Szabó Lőrinc: Omar Khajjám, a perzsa csillagász-költő

Omar Khajjámot, a Sátorverőt, a középkori perzsa csillagász-költőt, akinek versei az iráni felföldön itt-ott már ezer éve oly bensőségesen siratták és ünnepelték az élet múló örömeit, egy ír eredetű angol író, Edward Fitzgerald ismertette meg Európával a múlt század második felében. A szeldzsuk szultánoknak, Alp Arszlánnak, Maliksáhnak és Szendszernek a poétája csakhamar meghódította Nyugatot, s főleg az angolszász világot. Négysoros verseiben, a rubáí-okban saját problémáira és vívódásaira ismert a modern kultúrember.
omarkhajjamFitzgerald igen jómódú úr, bohém mértékkel mérve egyenesen gazdag ember volt, igazi életművész. 1809-ben született; gyermekkorát Franciaországban töltötte, majd visszakerült a hazájába. A cambridge-i Trinity College-ben végzett, Thackeray-nek és Tennysonnak, a legjobb viktoriánus íróknak és költőknek volt a barátja. Ahogy túljutott az egyetemen, nem érdekelte többé a városi élet: suffolki birtokán kertészkedett, szép jachtján a parti vizeket járta, otthoni villájában pedig a műfordításait, régi spanyol verses drámák angol nyelvű szövegét csiszolta remekművekké. Ezenkívül képeket és műkincseket gyűjtött, s élénk levelezésben állt korának nagy költőivel, Tennyson mellett Swinburne-nel, Dante Gabriel Rossettivel, akik elég sűrűn meglátogatták. Az ötvenes években mindjobban érdeklődni kezdett az arab és a perzsa irodalom iránt. Egyik barátja, az oxfordi Cowell professzor, felhívta figyelmét egy többszáz éves, finom keleti kéziratra, melyet a Bodleiana-könyvtárban talált, és Fitzgerald e kézirat – Omar Khajjám versei – kedvére megtanult, úgy-ahogy, perzsául, s barátja segítségével lefordította, majd hosszú évek türelmes munkájával versbe foglalta a kéziratos kis költeményeket. Kiadót nem talált rájuk, ezért saját költségén adta ki a könyvet, mégpedig először titokban, névtelenül. A kis kötet a kiadó-antikvárius raktárában penészedett, eleinte fillérekért is eladhatatlanak bizonyult, s éppúgy nem keltett semmi feltűnést, ahogy az Omar-versek csaknem egyidejű német és francia fordításai sem hatottak különösebben. Rossettiék azonban csakhamar felfedezték a névtelen fordítást, ráirányították a figyelmet, s a keleti költő verskötete – angol szövegben – pár évtized alatt a biblia után a világ legtöbbször kiadott könyve lett. Nagy, gazdagon illusztrált albumok és körömujjnyi miniatűr kiadások váltogatták egymást; szakértők és nagyközönség elfogadták Swinburne véleményét, aki azt írta erről a „nagy költemény”-ről, hogy „nem ismerek semmit sem, ami erőben, pátoszban és szépségben hasonlítható volna hozzá, kivéve talán az ecclesiastákat”, s az angol Omar máig már több mint háromszáz kiadást megért. Fitzgerald az élete folyamán négy, egymástól kissé különböző szövegű és terjedelmű változatban készítette el fordítását; nehéz eldönteni, hogy melyik variáns a szebb. Talán az első és a negyedik. Fordításának páratlan sikere azonban nem érdekelte, továbbra is visszahúzódva élet vidéki magányában s csak könyvtárával és képgyűjteményével törődött. 1883-ban halt meg. Mindenesetre az ő érdeme, hogy az arab-perzsa kultúrának ezt a zseniális költőjét, akinek addig csak matematikus híréről hallottak valamit Európa tudósai, a világirodalom tudatába emelte. Művét, mintha csak eredeti alkotás volna, az angol líra egyik remekeként teljes egészében közli az Oxfordi antológia.
S ki az a régi mohamedán költő, akinek nevét Keleten oly tündöklővé tette Allah, s akit nyolcszáz esztendőnyi késéssel hirtelen úgy utolért a világhír?
A teljes neve: Ghijászu-d-dín Abu-’l-Fath Omar ibn Ibrahimu-l-Khajjám. A „khajjám” szó Sátorcsinálót jelent; a költőnek az apja vagy az ősei alighanem sátorkészítésből éltek. Maga Omar Nisapurban (Nishapurban) vagy e nevezetes város környékén született, Khoraszánban, Perzsia észak-keleti tartományában, 1025 és 1050 között. Kitűnő iskolákat kellett végeznie; a teológia, a Korán-exegézis, a perzsa és arab nyelv és irodalom, a filozófia, a természettudomány s mndenek fölött a matematika és költészet érdekelte. Hekim-i, vagyis doktori címet szerzett, imám volt, és nagyurak fogadták barátságukba. Fitzgerald idejében a nemzetközi kutatás még nem tárta fel életét, úgyhogy a múlt század harmadik negyedéig inkább csak anekdotákat tudtak róla. Majdnem minden régebbi irodalomtörténet elmondja, hogy Omar fiatal korában szövetséget kötött két iskolatársával, Nizámu-l-Mulk-kal és Hasszán-ibn-Szabbah-val: megfogadták, hogy amelyikük az életben elsőnek boldogul, az tűzzel-vassal segíteni fogja másik két barátját. Az achaimenidák, szeleukidák és szasszanidák egykori Perzsiája, Ahuramazda, Ahrimán és Zoraszter fölött ekkor már négy évszázad óta Mohamed és az arabok, körülbelül 1000 óta pedig a rtuk-szeldzsuk szultánok uralkodtak. A három ifjú közül először Nizámu-l-Mulk boldogult: Alp Arszlán (1063-1072), majd Maliksáh (1072-1092) szultánnak mindenható minisztere és nagyvezíre lett. A legenda szerint felkeresték volt diáktársai. Hasszán vérszerződésre hivatkozva miniszteri állást kért és kapott tőle; ez az a Hasszán, aki később, a polgárháború idején, mint a Hegyek Véne, a rettegett aszasszin szekta és állam élén állt. A Sátorverő szerényebb volt, ő csak valami életjáradékot kért, hogy mint költő és tudós zavartalanul dolgozhasson. A nagyvezír 1200 arany mithrál évi fizetést utalt ki neki a naishapuri kincstárból. Ezt a legendát csak a tizennegyedik században találták ki; de tény, hogy a költő-matematikus csakugyan bekerült az királyi udvarba, s tudásával olyan tekintélyt szerzett magának, hogy nem egy sah és fejedelem „maga mellé ültette a trónra” és mint barátjával érintkezett vele. A tudománykedvelő Nizámu-l-Munk több főiskolát alapított, Bagdadban pedig egyetemet, s Omart a nisapuri főiskola tanárává s az ottani obszervatórium vezetőjévé nevezte ki.
farsiMaliksáh szultán és a baráti nagyvezír országlása idején Omar tekintélye egyre emelkedett. A szultán, aki a mohamedán fegyvereket győzelmesen elvitte egészen Kínáig. 1074-ben tudós bizottságot hívott össze a naptárreform előkészítésére, minthogy az akkori arab naptár már csaknem négy hónappal előbbre járt, mint a Julianus-féle; a bizottságnak, amely öt évig és kitűnő eredménnyel dolgozott az időszámítás megjavításán, Omar is a tagja, és talán az elnöke volt. Az udvarnál mint költőt és mint Korán-magyarázót is rendkívül becsülték, de egyébként olyasféle szerepet játszhatott, mint későbbi európai kollégája, Kepler, Prágában: a kitűnő asztronómusnak csillagjósként is működnie kellett, noha persze nem hitt az égi babonákban. A politikától tartózkodott; verseiben – ami Keleten különösen nagy ritkaság – sohasem hízelgett pártfogóinak. Őszinteségével, felvilágosult, modern, sokszor gúnyos szellemével sok ellenséget is szerzett magának, különösen az ortodox papok, a bigottok, képmutatók és az Iszlám misztikusai, a szúfik között. Végeredményben azonban mintegy tizennyolc éven át kitűnő dolga volt: csillagászat, algebra, szerelem, vadászat, vidám társasélet, filozófia és költészet töltötte be az életét.
1092-ben aztán súlyos fordulat támadt. Maliksáh szultán harmincnyolc éves korában meghalt, s a polgárháborúk évtizedekre feldúlták a jogrendet, elsorvasztották az arisztotelészi-újplatonikus-arab szellemi életet, aláásták és kis államokra tördelték a hatalmas szeldzsuk birodalmat – ekkor állt Hasszán a gyilkos „aszasszinok” élére! – úgyhogy mikor végre Khoraszán kormányzója, az energikus Szandzsár került a trónra, már az ő kitűnő tehetsége és hosszú uralkodása is csak késleltetni tudta a bukást. Az induló keresztes hadjáratok megingatták s a mongolok későbbi rettenetes hódításai összezúzták a szeldzsuk szultánságot: Perzsia és a Közel-Kelet Húlágúnak, Dzsingisz kán unokájának és az Ilkánoknak az uralma alá kertült. E roppant változás legelső megrázkódtatásai Omart is sújtották. A nisapuri főiskolának egy ideig talán még tanára maradt, de az udvari csillagászi állás megszűnt, és a szabad szellemű költőt egyenesen üldözni kezdték az ortodoxok. Mindamellett ebben az időben is dolgozott, egykorú feljegyzések szerint ekkor írta könyvét az indiai négyzet- és köbgyökvonási módszer kritikájáról, egész sorát filozófiai, vegytani és metafizikai értekezéseinek, tudomány-népszerűsítő kompendiumainak, s ekkor fejezte be az Algebrá-ját, melynek előszavában az igazán szellemi ember fensőbbséges és tehetetlen fájdalmával bélyegezve meg kora züllött közállapotait, a tudományos sarlatánságot és a vakbuzgóságot.
Házaséletéről és szerelmeiről nem tudunk közelebbit; egy leánya mindenesetre volt.
Omar meglehetős szegénységben, némelyek szerint nyomorban halt meg, 1123-ban, Avicenna Metafiziká-jának olvasása közben. Barátja és tanítványa, Nizámi-je-Arúszi, tizenkét évvel később, látta mesterének sírját a nisapuri Hira-temetőben: egy kertfal tövében domborodott és – ahogy Omar jósolta – teljesen elborította a körte- és őszibarackfák sziromzápora. – Sírva fakadtam – írta feljegyzéseiben a tanítvány –, mert soha, sehol nem láttam embert, akinek szellem fogható lett volna az övéhez.
Omar Khajjám arabul és az úgynevezett újperzsa nyelven írta verseit. Hosszabb költeményei elvesztek. Több tudományos művén kívül legnépszerűbb verseit, a négysoros rubáí-okat – többesszáma: Rubáíját – őrizte meg a barátok emlékezete, illetve a sok egymásról másolt, rendetlen és megbízhatatlan keleti kézirat. A rubáí négysoros verset, lírai epigrammafélét jelent, és már nagyon népszerű volt a perzsa költészetben; Omar után még népszerűbb lett: mindenki utánozta, másolta őket, összekeverte más költők hasonló verseivel, úgyhogy a kéziratok egyre szaporodtak és nőttek a költő halála után is, szaporodtak és nőttek hosszú évszázadokon át. Végül már ezerkétszáz, sőt egy adat szerint ötezer rubáí-t tulajdonítottak Omarnak. Az utolsó fél évszázadban egyik izgalmas feladata volt a modern európai irodalomtudománynak az Omar Khajjám-probléma földerítése: az arabok és perzsák helyett Párizstól Moszkváig, Londontól és Berlintől Kalkuttáig európai tudósok sora próbálta bonyolult és ötletes módszerekkel megállapítani a különféle litografált kéziratokból, hogy mi eredeti az Omar-versekben, sőt azt is, hogy mi lehetett a csillagász-költő igazi világnézete. A legnagyobb nevek a modern kutatásban: a dr. Artur Christiansen koppenhágai egyetemi tanáré és a Friedrich Rosené, a volt német birodalmi külügyminiszteré. Hazánkban dr. Csillik Bertalan az Omar-kérdés kitűnő tudományos szakértője, aki tíz évvel ezelőtt a párizsi Bibliothèque Nationale kincsei közül kilenc perzsa kéziratot is kiadott, litografálva Szegeden.
Bennünket azonban nem a probléma, hanem elsősorban a költő érdekel, az, akit Fitzgerald a XI. századi Irán messzeségéből kilencven évvel ezelőtt oly sikeresen átemelt Európába. A költő érdekel, akinek versei az életörömöt hirdetik, éspedig az életörömöt – a szomorúság jogán! Mint Horatius, Omar is arra int, hogy éljük az időt, élvezzük ki a mát, a tavaszt, a fiatalságot, az egyszeri életet. Százegy verse százegyszer ismétli ugyanezt: igyál és örülj, mer a sors, melynek játékbabája vagy, hamarosan kiüt, és visszatesz dobozodba a sakktábláról. A hedonizmus édes és keserű variációinak minden gazdagsága tüzel ezekben az élesen, tisztán, energikusan megfogalmazott strófákban, s minden vitán és filozófián túl többnyire a halál vigasztalansága didergi körül a gyönyörvágyó intellektust. A két régi hedonista klasszikus, az impresszionista és könnyed Anakreón és az aranyközéputas-bölcs Horatius mellett sokszor szélsőségesen és komoran ragyog ez a sötét probléma-poézis. Ahogyan a perzsákat Ázsia franciáinak, úgy Omart a perzsa Voltaire-nek is nevezték már; de speciálisan költői tehetség a nagy francia szkeptikusban századrészannyi sincs, mint ebben a keleti filozófusban. Néha ígér ugyan megnyugvást a megsemmisülés, illetve az örök átalakulás panteisztikus reménye, de tulajdonképpen nagyon boldogtalan ember, aki azért keresi a mámort, hogy feledni tudjon. Legnagyobb mélységeit akkor mutatja ez a tulajdonképpen szerénységre intő költői életbölcsesség, amikor fellázad a Végzet ellen, a Misztikus Titkok és Elrendelések ellen, Allah ellen, s mi, európaiak, ilyenkor nemigen tudjuk eldönteni, hogy panteista szúfí-e Omar, vagy pedig ellensége a szúfízmusnak, materialista-e, vagy pedig parodizálja a materializmust. Azonban, hál’istennek, nem fontos, hogy elmélyedjünk az iszlám misztika bölcseleti árnyalataiba és a Bor allegorikus értelmezéseibe: számunkra így is tökéletesen érthetőek azok az örök-emberi örömök és fájdalmak, töprengések és vigasztalások, azok az üzenetek, amelyeket a Kaukázus, a Kaszpi-tó és Perzsa-öböl tájáról oly elegánsan és annyi erővel zendít felénk a Sátorverő éneke.   

szozattv


szozat a tiszta hang arany arssacra Meghi vo Mindhala lig 1 Meghi vo Mindhala lig 2 Czigány György-Simon Erika Könyvbemutató arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo