken sokszor fújtattam neki az orgona öblös tüdejébe, hát hálából hagyta, utána kapaszkodjak a foghíjas lépcsőkön, nyaktörő pallókon, szúette létrákon a toronyba. Fülsüketítő harangzúgásban csodáltam fentről a szív alakú völgyet, a világ legszebb táját, az odalent bogaraknak tűnő emberek mászkálását. A lőrésszerű ablakon kiröppenő galambok vezették tekintetemet, fel, fel, egészen a nap kapujáig, meg még azon is túlra, Ősten királyságának határáig. Harangszóval szédült felfelé a lelkem.

   Tudnom kellett a kuglijáték minden csínját-bínját. Kilestem a kocsmaudvarra állított akasztófaszerű ácsolatról madzagon lógó golyónak azt a lendítési szögét, amikor az összes bábut leüti. Ha kérték, a felnőtteknek is tanácsot adtam a helyes lökésirányhoz. Volt olyan mesés nap, mikor két-három forintot is megkerestem a nyertes játékosok borravalóiból. Arról ábrándoztam, milyen jó lenne városon élni, ahol sok ember van, mert én ottan rendesen megszedhetném magam. Tudományomból akkorában még jól éltem.

   Ha vizes lucernát evett valamelyik tehén a környéken és felfúvódott, már trappoltam is. Látnom kellett, ahogyan a tölcsérszerű alkalmatossággal megcsapolják szegény jószág oldalát. Közben pedig hallgattam a csodálatos meséket az egykori javasemberről, aki puszta tekintetével levette a rontást az állatokról. Levette akár úgy is, hogy az állatot nem is, csak a bajba jutott gazdát látta. A gazda elrohant hozzá. Panaszolta, megbetegedett a tehene, lova, vagy malaca. A javasember meg azt mondta, menjen csak haza, jóember. Mire hazaér meggyógyul az állatja. És úgy is lett. De a talányos elbeszélésekből azt is kiszasszeroltam, ha nem volt betegség, rontás, az a savószemű ember azt is tudott küldeni, hogy legyen neki dolga. Felfogtam, a gyógyító, a teremtő egyszerre veszejtő is tud lenni. A dolgoknak mindig megvan a sötét oldaluk, gabalyodtam bele a legendák hínárjába. Azt hiszem, én ott újra csak elvesztem. Az is lehet, elvesztem végleg. Megértettem, nem értek semmit, de azért éreztem, a dolgoknak egyszerre két arcuk van. Két arcuk, vagy álarcuk.

   Tudnom kellett, valójában ki is a Mikulás. Cipőcskéink, csizsmácskáink kibokszolva sorjáztak az ablakban. A saroklócán kuporogva szürkülettől lestük, mikor jön már végre az a Mikulás. Kintről gyanús zajok. Ugatni kezdtek a kutyák. „Itt a Mikulás!” üvöltöttem, és feltéptem az ajtót. A Mikulás éppen kipakolt. Felkapta üres puttonyát. Iszkiri! Már penelt is. A tornácról a lejtős udvarra vetette magát. A puffanás után panaszos nyöszörgés hallatszott a sötétből. Odarohantam, lekaptam a Mikulás fejéről a visszájára fordított báránybőr kucsmát. „Nimá! Hát ez Csehovics nagyapa!” rikkantottam. A felnőttek, meg Bora, Csehovics nagyapa felesége káromkodva támogatták haza a lesántult Csehovics nagyapát. Én pedig már azt is tudtam, a mi Csehovics nagyapánk, a vén salabakter kettős életet él. Eljátssza, hogy ő a mi nagyapánk, közben meg ő a Mikulás.

   Mindent tudni akartam. Mindent tudni az emberről. Tanultam is képességeim szerint. Mostanra talán úgy gondolom, kicsit sokat is tudok. Többet mint kéne. Megcsömörlöttem, de se kiköpni, se lenyelni nem tudom, amit keserves áron megtanultam. Például azt, hogy az éremnek nem két oldala van. Nem kettő, hanem kettő a végtelenen. Úgy gondolom, hasztalan minden tudás, ha nincs rajta áldás. Meg hasztalan akkor is, ha van. Bár szeretném hinni, az mégsem úgy van. Tökfilkóként még tanulni akartam. Azt persze sejteni sem sejthettem, a tudás megszerzésének útvonala nincs előre kijelölve. Tanulni, tanulni, tanulni akartam, hogy mindenkinél plengébb legyek. Tudni akartam a titkokat. Tudni. Megismerni mindent, ami ésszel felfogható, meg ami nem. A legendák, mondák, mesék tárából mára már csak annyit értek, a régiek, azok még tudták a titkot. Tudták, és meg is tartották. Mert a legjobb mesék, azok a titkos, a soha el nem mondott mesék.

