Arckép önvallomással: T. Ágoston László író

T. Ágoston László íróval Siófokon ismerkedtem meg A két Lenkey című könyve bemutatásakor.  Mint akkor mesélte,családi indíttatás miatt sokáig bújta a könyvtárakat, levéltárakat, felkutatta a leszármazottakat, míg megszületett a nyolcvanas évek közepére »A két Lenkey« című regénye, amely hangvétele miatt a szocialista kultúrpolitikába nem illett bele. Így aztán 2005-ig kellett várnia, míg a Nap- Alapítvány kiadásában megjelenhetett »A két Lenkey«, s elnyerte a kiadó Fehér Mária alkotói díját. Aztán a leszármazottak megalakították a Lenkey Társaság Kulturális Örökség Egyesületet, s Lenkey János születésének 200. évfordulójára ─ 2007 szeptemberében ─ megjelent a regény második kiadása.

*

♦ Milyen környezetben nőttél fel, kaptál mesét esténként az édesanyádtól? Ezt azért kérdezem, mert könyvednek nagyon személyes a stílusa.

─ Apám és apai nagyapám asztalosmesterek voltak. Anyai nagyapám, Lenkey Benjámin kovács. Saját műhelyükben dolgozó iparosok. Mindkét műhelyre az volt a jellemző, hogy gyakran meglátogatták a barátok, ismerősök. Úgy is, mint „kuncsaftok”, úgy is, mint beszélgető partnerek. Jöttek-mentek, hozták-vittéka híreket, a pletykákat. Én meg a gyaluforgácsban játszadozó gyerek, tátott szájjal hallgattam a történeteiket. Persze az esti mese is kijárt, hol anyámtól, hol nagyanyámtól, amelyik éppen ráért, de az ő meséiknél is jobban érdekeltek azok a történetek, amelyeket ezek a falusi, tanyai emberek meséltek a műhelyben, a gyalupadnak támaszkodva. Nem véletlen, hogy egyik-másik még ötven év múltán is visszaköszön némelyik novellámban. Talán innen táplálkozik a Lenkey regény személyes stílusa is.

♦ Nehéz vagy könnyű volt Lenkeyt „felépíteni”?

─A Lenkey témához mindenekelőtt kutatási engedélyt kellett szereznem, és olyan segítőkész levéltárosokat, akik hozzásegítettek a dokumentumokhoz. Szerencsém volt ott, és a könyvtárakban is. Aztán már csak össze kellett rakni a részleteket, és szinte magától íródott a könyv. Kezembe vettem a tollat, a két Lenkey fivér meg a fülembe súgta, mit írjak. Amihez meg nem volt kellő dokumentumom, kiegészítettem némi fantáziával.

♦ Talán kezdjük az elején, hogy válik valaki íróvá, mi ösztönzött, mi vezetett?  Mit jelent számodra az írás?

─ Mint a világ dolgai iránt érdeklődő iparosnak, apámnak, nagyapámnak is volt egy nem túl nagy, de érdekes könyvszekrénye; amelyikben ott lapultak Petőfi versei, Jókai regényei, a gyalogezred évkönyve, amelyikben nagyapám harcolt az első világháborúban, no meg a Tolnai Világlapja bekötött példányai Móricz novelláival, és még számos érdekesség, amit muszáj volt elolvasni. Aztán egyszer csak azon kaptam magam,hogy én is megpróbálok verset írni, Igaz, sántított a versláb, kínos volt a rím, de én írtam. Az én érzéseim voltak benne. Aztán idővel rájöttem, hogy nem ez az én igazi műfajom, meg az egyik szerkesztő is mondta, hogy próbáljam meg inkább a prózát…Így kezdtem el novellát írni, szatírát, meg regényt. Ha sikerült, olyan érzés volt számomra, mint amikor hosszú víz alatti úszás után felbukkan az ember, prüszkölve kifújja magát, és friss levegővel tölti fel a tüdejét.

 ♦ Nem fordult meg a fejedben, hogy annak az első világháborús gyalogezrednek a történetét, amelyben a Nagyapád harcolt, beleszövöd egy novellába, vagy egy elbeszélésbe akár személyes eseményt is belefűzve?

─ Nagyapám hatévi fogság után jött haza Szibériából. A háborús élményeiről nem szívesen beszélt nekünk, gyerekeknek. Több írásom „hőseként” is szerepel, hiszen ő volt egyik példaképem, de a háborúról csak egyetlen novellában, Aszékláb-ban esik szó. Ott is csak azért, hogy leszoktasson a partizánosdiról. Azt hiszen nagyrészt neki köszönhetem, hogy megrögzött pacifista lettem.

♦ Voltak konfliktusaid a kiadókkal a múlt, a nemzeti értékek megőrzése miatt?

─ Úgy is lehet mondani, de nemcsak a kiadókkal, a munkaadóimmal is. A hatvanas évek közepén a Csepel Művekben voltam segédmunkás,de írogattam a Csepel újságba is külső munkatársként. Otthon arra neveltek, hogy a hazugság szégyenletes dolog. Ebben a szocialista mamutgyárban is igyekeztem igazat írni. Amíg meg nem orrolt érte a pártbizottság, és megengedték, hogy eltávozzak. Így lettem aztán újságíró két év múlva Mátyásföldön, az Ikarus újságnál. A novelláimmal is sokáig az volt a baj, hogy nem érződött rajtuk a szocialista realizmus. Aztán jött A két Lenkey című regény, amelyikből a közmegegyezés szerinti történelemszemléletet hiányolták. Nagyrészt ennek köszönhettem, hogy csak 2001-ben jelenhetett meg az első, Hol lakik az Isten? című novelláskötetem, és 2005-ben a Lenkey regény. Ma sem mindenütt fogadják szívesen az írásaimat, de azért az évek során sikerült tizenhat kötetet megjelentetnem. Nagy öröm számomra, hogy a Magyar Művészeti Akadémia idei pályázatán támogatást nyertem egy újabb novelláskötethez. Bízom benne, hogy még az idén megtarthatjuk ennek a könyvnek a bemutatóját is.

♦ Sokat írsz még mindig, pedig már nem vagy fiatal, novelláid rendszeresen megjelennek a Szózatban. Min dolgozol mostanában?

─ Valóban elszálltak a fejem fölött az évek, már a hetvenkettediket taposom, de megadatott az a szerencse, hogy testi bajaim ellenére lélekben nem vénültem meg ennyire. Még mindig érdekel a világ, amelyben élünk, és ami érdekel, arról igyekszem megformálni a véleményemet. S ha már van véleményem, igyekszem formába önteni, s ha lehet, közreadni. Hogy min dolgozom? Többnyire novellákat, elbeszéléseket írok, no meg szinopszisokat a kötetbe gyűjtött írásaimról. Ezeket küldöm el a kiadóknak, hátha érdekli őket a kézirat is. A többség nem válaszol. Aki mégis, megírja, hogy nincs pénze a kiadáshoz. Esetleg, ha szponzort is hozok hozzá…És az a bizonyos példázatbéli kígyó máris bekapta a farkát.

 ♦ Ebben próbál segíteni a Szózat havilap, mert csak a folyamatosan megjelenőkkel számolnak az olvasók. Visszatérve Lenkeyhez, nem gondoltad családregényként a folytatását, hisz az 1848-49-es szabadságharc óta több mint 150 év telt el?

─ Lenkey János legényemberként halt meg, nem volt gyermeke. Károlynak két fia és két lánya érte meg a felnőttkort. Az idősebb fia, Albin huszártiszt lett, Károly postatiszt. Albin a szabadságharc idején katonanövendék volt, s császári tisztet faragtak belőle. Részt vett Miksa császár mexikói hadjáratában,de amikor a vesztes hadjárat után kivégzett császár holttestét hajóra tették, s vele utazhattak megmaradt katonái is, Albin nem szállt föl a hajóra. A családi legendárium szerint beállt indián-vadásznak és egy fegyveres csetepatéban vesztette életét. Egyetlen levél maradt tőle, amit Mexikóba érkezésük után írt a szüleinek. Igen, már ebben az egyetlen momentumban is benne van egy regény témája. Képzeljünk el egy egyszerű, fehér asztal melletti beszélgetést a honvédezredes, hadosztályparancsnok apa ─ akit először halálra, majd 16 év vasban töltendő várfogságra ítéltek (melyből négyet kellett letöltenie Aradon, miután eltemette a tábornok öccsét), aki élete végéig a Heves megyei ellenzék vezére és a honvédegylet vezetője volt─ és a császári huszártiszt fia között. Igen ám, de ez esetben még inkább kellett volna ragaszkodni a hiányos dokumentumok hűségéhez és elviselni a késői utódok, családtagok érzékenységét. Közel harminc évig kellett várnom   A két Lenkey regény megjelenésére. Ez vajon hány évembe került volna? A feltárt dokumentumokat tanulmányokban dolgoztam fel. Először különböző folyóiratokban adtam közre őket, aztán 2009-ben a Lenkey huszárok című tanulmánykötetben. A dokumentumok objektivitása megvédett bármiféle hivatali, vagy rokoni szubjektív megítéléstől.

♦ Írói tevékenységedért különböző okleveleket, kitüntetéseket kaptál. Mit jelentett ez a számodra?

─ Negyvennyolc évvel ezelőtt, 1966. decemberében jelent meg az első novellám a Csepel újságban. Valóban nyertem néhány díjat irodalmi pályázatokon, felvettek az írószövetség tagjai sorába, oklevéllel ismerte el munkásságomat a washingtoni székhelyű Szabad Magyar Újságírók Szövetsége. A legkedvesebb számomra mégis az a 2013-ban kapott Lenkey-plakett, melyet elsőként én kaphattam meg a Lenkey Társaságtól.

 ♦ Bemutatnád pár szóval a Lenkey Társaságot?

─ Lenkey János születésének 200. évfordulója alkalmából, 2007-ben alakult meg a Lenkey Társaság Kulturális Örökség Egyesület, s Lenkey Pétert választotta meg elnökéül. Az egyesület alapvető célja és feladata a Lenkey–család történelmi és kulturális örökségének őrzése, ápolása, különös tekintettel a szabadságharcban kimagasló szerepet vállalt két főtisztre,Lenkey János tábornokra és Lenkey Károly honvédezredes, hadosztályparancsnokra. Az év őszén tartották meg Egerben az első Lenkey családi találkozót és egyesületi közgyűlést, melyen több, mint száz Lenkey és családtag vett részt. Neves történészek ismertették a Lenkey család történetét, emléktáblát avattak Lenkey János egri szülőháza falán és ekkor jelent meg a Lenkey regény második kiadása is Az egyesület tagjai végigjárták a Lenkey- huszárok hazatérésének útját, emléktáblát avattak a Kárpátokban, Sajólenkén, a honfoglaló Keszi törzshöz tartotó Lenleyek ősi fészkén és október 6-án koszorúztak Aradon. Jelenleg folynak a tárgyalások Lenkey János szülőháza önkormányzati megvásárlásáról, melyben a Lenkey Társaság közreműködésével ’48-as múzeumot alakítanának ki.

♦ Büszkén említetted, hogy van más művész is a családban. Bemutatnád Őt?

─ Természetesen. Bár nekem nem volt barátokat vonzó asztalosműhelyem, a dolgozószobám ajtaja és a könyvespolcom mindig nyitva állt a gyerekeim előtt. Talán ennek, és pedagógus feleségemnek köszönhető, hogy Laci fiam, aki most 28 éves, már tízévesen számos szavalóversenyt nyert, majd a középiskolás éveiben sorra nyerte az országos versmondó versenyeket. 2003-ban megnyerte a József Attila versmondó verseny döntőjét, majd Radnóti-díjat kapott. Aztán egy merész váltással a zene felé fordult. Sólyom Nagy Sándor növendékeként elvégezte a Zeneakadémiát és operaénekes lett. Jelenleg a kortársaiból alapított Moltopera Társulat vezetője. Számos sikeres operaelőadásuk mellett a társulat fő célja, hogy a fiatal nemzedékkel is megszerettessék a komoly zenét. A tavaszi nagy sikerű németországi turnéjuk után most a Magyar Állami Operaház felkérésére egy ritkán játszott Haydn operát, a Lakatlan sziget-et állítják színpadra. Szorítok nekik, hogy sikerüljön.

♦ Adott a lehetőség egy modern egyfelvonásos megírására, hiszen két művész is van a családban. Sohasem vetődött fel ötletként, esetleg csak a zeneszerző hiányzik?

─ Elvileg adott a lehetőség, de konkrétan még nem merült föl az ötlet. Mindketten a magunk útját járjuk. Amiben tudjuk, segítjük egymást, de erre még nem gondoltunk.

♦ Válaszolj kérlek, hiszen képben vagy, rendszeresen használod a Világhálót,  milyennek ítéled meg a mai magyar valóságot, a magyar kultúrát?

─ Amikor mi húszévesek voltunk, úgy szólt a szlogen, hogy „ az ifjúságé a jövő”. Úgymond átmeneti korban éltünk, nagy erőkkel építettük a szocializmust. Mint látjuk, nem épült föl, és a jövő továbbra is az ifjúságé maradt. Csak éppen mi vénültünk ki belőle. De vajon a mai kor fiataljainak lesz-e idejük, módjuk, hogy belenőjenek a maguk jelenébe? Szurkolok nekik, hogy sikerüljön.

A technika fejlődése hihetetlenül felgyorsult,ami magával húzza az életvitelt is. Mi még gyerekkorunkban eljátszadoztunk apáink palatáblájával, írtunk a palavesszővel, tudtuk mire való. Vajon a mi unokáink nem tekintik-e majd elavultnak az egész Gutenberg-galaxist, a jelen tabletjaival, okos telefonjaival együtt? Eleink még évszázadokban mérték a korszakváltást. Lehet, hogy unokáink már csak hónapokra taksálják? Meddig érti meg egymás szavát apa és fia? Mikor válik a szülő őskövületté? Megvallom, kissé féltem, önmagától féltem a jövő emberét.

A kultúra az a forrás, mely élteti, megtartja és öntudatra ébreszti a népeket. Addig él, és addig azonos egy nép önmagával, míg a saját kultúrájában élhet. A mindenkori hatalom az, amelyik a kultúra támogatásán igyekszik megspórolni a költségvetés hiányait. Sajnos ez nemcsak nálunk, de nálunk is igaz. Csak az a baj, hogy amíg a nyugat-európai államokban az évszázadok során kialakult egyfajta magán mecenatúra, ─ mely helyettesíteni, vagy kiegészíteni igyekszik az állami támogatást─ nálunk még nem alakult ki ez a kultúrát támogató társadalmi réteg. A hatalom pedig sajátos természeténél fogva csak az őt támogató kultúrát gyámolítja.

♦ Öt éve jelenik meg a Szózat havilap, amelynek egyik leghűségesebb és egyik legolvasottabb szerzője vagy. Remélem, a következő jelentősebb évfordulóig valami nagy meglepetéssel szolgálsz hűséges olvasóinknak.

─ Így, túl a hetvenen már nem hetvenkedik, nem szívesen ígér túl sokat az ember. Amíg tudom, igyekszem az életünk ütőerén tartani a kezemet, s amíg elbírja a tollat, megírom róla a véleményemet.

-cspb-

*

T.Ágoston Lászlónak legújabb kötetét 2014. október 8-án mutatták be a Magyar Írószövetségben »Napijegy a holtágra címmel.«