Arany-Tóth Katalin: CSÖNDED, MESEMÚLTBAN, SZÁZ ÉLETEN, SZÁZ HALÁLON
Arany-Tóth Katalin:
MESEMÚLTBAN
Valamikor réges-régen,
képzeletben gyufaárus voltam.
Otthonok meleg fényénél fáztam
koldus-hideg kapualjban.
Álmomban
Nap voltam, szél voltam,
esőként hulltam a földre.
Hollószárnyak röpítettek
vadvirágos, zöldellő rétekre,
tündér-leplet terítettem
bélpoklos, fekete sebekre.
Vágytam, hogy lehessek
könny-harmat reggelek,
regés szivárvány-egek,
s legendák ismerőse:
didergő királyok,
jávorfát öntöző leányok,
faragott furulyák
csöndes könyörgése.
Örökkön keresve, futva és elesve
utaztam a Föld körül,
csillagok közt, holdsugárban,
lebegve, magányos-nesztelenül.
Mesemúltból visszatérve,
vállamon maradt egy kék palást.
Rózsám tüskéje, mint a hajnal tiszta fénye,
s mint anyám, gyermekem, szerelmem ölelése,
mind, mind engem vigyáz.
Hitem, s igazam bennem érik,
s bár vagyonom szűken mérik,
tudom, hogy mi fontos, megmarad.
Lábaim már nem sietnek,
Utamon törött szárnyú angyalok
szelíd mosollyal követnek –
a Világgal egy vagyok.
S te édes-szomorú,
gyermeki varázs-világ,
úgy lobogsz bennem most is,
mint rőt gyertyaláng…
s ringatsz, ringatsz,
mint hajdani mesékbe halkuló,
hulló csillagok vágyaiba temetett
– de el soha nem feledett –
álmot hozó, örök éjszakák.
Arany-Tóth Katalin:
SZÁZ ÉLETEN, SZÁZ HALÁLON
Hallgatom
az utcák monoton zaját,
ahogy az eső lemossa az út porát,
s ahogy a fák susognak a szélben,
a földet melengető, szelíd napsütésben.
Hallgatom
a hangok visszhangzását,
mint tenger-hullámok vad morajlását
lakkozott csigaházak lakatlan üregében,
vagy a lélek suttogását temetők csöndjében.
Hallgatom
az imák meddő könyörgését,
gondtalan gyermekek harsány nevetését;
az örök zenét, ahogy szétárad a térben,
s a csend néma szavát a hallgatás ölében.
Hallgatom
az ajtók durva csapódását,
lét-mérő óráink ütemes kattanását,
s a szív vajúdó dobbanását a testben,
ahogy zakatol bennem is, rendületlen.
Hallgatom
az igazságért kiáltók szavát,
s a megtorlók gúnyos válasz-kacaját…
mert a hatalom, csak egy zsarnok eszme
– alattvalóként vagyok én is kirekesztve –
Hallgatom
a lelkemben dúló viharok mennydörgését,
válaszokat kereső kérdések évődését,
ahogy gyarló mivoltom kéri az Istent:
segítsen hinnem, maradt még erőm, mi megment…
Hallgatom
a lét szemérmes szűkölését,
a remény utolsót sóhajtó, könnyes esdeklését,
míg magamba zárva viszem nyomorúságom
– ha kell, még száz életen és száz halálon.
Arany-Tóth Katalin:
CSÖNDED
Mikor magamba festelek,
szívemben tüzes telek
szerelmes lángja lobog.
Csak titokban érintelek,
s míg csillagport hintenek
a vigyázó angyalok
bujdosó magányod köré,
bú és juss mindenkié,
de csönded csak én vagyok.