   CzGy:
   Hogyan látja, megvalósultak a gyerekkori álmai?

   VR:
   Egyetlen egy sem. Nem lettem semmi sem, ami lenni szerettem volna. Kihúztam a gyufát. Kihívtam magam ellen a sorsot. Tizenhat évesen hadat üzentem a világnak. Ha harc, akkor legyen harc. A szerelemben és a háborúban mindent szabad, gondoltam. Az állóháború a legutolsó időkig, mostanáig tartott. Tartana ma is, de már nincs hozzá erőm. Kihívtam magam ellen a sorsot. Belátom, nem tudtam semminek és senkinek az elvárásai szerint élni. Nem volt rá időm, mert a mindenség részeként valódi életet éltem. Senki és semmi nem tudta bennem megváltoztatni azt, aki, ami valójában vagyok. Ha valaki megkérdezi, ki és mi az, csak azt tudom válaszolni, kár arra időt vesztegetni, hogy elmagyarázzam, mert végül is az csupán egy ágrólszakadt zörgő falevél, ami örökkön dacol és dacol a szembefúvó széllel, mintha nem lenne tökmindegy neki, melyik gödörben végzi. Én magam is nehezen fogom fel azt, ami nekem adatott. Nehezen fogom fel, hogy magányos farkas vagyok. Ha úgy tetszik szellemi kalandor. Talán ez a megfelelő önmeghatározás. Szellemi kalandor, aki naponta kockáztatja idegi épségét. Időnként mégis azzal vigasztalom magam, céltalannak tűnő sodródásom talán mégsem volt hiába. Bár igazán közel magamhoz, ahhoz a legbelső lényeghez, ahhoz a megfogalmazhatatlanhoz, aki, ami én magam vagyok, nem az, amit mutatok, hanem az a másik, akihez, amihez közel senkit nem engedtem, csak néhány kutyát és azt a három farkast, akiket szívem melegével neveltem, fényeztem őket, mint lelkem romlatlan tisztaságú befelé fordított égi tükreit. Valódi életet éltem. Ha újraszületnék, akkor sem lennék hajlandó senkinek és semminek az eszköze lenni. Nem lennék hajlandó eljátszani semmilyen tőlem elvárt szolgaszerepet életünk szánalmasan fénylő dögvészes színpadán.

   CzGy:
   Mind, aki hosszan él, eljut a számvetés, az ön-megméretés idejébe. Fontosnak gondolt dolgokról sorra kiderül, lényegtelenek voltak, mások jelentősége fölfénylik. Megőrizte azt a „pillanatot”, hogy hogyan kezdett el írni?

   VR:
   Nagyapámtól örököltem egy zsebórát, amit büszkén mutogattam. Irigyelték is sokan tőlem a krajcáros, bazári szerkezetet. Jankó előre kitervelten zsarolt meg, adjam neki az órát. Mondtam, dehogy adom, mire ő azt zsorválta, hogyan lehetek olyan szarrágó, mikor ő még a csaját is nekem adta. Igen ám, csakhogy adtam helyette másikat, próbáltam kibújni a kelepcéből. Ő meg azt válaszolta, ő sem kéri ingyen az órát, merthogy van neki egy írógépe. Antik darab. Működik is, csak két-három betű hiányzik róla. Nekem ugyan írógép egyáltalán nem kellett, de nem volt mit tenni. Megnéztem a cseredarabot, már csak azért is, mert Jankó olyan szívbemarkolóan kunyerálta az órát. Látszott, nagyon áhítozik arra az órára. Még jobban mint én áhítoztam Gódián Zsuzsikára. Meg aztán Jankó amolyan kivételezett gyereknek számított. Az iskolában sem csesztették, mert börtönben volt az apukája. Azt inkább ne firtassuk hogy miért, de tényleg ott volt. Megtekintettem hát az írógépet. A márkájára már nem emlékszem, de az olyan írógép volt, amin külön sor kisbetű, külön sor nagybetű volt. Váltó nem lévén rajta, a megduplázott ábécé volt feltüntetve a klaviatúrán. Az órát elcseréltem hát az írógépért, ami pont akkora darab volt, mint egy korabeli Kékes televízió. Leizzadtam mire hazacipeltem. Hát még hogy leizzadtam volna, ha tudom, milyen beláthatatlan öröm- és szenvedésteli élet kezdetét jelzi az a mázsás masina. Ha tudtam volna, el is veszítettem volna valahol útközben, az bizonyos.

   Gitárt nem tudtam fabrikálni. De a Búza tér melletti egyik szűk utcácskában kiszúrtam egy szitakészítőt, aki kézreálló rostákat gyártott a háziasszonyoknak. Attól az embertől a selejtes, rosszul hajlított fenyőkávákat elkértem. Nekem is adta, mivel azok az ő számára már használhatatlanok voltak. Én meg lombfűrésszel ovális lyukakat vágtam a kávák oldalába. Bádogvágó ollóval köröket nyirkáltam egy rézlemezből. Domborúra kalapáltam a csörgőket. A kávát befestettem pirosra és kész volt a csörgődob. Írd és mondd, hatvan, azaz hatvan forintot adtak darabjáért. Fogyott is rendesen, mivel a korabeli beatzenészek extázisukban egy-egy fellépésen azonnal pozdorjává törték remekbe szabott munkáimat. A fiatalabb Elek hangszerkereskedőtől kunyeráltam el egy használaton kívüli árva tangóharmonikatokot, illetve a tokért adtam egy saját készítésű csörgődobot. Az lett az írógépem tokja. Az írógépemé, amely átvészelt már két világháborút, meg forradalmakat, sokmilliószor leütötték a billentyűit, de mésszel, rászáradt malterral lefröcskölve is állta az időt. Írógépem volt, amit működtetni kell. Azon írni kell. Egyébként minek? Legrosszabb álmomban sem gondoltam milyen csapdába keveredtem. Csapdába, örök fogságba, melyért az időmérőmet adtam oda, de én inkább azt mondanám, magát az időmet. Mindet. Mindet, ami nékem adatott Őstenem kegyelméből. Mindezt akkor még nem tudtam. Ha tudtam volna, kifutok a világból.

   Az írógéppel írni kell. Miket? Hát szavakat. De a szavak, azok hát, szóval, nem is olyan egyszerű alkalmatosságok. Itt van például az a szó, hogy hatalom. Milyen könnyen kiejtjük szánkon, holott értelmét sem tudjuk. A hatalmasságot színlelő, jövő-menő pünkösdi királyocskák, akik úgy gondolják, országokat, földrészeket birtokolnak, pedig azokból nekik végül egy talpalatnyi sem marad. Egy sírhantnyi sem, mert jönnek új bitorlók és már új díszpintyhalottak foglalják el a régebbi díszpintyek sírgödreit is. Semmi sem marad utánuk. Ezerszer átmosott agyunkat, emberi butaságunkat, sokezer éven át végletekig manipulált tudatunkat, elemi kapzsiságunkat, a lustaságunk adta romboló lehetőséget aknázza ki a mindenkori álhatalom gyakorlója, aki, ami köznapi értelmében gyakorolja, és bitorolja, kizárólag saját hasznára fordítja, saját érdeke szerint manipulálja, azzal együtt kamutörvények béklyójával hurkolja az elsorvasztott agyú és lelkületű emberi sokaságot. A pünkösdi királyocskák regnálását nevezi a közbeszéd hatalomnak? A szónak semmi köze sincs a valódi jelentéshez, melyet inkább a tudás képességének kellene nevezni. A származástól, vallástól független tudást, ahol nincsenek bálványok. Ostoba önteltségében az ember hajlamos azt hinni, ismeri önmagát és az általa leigázottnak vélt természetet, a valóságot. Nem és nem akarja megtanulni, ismeretlen erők mozgatnak mindnyájunkat, élőket, holtakat és a majdan megszületőket is. Érzékelésünk határán túli, általunk empirikusan megismerhetetlen erők vezérlik létünket, jobb szó híján körülírhatatlan mezőkben. Mindaz, mi körülvesz minket, az csak látszat. Látszatok, megtévesztések hálója. A harc már előre eldől, ha eldől egyáltalán. Aki versenybe száll abban a bizonyos világnyi nagy versenyszférában, az máris vesztett, mert a versenyben nincs győztes. Ott előbb-utóbb mindenki csak vesztes lehet. Harcba szállni ilyen-olyan kibontatlan igazságokért? Mikor igazság csak egy van. Egy van, amit előbb-utóbb minden élő megtud.

   Nem kerestem, de rátaláltam a világ legerősebb drogjára. Arra, hogy olyan valamit csináljak, ami korábban még nem volt. Amely értelmezi a világot, létrehoz valamit, amely rögzíti a mindenséget átható illúziót. Nem tudtam visz-e valahová az, amire rátaláltam, vagy inkább az talált rám. Nem tudtam merre visz, csak azt, hogy az egy lehetséges út. Hogy hová? Ha visz, hová visz? Az nem is érdekelt. Reméltem, a cél előbb-utóbb majd megvilágosodik. Motoszkált agyamban, kaput, vagy legalább kulcslyuknyi rést kell nyitni az érzékentúliság tartományai felé, hol az emberi élethalál mezsgyéje elmosódik. Meg kell idéznem régvolt létezők szellemét, bele kell pillantanom és beleélődnöm az előző életekbe, az álom mezőin járva találkozni régen távozott, sosem látott ismeretlenekkel. Meg kell tudnom olyan dolgokat, melyeket nem kényelmes és nem is érdemes. Az mindenesetre belém sajdult, emberi gondolattal talán be lehet hatolni az általunk ismert világon túli, más és más világokba. Ha nincsenek is rá szavak, valamiképpen talán fel lehet fejteni az összefüggéseket, megérteni, mik mozgatják a felfoghatatlannak tűnő egészet. Belém sajdult, halandó ne kérdezzen a titkokról, mert a végén még választ kap rájuk. Azzal együtt az is belém sajdult, a szavak mint eszközök a megismeréshez kevesek. A titkok titkát sem gondolattal, sem szóval, sem számtanokkal, sem rádióteleszkópokkal felfogni nem lehet. Annak valódi értelmét talán csak a zene közelítheti meg. Az is csak távolról érintheti. Aki ismeri azt az érzést, mit jelent tollal vagy ceruzával karmolászni egy üres papírlap fölött, az tudja, hogy miről beszélek. Akinek pedig nincs ilyen tapasztalata, az úgysem érti meg azt a magárahagyatottságot, a feneketlen kútba zuhanás érzését, melyet az érez, aki akkor és ott, foggal-körömmel tépi, ássa az utat az ismeretlenbe. Úgy keres valami kijáratot, hogy még maga sem tudja hová akar kilyukadni. Csak az önmaga előtt is ismeretlen ösztöneire, megérzéseire, elfeledett álmaira hagyatkozva ássa beljebb és beljebb magát az ismeretlenbe. Az ismeretlenbe, melyet szavakkal kifejezni hiábavaló ábránd. Arra idővel úgyis ráébred az ember, ha menetközben nem fogy el az ereje, indulata és kíváncsisága. Ráébred, ha nem reked meg valahol a megfogalmazhatatlanság valamelyik anyagtalan oldalüregében, beomlott tárnájában. Ha nem fogy el a neki szánt kegyelmi állapot.

   Ugyanazon a napon iratkoztam be a megyei könyvtárba és a lakásunkhoz közeli kiskönyvtárba is. A földtől plafonig érő polcokon ábécé sorrendben sorakozó könyvekre vetettem magam. A polc tetején bal kézre Ady Endre, Arany János, Áprily Lajos. Olvastam, olvastam, olvastam. Szó szerint zsákszámra hordtam haza a könyveket. Éjjel-nappal olvastam. Akkor olvastam el mindent, aminek a későbbi, felnőtt életemben hasznát vettem. A megyei könyvtárban Urszín Sanyi bácsi helyben olvasásra kiadta nekem Nietzsche Imígyen szóla Zarathustra című művét, amely akkorában a tiltott könyvek listáján szerepelt. Az olvasóteremben olvastam a művet, betűről betűre, szóról szóra. Bár valójában nem tudtam mit is csinál egy filozófus, eldöntöttem, magam is gondolkodó leszek. Olyan ember, aki értelmezi a világot. Fi-lo-zó-fus leszek, akárki meglássa.

   Rövidke életemben többször eredtem az igazság nyomába. Repedést kerestem az idő szerkezetén, és mindig csak az elme szétesésének határáig jutottam. Nem tudtam, a megszerzett igazammal semmit sem kezdhetek. Ennek ellenére azt javaslom mindenkinek, ne adja fel ha megadatik neki, hogy bármikor, bárhol az igazság tüneményét látja megvillanni. Hosszú, kemény, de izgalmas utazásban lesz része. Azt az egyet garantálom. Azt már nem, hogy az úgynevezett igazsággal kezdeni is tud valamit. Megértettem, kihúztam a gyufát. Rögös útra tévedtem. Megértettem, trágyadombon élek, ami azonos a körülöttem ragyogó, tündökletes világgal. A tündökletes trágyadombon, ahol magam is csak fogyóeszköz vagyok. Ha eltörök, elromlok, azonnal kisepernek, dobnak a szemétdombra ugyanúgy, mint a megszámlálhatatlanul sok, tőlem százszorta különb emberkacatot a történet során. Hallgattam az intő szavakat, illeszkedjek be, ne csináljak butaságokat. Igyekeztem is megfogadni a sok jótanácsot, a dolgok mégis olyan tervszerűen történtek a lebomlás, a széthullás mindent átfogó rendjében, ahogyan kell. Van úgy, hogy az élet áttekinthetetlen rendje nem hagy választást.

   CzGy:
   Mi késztette arra, hogy vidékről a fővárosba költözzön?

   VR:
   Egyszerűsítve úgy mondanám, hogy az ösztönös menekülési kényszer, a becsvágy és a kíváncsiság. Éppen tizenkilenc éves koromban, negyvenöt évvel ezelőtt kerültem Budapestre, de őszintén megvallom, ma sem tekintem otthonomnak a várost. Újpesten, az Élelmiszer Nagykereskedelmi Vállalat raktárában helyezkedtem el állandó éjszakás anyagmozgatóként. A kollégák nem titkolt leereszkedéssel fogadtak a raktárépületben. Úgy néztek rám, az éppen tizenkilenc éves fiúra, akár egy kukacra. Azt mindenesetre nyomatékosították, ha nem bírom a tempót, azonnal mehetek a jó anyámba, vagy ahova akarok, de az biztos, hogy nem fogom őket hátráltatni a melóban. A kollégák egy része keménykötésű, nehéz fizikai munkán edződött ember volt. Másik részük pedig nemrégiben a börtönből amnesztiával kikerült, megtört, megkínzott roncs. Egyik lábamról a másikra állva tébláboltam köztük, elnézést kérve a bocsánatért, hogy élek. Látták, én sem jókedvemből vagyok ott, hát segítettek, amennyit csak tudtak. Segítettek, de attól függetlenül úgy tették hátamra a negyvenkilós ládát, mintha én is az ő súlycsoportjukba tartoznék. Szenvtelenül nézték rogyadozó járásomat. Mindenki a saját bajával, saját gondolatával volt elfoglalva abban a hatalmas raktárban. A teherautók meg csak jöttek és jöttek egész éjszaka, mintha a világ összes üres teherautóját odavezényelték volna, hogy pakoljuk meg azokkal az átkozott ládákkal. A ládahegy aljától a rámpáig villástargoncákon gördítették az árut, de a labirintusszerű járatokban, meg az állványokról kézzel kellett becígölni a ládákat. Reggelre reszkető térddel, púpossá görbülve, mint egy száz éves aggastyán álltam a zuhany alá. Szerencse, hogy folyt rám a víz, így a mellettem fürdők nem láthatták a könnyeimet. Hat órakor léptem ki a telephelyről. Nyolcra értem albérletembe, ahol előző nap még szétnézni sem volt időm. Újpestről Rákosszentmihályra, a városhatár vonalán csupán egyetlen villamos sínpár vezetett a Rákosszentmihály Palotai határ útra. A kitérőknél meg kellett várni a szembejövő kocsit, csak akkor mehettünk tovább, ha az már elhaladt mellettünk. A korareggeli napsütésben kókadtan bámultam ki a zötykölődő villamosból. Kukoricaföld, krumpliföld, repceföld, káposztaföld amerre a szem ellát. Ez hát Budapest?

   Csapágyasra voltam hajtva. Munkából hazaérvén mindig úgy éreztem mintha minden csontom eltört volna, mintha minden éjszaka megvertek volna. Nem panaszkodom. Kaptam én eleget. Körülbelül annyiszor vertek meg, de amúgy istenigazából, ahányszor én, más, velemkorú fiúkat, de már akkor, tizenkilenc évesen sem volt elég időm arra, hogy nap mint nap begyógyíthassam újabbnál újabb látható és láthatatlan sebeimet. Bokámban, farcsontomban mintha hegyes kések lettek volna, melyek minden lépésnél az agyamig szúrtak. A térdem kattogott. Az ujjaimat nem éreztem. Minden kiesett a kezemből. Sosem tudtam, hogy kedd van vagy csütörtök, hogy egy tárgyat szorítok-e, mert ha úgy véltem is, az kihullott a kezemből. A napok összemosódtak. Egyre inkább úgy éreztem mintha éber álomban, valami lassított felvétellel rögzített filmben lennék egy felismerhetetlen arcú, elmosódott alakú szereplő. Széthullott a korábban oly biztosnak látszó cél képzete is.

   CzGy:
   Végül, mert valahol kelletlen határát kell szabni minden mégoly fontos beszélgetésnek is, röppenjünk külső-, belső csillagképek fölé. Egészen a Kutyacsillagig. Tudott, valóságosnak ható, látomásos álmai vannak az író-, mélyen gondolkodó embernek. Gyakorta mosódik el a határ az észlelet világai között, ilyenképpen minden megélt valóság fontossá válhat. Van-e szerepük az álmoknak az életében?

   VR:
   A helyzet az, hogy reggelente ébredés után egy-két perc múlva elfelejtem, mit álmodtam, kivéve egyet, melyet sok-sok évvel ezelőtt álmodtam. Arra az egyetlen álmomra emlékszem. Talán tíz éve álmodtam, és máig sem felejtettem el, pedig nincs benne semmi rendkívüli. Az álom úgy kezdődött, hogy nem tudtam, ébren vagyok vagy alszom. Álom vagy valóság? Nem tudtam. De megtörtént. Vagy nem? Ki tudja. Nem is lényeges. Abban az álomban nem tudom, hogy álmaink velünk halnak-e, vagy örökké ott lebegnek a mindenségben. Szürke a föld, szürke rajta a ritkás gaz. Jobbra mellettem egy alacsony ház. Az is szürke. A fejem az eresszel egymagasságban. Minden lépés, minden mozdulat nehéz. Mintha víz alatt gázolnék, de mégsem olyan. Kapaszkodok felfelé egy domboldalon. A domb fölött szürke az ég, mellettem szótlanul lépdel egy szürkearcú, szürkeruhás, sildes sapkás ember. A tekintetével irányít. Ösztökél, melyik ösvényen kaptassak tovább. Nem sok idő telik el ebben az erőltetett menetben. Egy szürke falú házhoz érünk, aminek mintha nyersbetonból öntött lépcsői lennének, de csak két-három-négy lépcsőfok. A szürke arcú ember megáll. Tekintetével tol maga elé, lépjek be az ajtón. A helyiségben gyalulatlan fából ácsolt bútorzat. Odabent is minden szürke. Asztal, minek lapja szürke csomagolópapírral van beburkolva. A falak is ugyanolyan papírral vannak letakarva. Az asztalnál egy másik ember ül, hasonló ahhoz, akivel ideáig jöttem, de termetesebb. Nem tudom felidézni, hogy van-e ablak a helyiségen, mert ha van, azon át ugyanaz a semmi látható, mint odabent. Az asztalnál ülő ember a tekintetével kényszerít, hogy üljek le a nyers faágakból ácsolt székre. Tudom, nagyon kell figyelnem arra, amit az asztalnál ülő ember mond. Pedig a szája nem mozog. Hang nem hagyja el a torkát. Értem, pedig nem tudom mit mond. Csak azt tudom, nagyon fontos. Meg azt is, hogy moccanni sem tudok, amíg az asztalnál ülő ember nem hagyja. Amíg nem akarja. Pár percig, vagy akár órákig tart mindez. Ez egy álom? Egy másik élet emlékképe? Egy kép, mellyel üzen, volt, tehát van és lesz is? 

 

szozattv


szozat a tiszta hang Sepsikorospatak Gardonyi meghivo Határterületen szolgálnak 2017. 07. 28-29. SZENT LÁSZLÓ arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo