M. Fehérvári Judit - Berda József (1902–1966) nyomában
A Berda József Kör minden esztendőben február 1-jén, a költő születésnapján egy túrával tiszteleg példaképük előtt. Ebből az alkalomból kért fel vezetőjük, Deák Mária, hogy írjak Berda Józsefről egy rövid megemlékezést, amelyben nem azokról a műveiről van szó, amelyek az evésről és ivásról szólnak („A Berda József Kör tagjai egyetértenek abban, hogy a költő irodalmi szellemi örökségét megemlékezések rendezésével ápolják, műveit népszerűsítik, életének, munkásságának dokumentumait felkutatják. A célok megvalósításában tevékenyen részt kívánnak venni, együttműködést szorgalmaznak más irodalmi és természetjáró körrel.- ilyen kezdő sorokkal invitál a Berda József Kör honlapja.).
Őszinte leszek. Nem szívesen vállaltam ezt a feladatot, mert számomra Berda József egy sötét folt a magyar irodalom egén. Magyarszakosként sem hallottam soha a nevét, szégyen, nem szégyen, de így igaz.
Ezért elővettem az egyik kedvencem, Rónay László Erkölcs és irodalom című könyvét (Vigilia, Budapest, 1993), amelyben egyetlen szó sem esik az említett költőről. Nem is gondoltam másként, mert az interneten is mindösszesen négy vele foglalkozó cikket találtam. Így maradt a kulimunka, azaz alaposan át kellett magam rágni a költészetén, s egyfajta szubjektív véleményt formálni verseiről. Összesen tizennégy kötete jelent meg, amelyekből a neten csak egy kivonat található, s beleolvasva a verseibe, úgy vélem, nem volt egy unalmas figura, annyi bizonyos. Sok-sok vita, per kísérte végig az életét. A második még 1934-ben, míg az első egy esztendővel korábban. 1934-ben az ügyészség elkobozta a Férfihangon című verskötetét Egy politikus arcképéhez című szatirikus verse miatt. A vers modellje Gömbös Gyula volt. Az elkobzást sajtóper követte, melynek eredményeként kétheti fogházat kapott első és másodfokon. A Kúria is jóváhagyta az ítéletet, de három évi próbaidőre felfüggesztette. Nem szívesen beszélt a végzettségéről, mert szerinte nem a négy elemi határozta meg munkásságát, hanem a művei.
Különös poézis ez, mert egyszerű, őszinte és végtelenül profán, sőt, panteista. A klasszicizmus korában valószínűleg, ismert lehetett volna, de a XX. század első felében, ennek a költészetnek csak bizonyos körökben volt létjogosultsága. Olyasmi ez, mint manapság a Facebook. Ha megnézzük, kiknek a verseit osztják meg legtöbben, elszörnyedünk, mert bizony nem a magas irodalom képviselőit, hanem azokat, akik az egyszerűbb emberek számára is érthetőek, élvezhetőek. Egy pillanatnyi benyomás, egy érzés, egy természeti kép, egy szerelmes dal, s készen is van a mű. Ilyen módszereket használ Berda is.
„Zeng a harang, cseng-bong: esti békét küld mindenüvé.
S te itt szállsz felettem, megrezdíted a fák suttogó
esti lombját s hallgatod; mint zengi vissza néked
dícséretét a békés világ.”
(HARANGSZÓ MÁJUSI ESTÉN – Részlet)
Szépek ezek a Szűz Máriához írott sorok. Szépek és hazudnék, ha azt mondanám, van bennük valami esztétikai többlet, mert nincsen. Gyermekkoromban hasonló verseket írtak az idősebbek az Emlékkönyvembe, ezért aztán mégis van létjogosultságuk, mert nem szükséges az értelmük kibogozásához semmiféle irodalomelméleti tudás, el tudjuk képzelni, s értjük, miről beszél a szerző. És Berda József ebben más, mint azok, akikkel közösen publikált a Nyugatban, a Széphalomban, az Est-lapokban és a Szép Szóban. Saját maga sem volt tisztában azzal, miben más Tóth Árpád, mint „a legköltőibb költő”, Babits Mihály, mint „poeta doctus”, „poeta moralis”, Kosztolányi a szellemi nyitottságnak és az emberi tragédiáknak papírra vetője, Juhász Gyula, Nietzshe és Tolsztoj üdvtanának hőse, hogy, csak a Nyugat első nemzedékének legnagyobb lírikusait említsem. Prózában úgy vélem, sokkal hitelesebb tudott volna lenni, de szabadságvágya nem terjedt ki még csak egy elbeszélés határáig sem. Karaktereket le tudott volna írni, s történeteket is, de ő meg volt győződve arról, hogy jó költő, így csakis versekben szólalt meg. A négy elemi iskola, amelyet elvégzett, számára tökéletesen elegendőnek bizonyult szabad verseihez, s a befogadó is jobban járt, ha Berda nem rímelt. Nem mellékesen, ahogyan egyre jobban kirajzolódik előttem Berda alakja, Hermann Hesse Knulpjára asszociálok. Elviekben Berda ismerhette volna Hessét, olvashatta volna a Knulpot is, aki éppen olyan szabadon élt, mint ő, csak éppen többet töprengett az élet értelmén. Ez a tendencia azonban – akármilyen nonszensz is - Berda József istenes –és élet-halál verseiben is megfigyelhető:
„Légy áldott sugárzó öregarc.
Fénylő halottam lettél végre, ki
szomorú éjszakákon észrevétlen
mellém takarózik s aztán elaltat
szelíd leheletével.”
(HALOTT APÁM ARCA)
„Nézd csak ezt a szépségesen fiatal, ezt a szőkehajú
hullát; mint nagy darab ékszer, úgy csillog ebben
a koporsóban! Mintha nem is volna halott,
+1hanem aludna csupán, olyan szelíd most.”
(SIRATÓ ÉNEK)
A hétköznapi szóhasználat versbe emelése Berdánál nem tudatos, hanem természetes. Így azonban akarva-akaratlan igen furcsa és expresszív költői szóképeket teremt. Nem képes teljesen azonosulni versei alanyaival, de kívülről szemlélve azokat, mégis lüktetően élők lesznek sorai. Ez alól talán az erotikus versei a kivételek.
A 16-os karika néha kevés ahhoz, hogy már-már panegirikuszait egy ifjú pirulás nélkül olvassa, arról nem is beszélve, hogy saját nemének kimunkált izmait éppen úgy dicsőíti
„Teherben-megszépült fiatalság a tiétek,
izmos péklegények! - Ha munkátok után
fáradt inakkal nyugovóra tértek; álmotokban
kenyeret-dagasztó angyalok csókolják
cserepes szájatokat s nem látjátok,
meztelen combotok mosolya mily büszkén
fénylik-árad, mintha nagy darab bronzok
férfias érccsillogása volna a sötét szobában.”
(VERS A PÉKLEGÉNYEKRŐL),
mint a hölgyeket
„Feküdj le kedves, nincs enyelegni időnk indulatainkkal.
Állatok vagyunk most mi is, akik érzik; e magos
fű boldog, hogy ágynak terülhet alánk”
(TÁMADÁS)
„Nézzetek csak, nézzetek reánk!
Mint a rózsák, olyanok vagyunk:
locsoljatok meg minket erős férfiak,
- hadd viruljunk igaz kedvetekre mi!”
(TIKKADT LÁNYOK ÉNEKELNÉK).
Ez a költészet Jánossy Lajos szerint egyszerre vérbő, barbár, szabad, de mégis olyan, mint az erdők, mezők faunjai és Szent Ferenc-i szeretettel átitatott.
„Berda alapállása angyalian barbár. Habzsolóan, elragadtatottan archaikus lény, egy faun és Mercurius keveréke, másképpen: újpesti proli; remekbe szabott magyar vágáns.”[1]
Berda József Különös idill című költeménye vad, megbotránkoztató, s mégis a lehető legegyszerűbb a témája: egy szabadban való székelés, hogy azt gondolnánk, maga a gondolat is otromba, goromba, ami a verset szülte, s mégis szép a versegész. Lám-lám! A panteista mű kigondolója nem finomkodik, nem beszél félre, hanem úgy, ahogyan megtörtént egy esemény, le is írja azt.
Szintén Jánossy Lajos írja le a konklúziót is:
„Különös idill című opusza költészetének egyik világító pontja; ars poetica, mondhatnánk, ha nem volna ennek a lírának minden sora az: panteista hitvallás. Ez a vers azonban és valóban nem csak a Berda-életmű, hanem a magyar költészet egészén belül magányos magaslati pont.
A fent már említett anyagcsere apoteózisa, felmagasztosulása; minden értelemben oltári (sic!) kép.
Végtére és meggyőzően – szavatosságát nem vesztő, derűs vigasz. Minden évszakra.”[2]
Berda József összegyűjtött verseiben (Szerkesztette: Urbán László – 2006) az is feltűnő, mennyi művet ajánlott másoknak. Szerintem, ezt azért tette, mert hitt önmagában, hitt abban, hogy, amit leír, az mind szép és jó. Abban egészen biztos vagyok, hogy a világirodalomból Goethét ismerte. És 1945 után politizál. Ellene megy az akkori kultúrpolitikának. Íme, két példa:
„Újra az epigrammák korában élünk? -
Megfagy a lélek itt, megfagy vetésünk!”
[ÚJRA AZ EPIGRAMMÁK...]
„Szokd meg a szart, a felségest,
a mindenben szart:
csókold fenéken azt,
aki téged is megmart!”
(SZOKD MEG...)
Azzal kezdtem az alapvetésem, hogy Berda nem volt tudatos költő, hanem egy örök autodidakta, azonban mégis ellent kell mondanom saját magamnak is. A verscímeit vizsgálva, szembeötlő, hogy otthonos volt a műfajokban, s valamelyest a latin nyelvben is. És, ami a leglényegesebb: egyéniség volt a szó minden tekintetében. Az Örökké való szagok éneke miatt az ügyészség 1933-ban vádat emelt ellene, s a két esztendeig tartó per, a költő felmentésével végződött.
Tudjuk, hogy számára hatalmas elismerés volt Kosztolányi Dezső barátsága. Erről pedig Kosztolányiné, aki önmaga is írt még a Nyugatba is, emlékezik meg a legélethűbben:
„Kedvére való ember s kedvére való költő volt B.J. Kosztolányinak. Örömmel fogadta a verseit, őt magát is mosollyal, cinkos mosollyal, furcsa ellentétként arisztokratikusan raccsoló beszédével ez a tót napszámos külsejű tagbaszakadt, kurtanadrágos bocs, kurta nadrágjában derékig kisfiú, deréktól fölfelé akár egy díjbirkózó. Jött és mindjárt a tárgyra tért. Ha kellett valami, kért, köntörfalazás, ravaszkodás, szégyenkezés nélkül, hálálkodás nélkül s mégis biztos lehetett benne, hogy hálátlan sohasem lesz.”[3]
Valójában, furcsa barátság lehetett ez, hiszen Kosztolányi származása, irodalmi műveltsége, írásai, amelyek közül a Néró, a véres költőről még Thomas Mann is elismerően nyilatkozik sehogyan sem illik ahhoz a Berdához, akinek sokkal inkább József Attilával kellett volna véleményem szerint irodalomról társalogni, ha a családi indíttatásaikat nézzük. Mégis. Ha jobban megvizsgáljuk Kosztolányit, találhatunk közös pontokat, hiszen, mikor besorozták, egy szürke angol öltönyben és egy hosszú, sárga nyakkendőben jelent meg a maga 185 centiméterével arisztokratikusan, de mindent elkövetve, hogy kiebrudalják a seregből, noha a keresztapja altábornagy volt, de akkor még úgy gondolta, ráfér a keresztfiára a katonaság. És Kosztolányi hipochondriája, amibe betoppan ez a természeti ember, aki nem hord sálat, nem fél a megfázástól, rövid nadrágjában alacsony termetével csak úgy betoppan egy gombászás után, s várja a gombapörköltet egy jó borozás mellett, s valószínűleg, együtt szidják Adyt, akinek a költészetéből Berda nem sokat ért, de nem is zavarja, mert barátja, Kosztolányi sem állhatja azt a piperkőcöt.
Az én Berda képem valahogyan így áll össze. Barátai között – Nem véletlenül - egyaránt voltak grófok és cselédek, magánleveleiből hahoták és iszonyú megfeddések törnek elő. Mikor Kassák néven írta alá egyik írását, Cseres Tibor az Írószövetség részéről nagyon megdorgálta. Ő azonban fittyet hányt a konvenciókra, s szerette, imádta az embereket és a természetet.
M. Fehérvári Judit
[1] https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/a-het-verse-berda-jozsef-kulonos-idill.html
[2] https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/a-het-verse-berda-jozsef-kulonos-idill.html
[3] MTA Ms 4629/29-31.
