Arcél önvallomással: Vasi Szabó János publicista

vasiszabojanosVasi Szabó János a Szózat havilap azon második generációs szerzői közé tartozik, akinek írásaiból világosan kitűnik, élettapasztalatát egyenlő részben a rendszerváltás előtt és utána szerezte. Úgy érzi, felfogta annak idején a rendszerváltás jelentőségét, vagy sodródott az árral, mint a magyar tömegek általában?

Akkor, huszonévesen, azt hittem, tudom mit csinálok. 88-ban beléptem a helyi nyomda DE alapszervezetébe, nemcsak a barátok, a szimpátia okán, hanem a megélt és látott külső események, a hirtelen megnyílt „igazság-szelence” keltette felháborodás miatt is. Úgy gondoltam, jó irányba halad a rendszerváltással az ország. Hamar szembesültem a mondás igazával: ne azt figyeld, amit mondok, hanem azt, amit csinálok; a "reálpolitika úri huncutságával”. Munkásként szembesültem a magyar ipar csődbejuttatásával, a helyette itt termett multinacionális vállalatok valóságával. Ma már sokkal árnyaltabban látom a rendszerváltás óta eltelt negyed évszázadot, a „nyertesek” mellett a „veszteseket” is. (Arra azért büszke vagyok: a DE-ből alakult pártból az elsők közt léptem ki a nyilvánvaló kettős-beszéd és hazugságok miatt még 1990 őszén, a taxisblokád után.)

Csak azért kérdeztem az előzőeket, mert írásai sem eszmeileg, sem tartalmilag nem hasonlítanak a mai”modern” irodalomhoz, valódi, mindennapi társadalmi problémákat boncolgat. Jól tudom, Ön nem főállású író,”rendes” munkahelye is van?

A tanult szakmám: gépgyártás-technológus. 1984 óta dolgozom alkalmazottként, különböző beosztásokban, de legtöbb helyen kétkezi munkásként. A problémákat nem tudom kikerülni, egyszerű emberek, munkások, parasztok közt élek, nem tudok becsukott szemmel járni-kelni. Az lenne hiteltelenség, ha nem köszönnének vissza ezek a dolgok az írásaimban. A mai modern irodalom kerüli ezeket az igazi problémákat, nincs rá válasza, nem tud mit kezdeni vele, a szubkultúrák színes és felszínes „valósága” az, amit meg tud, meg akar szólítani. Ehhez megvan a tolvajnyelve is a posztmodern, az avantgárd, a minimalizmus, a tudatfolyam és más izmusok grammatikája.

Hogy nem akarta becsukni a szemét, hogy őszintén beszél a mai valóságról, az visszatükröződik a Levegőkovács című legújabb kötetéből. Egyetért velem abban, hogy manapság az irodalmi megbecsülésre mégis inkább az Ön által is felsorolt besorolású hívatásos hazugok és megélhetési botránykeltők számíthatnak Günther Grasson és Kertész Imrén keresztül Elfriede Jelinekig?

Igen, egyetértek.

Egyáltalán, hogyan vezetett útja az acél megmunkálásának század, vagy sokszor ezred milliméternyi pontosságot követelő precíz világából az irodalmi alkotó munkáig? Nem piszkálták, cikizték ezért az irodalmat nem becsülő munkatársai?

Közhely, de a jó magyartanároknak köszönhetem; általános iskolában, később - az ország akkori egyik legjobb műszaki technikumában - kiváló oktatóim voltak ebből a tantárgyból is. Olvasni mindig szerettem, így nem csoda, hogy az első saját alkotások már ettől az időtől keltezhetők, olvasmányélmények utánérzései inkább, de van köztük néhány rövidebb írás, amik ma is élvezhetőek.

A munkahelyeken nem igazán kötöttem az orrára senkinek, hogy mivel foglalkozom a szabadidőmben. A nősülés után – új hobbiként - a gyümölcstermesztésbe is belekóstoltam és a multicégeknél „három-műszak folyamatosban” eltöltött évtized során gyakorlatilag abbahagytam az írást. 2007 után ragadtam ismét tollat, keveset írok, volt két év – 2011-12 –, amikor semmit.

Amióta országos lapokban és az internet széles nyilvánossága előtt is olvashatók a műveim, már nincs értelme titkolózni. Tagbaszakadt, 185 centis fickó vagyok, szembe nem mert még cikizni senki. Irigyek mindig lesznek, nem kell írónak lenni hozzá, a hátam mögött ki mit mond, nem érdekel. Az annál inkább, hogy minél többen olvassák az írásaimat. Mert manapság, aki könyvet vesz a kezébe, vagy netes irodalmat keres, 90%-ban lektűr művekkel találkozik, vagy olvashatatlan, csak a kritikusok számára értelmezhető kultúrhalandzsával.  

A precizitás jól jön a prózaírásban is…

Írásaiban egyszerre lelhető fel a konzervatizmus, a hagyományok tisztelete, valamint mai globalizációs betegségeinknek a bemutatása, miközben – ha jól tudom – munkásként dolgozik, akikre manapság is a baloldal szinonimájaként tekintenek. Úgy gondolja eljött az ideje végre egy keresztényszociális indíttatású munkás érdekvédelemnek?

Munkáscsaládba születtem, ám itt nyugatvégen ez nem jelentett hitetlenséget, erős katolikus indíttatást kaptam, a hagyományok tisztelete se csak a „korral jár”, a mai széllelbélelt celebvilágban megszűnni látszik minden, ami egykor – még a szocializmusban is – a társadalom alapjaként funkcionált: a család, az erkölcsiség, a szabad akaratból fakadó felelősségtudat. A rendszerváltás óta több munkahelyen is megfordultam – különleges volt a külföldi multiknál ledogozott évtized – sok száz embert ismertem meg, ám – meglepő? – nagyon kevés baloldali elkötelezettségű volt köztük, a többség persze inkább apolitikusnak mondható, ám a ma konzervatívnak aposztrofált pártoknak mindig több szimpatizánsa sürgölődött körülöttem, mint a balliberálisoké. Az elmúlt fél évtizedben annyiból változott a helyzet, hogy a munkás barátok, ismerősök körében egyre népszerűbb a nemzeti-radikális eszmeiség.  Ma már ismerjük a kommunizmus alatt elhallgatott –  a két világháború közt létező, működő – keresztény-szociális munkás érdekvédelem történetét. Nyugaton ez  - a gazdasági válság ellenére is – a mai napig sikeresen működik.

Ön szerint lenne igény a mai fizikai dolgozók között egy olyan keresztény, keresztény-szociális indíttatású érdekvédelmi szervezetnek, ahol nem megélhetési funkcionáriusok gyakorolják a hatalmat? Mit kéne tenni ez érdekében?

Soha nem volt ennyire szükség a bérből-fizetésből élők érdekeinek érvényesítésére, mint ma. Ha a helyzet nem változik, ennek a társadalmi rétegnek az alja a mélyszegénységbe csúszik, a közepe, a tömeg „biorobot” vagy kiszolgáltatott cselédsorsra jut. A megélhetési funkcionáriusok szájtépése helyett – kik parlamenti képviselőként végigasszisztálták ezt a negyedszázados folyamatot -, tiszteletre méltó, ha kell, erőt is felmutató egységet elérő hiteles emberekre lenne szükség. (Olyanokra, akikben Bajcsy Zsilinszky Endre hite lobog a közös sorsban és testvériségben, nem a politikai kurzusokon átívelő karrierépítés alantas vágya…)

Ön szerint a mai parlamenti”elit” tisztában van a fizikai dolgozók róluk, meg a rendszerváltásról alkotott véleményéről?

A mai - milliárdosokból verbuválódott - parlamenti elit messzebb van a fizikai dolgozók világától, mint az UFO-k… Nem tudják, csak választások előtt érdekli őket a dolgozók véleménye.

Mi a véleménye arról, hogy a rendszerváltással és az ezt követő vállalatbezárásokkal eltűnt, elherdáltuk a magyar ipari kultúránk 99%-át?

Erre szülővárosomból két példa: az a később hétszáz főt foglalkoztató, csúcstechnológiás üzem, amit hatodmagammal a germán nagyvállalat anyagyárából - több hónapos betanulás után - hoztunk, négy év múlva összecsomagolva utazott tovább keletre. A rekordot a Hysense kínai monitorgyártó leányvállalata tartja, igazán meg se melegedett: két év után számolta föl a cég a szombathelyi egységét – rögtön az után, hogy az EU megszüntette a külső országok termékeire kirótt plusz vámokat. És mit „áldozott föl” a város korábban: jól prosperáló húsüzemet, tejüzemet, élelmiszer-ipari gépgyárat, a már a világháború előtt jelentős vállalatként működő, ezreket foglalkoztató textil- és cipőgyárakat, a még korábbi, a Monarchia idején alapított híres öntödét. Ezek nem négy-hat –tíz évekre idetelepült, kérész életű üzemek voltak, hanem generációk megbízható munkahelyei… Megérte? Nem hiszem.

Ön szerint van még lehetőség önálló, innovatív, nyereséges magyar iparra és ezzel párhuzamosan tisztességgel fizetett magyar munkásra a jelenlegi multi-ipari megszállás ellenében?

Talán a fentiekből kitűnik: nemigen. Szanálni mindig könnyebb és olcsóbb, mint újra beindítani valamit. A magyar ipar esetleg multicégek beszállítóiként jöhet számításba, ám ezek sorsa is a külföldi leányvállalattól függ. Mikor az ezredforduló után a Philips elcuccolt Szombathelyről – Tajvanba -, a nekik bedolgozó, hazai tulajdonú Moldin Kft, Phicomp, Magyar Képcsőt is bezártak.

Visszatérve az irodalomra, egyetért velem, hogy a mai magyar irodalomoktatás hamis és rossz beidegződéseken, tankönyveken alapul, ezért nem szeretik sem a gyerekek, sem az ifjú felnőttek, legtöbben nem is ismerik Benedek Eleket, Márait, Sajót, Mécs Lászlót,még hosszan sorolva a neveket?

A felsoroltak – és más jeles magyar szerzők – esélyt se igen kapnak, Márait leszámítva, bár ő is egy viszonylag szűk irodalomkedvelő réteg által ismert.

Mondhat bárki bármit, ma a szélesebb közönséggel az iskolapadban „találkozik” utoljára az alkotó; akit kihagynak a tananyagból, feledésre van ítélve, legyen bármilyen kiváló literátor.

Egyetért velem abban, hogy az irodalomoktatás, az irodalomszeretet hanyatlásával egy hatalmas szellemi űr kezd kialakulni, amely láthatatlanul vezet az elbutuláshoz, a legtöbb foglalkozás általános színvonalának csökkenéshez?

Egyetértek. Ám e globális szellemi űr okozta ciklonnak, kialakulóban van egy anticiklonja, ma még gyengébbnek tűnik, de remélem, erősödik és eljut a szélesebb olvasóközönség elé. Olyan médiumok, mint a Szózat, az újraindult Kelet Felől folyóirat, a Kapu, a Napsziget, a Világ Magyarsága hetilap, a Partium, a beregszászi Együtt folyóirat, a csongrádi Föveny ennek jelzőfényei. Egyre több szerző igyekszik szépirodalmi alkotással, tanulmánnyal kitölteni a szellemi űrt. Varga Tibor Magyar komédia című műve, dr. Árpás Károly tanulmányai, Pete László Miklós Szerelem és líra című esszésorozata mind a színvonalcsökkenés megállításán, új lehetőségek felkutatásán, az irodalmi tradíció megújításán fáradozik.

Nem érzi azt, hogy csapong a lehetőségek között, nehéz út volt eljutni – most írásait idézve –  a Bakonyvégen, a Kurultájtól, a Világállamon keresztül a Levegőkovácsig?

A ’90- előtti írásaim fantasztikus álca mögé bújtatott disztópiák voltak a Sztrugackij fivérek, Zamjatyin, Orwell könyveinek a hatására. A rendszerváltással ezek a művek „okafogyottá” váltak, az ezredforduló után néhányat átírtam, vagy részleteket beépítettem mai elbeszélésekbe. Ma nem kell kerülgetni a kását, a legkényesebb témába is bele lehet tenyerelni – legfeljebb a lapok többsége nem adja ki… A stílus az más kérdés, nem utasítom el alapból a modern irányzatokat, mindig az adott történethez igazítva alkalmazom, ha ez a mágikus realizmus, vagy épp a szociográfia, akkor abban írom meg. Ez kívülről csapongónak tűnhet, de a novellák és az elbeszélések számomra a kísérlet terepei, felkészülés a hosszabb lélegzetvételű, filozofikusabb prózákhoz. Vannak ezirányú terveim…

Egy régebbi interjúban joggal vetette fel a független magyar irodalmárok megjelenésének a nehézségeit. Én még is azt gondolom, nemcsak a függetlenség, hanem a tradíciók tiszteletének hiánya, és a mindenáron való megjelenési kényszer miatt sokan föl-eladják saját hangjukat. Mi erről a véleménye?

Ma is tartom az akkor leírtakat, annyival árnyalva: kialakultak – mindkét oldalon – a szépirodalmi kánon „zártkörű társaságai”, oda – s a médiumaikba – nem lehet kívülről bejutni, tegyen bármit az író. Ez így van a fővárosban épp úgy, mint vidéken. (Azok az írásaim, amik például Bécsben, Pozsonyban, Beregszászon, Dunaszerdahelyen, Csíkszeredán, Lendván, Kolozsvárott megjelentek, a szombathelyi "irodalmi-kánon zrt." lapjában válaszra se voltak érdemesek…)  Viszont azt elképzelhetetlennek tartom, hogy a megjelenési kényszer – megélhetés – vagy épp a literai infrastruktúra által futtatott kötelező stílus miatt föladjam saját hangomat, elveimet. Innen nézve nem is baj, hogy az ember céhen kívüliként alkot. (Különben mára megtaláltam azt a bő fél tucat médiumot, ahol széles látókörű – és bátor - szerkesztők nem kapnak rögvest gutaütést a kényes témákkal előhozakodó írásaimtól se.)

A mai jobboldali irodalmárok mintha homokba dugnák a fejüket, nem élnek a drótvilág adta korlátlan lehetőségekkel. Ön szerint miért vonulnak önkéntes száműzetésbe, amikor havilapunk a Szózat látogatottsága bizonyítja: szükségük, igényük van az irodalomkedvelőknek, a múltba merengés és a jelen jobboldali, keresztény- nemzeti radikális- keresztényszociális irodalmának könnyen hozzáférhető publikációira, némi társadalomkritikai felhanggal?

A jobboldali irodalmárok közt is kialakult az elefántcsonttoronyba zárkózó „kanonizált” felső réteg, se ők – se balliberális társaik - nem ereszkednek a világháló ugyan izgalmas, harsogón színes, ám gyakran „pórias” kiberterébe. De a változás szele már fújdogál. Fentebb felsoroltam, a Szózattal az élen, több médiumot és szerzőt, kiknek jelentős olvasótábora van, ott vannak a „drótvilágban”, pedig nem a globalista „bal-jobb kánon” udvari zenéjét fújják…

Írta nekem, hogy gyakran kertészkedik akárcsak én magam. Érzi ön is a kertben végzett munka alatt a természet gyógyító, feltöltő hatását, vagy csak a megbízható minőségű termények miatt csinálja?

Is-is. Bár a problémák nem oldódnak meg csak a kert lélekfeltöltő hatására, ám az indulat mindig lecsillapodik fél óra kemény fizikai munka után a gyümölcsösben. Nem utolsó szempont az sem, hogy a saját gyümölcs, zöldség majdnem vegyszermentes, a földem még nem látott gyomirtószert, se műtrágyát. Magam harminc évig negyedik emeleten laktam, ahol még balkonláda se volt.  Az elmúlt két évtizedben megtapasztalhattam a saját kézzel ültetett növények termesztésének a sikerélményét. Ehhez hozzá tartozik a jó termőföld és a kiegyenlített szubalpin klíma is, ami széles skáláját biztosítja az ültethető gyümölcsféléknek. A közismert, honos fajták mellett szépen díszlenek kertemben a szabadföldi datolyaszilva, vadcitrom, annóna cserje, füge, gránátalma, kivi, kínai datolya, japán banán, fügekaktusz, nashikörte, citrancs, japánszilvafák. (Nyolcvan gyümölcsfát és félszáz gyümölcsbokrot nevelek.)

Én magam sem szeretem terveimet könnyen kikotyogni. Mégis kérdezem, mire készül most, vagy min dolgozik napjainkban?

Több irodalmi tervem is a valóra váltás küszöbére ért, legfontosabb a Két tradícóval – legsikeresebb novella füzéremmel – kezdődő, majd a Bakonyvéggel folytatódó történetsor befejezése, összefoglaló címe a Karbon tél, ez is három prózát fog össze: a címadón kívül az Anaszúja purána, és a Varjú szabad nevűeket. Dolgozom még egy 2004-es elbeszélés újraírásán is.

Független Ön Vasi Szabó János?

Ha pártokhoz, hatalmi központokhoz való viszonyomat nézem, ma joggal független írónak vallhatom magam. Ha eszméket: keresztény-konzervatív habitus, szociális érzékenység, a tradíció tisztelete, akkor a modern korban is vállalható konzervatív értékek elkötelezett híve vagyok.

Köszönöm ezt a tanulságos beszélgetést!

-cspb

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf