Irlanda Máté: Premier plán - Költők versközelből IV. Szegedi Fanni

Szegedi Fannit pont 10 éve ismertem meg Egerben. Ő ott született 1997-ben, én pedig főiskolára jártam oda 2012-ben. Találkozásunkért, természetesen ismét a slam poetry tehető felelőssé.

Érettségije után Budapestre költözött, pár év múlva itt futottunk össze újra. Furcsán ismerős érzés volt a kapcsolatunk, kedveltem, tehetséges, intelligens fiatal lánynak tartottam, de igazán sok mindent nem tudtam róla. Olyan volt, mint a fiatalabb testvéreim, akikkel a nagy korkülönbség miatt nem akartam közös hangot találni. Túlzottan a munkásságát sem követtem, emlékszem, amikor versenyeken hallottam, mindig szinte meglepődve konstatáltam újra és újra, milyen tehetséges. Aztán egyszer egy beszélgetésünk során említette, hogy szóba kerültem valami kapcsán, és ahogy elmesélte, hogyan emlegette fel ismeretségünk állomásait, rájöttem, hogy épp úgy, ahogy a fiatalabb testvéreim, ő is jobban emlékszik, szignifikánsabbnak tartja a közös emlékeink, mit én. Aztán ezt az ismerős érzést tovább erősítette, hogy amint elkezdtem valódi figyelmet szentelni a másik oldalnak, rájöttem, már régóta sokkal jobban kéne figyelnem, mert van mire. A család esetében ez a változás a „kicsikből”, mint csoportból, egyszer csak különálló és érdekes, sőt figyelemre méltó egyénekké válást jelentett. Fanni esetében is valami hasonló játszódott le: a „felületesen ismerem” csoportból, (ez tényleg egy viszonylag homogén massza a fejemben, itt kérnék elnézést mindenkitől, akivel szoktam beszélni, de nem emlékszem a nevükre se) egyszer csak érdekes, sőt figyelemre méltó baráttá vált. Bár időnként az is elég teher, (mert hiú vagyok, azért), hogy hat fiatalabb, és végtelenül tehetséges testvérem van, csak így lehet inspirálódni, ezért a barátaim is rendre tehetséges és nyitott embereknek bizonyulnak, széles érdeklődési körrel. Így fordulhatott elő, hogy mikor Fannit megkérdeztem, írhatok-e róla a rovatban, épp egy techno bulin voltunk, ahova őt meghallgatni mentem. Mivel mostanában elég sok olyan eseményen voltam, ahol az irodalmat elektronikus zenével házasították, (ez épp nem olyan volt, ha esetleg felmerülne valakiben a kérdés), releváns lehet, hogy zenésznek sem utolsó. Írt már elektronikus zenei magazinnak cikket, publikált a Műúton, a Literában, írtak róla vakreflexiót a Félen, most én próbálom átadni azt az érzést, ahogy rájöttem, sokkal régebb óta kellett volna figyelnem a másik oldalra.

Adopt

Ne válasszunk magunknak csillagot?

Kérdeztem talán tavaly,
akkor jegyeztem meg a neved —
nem a Vénuszra mutattál.
Két héttel később kiderült, hogy szűz vagy,
ennek pedig nem én tulajdonítottam
a nagyobb jelentőséget.
A döntésed már rég elaludt a Földről nézve azóta.
Esténként néha azért még fel-felpillantottam:
valamikor felrobbant, valamerre elhullott, és
lemaradtam az utolsó fotonokról.
Legutóbb, mikor rólad meséltem,
nem jutott eszembe a neved.
Azt mondjuk már jogosan vehetted volna magadra.
De szeretném tudni,
pontosan mikor hunyt ki a csillagunk.
Hogy te akkor
mire gondolhattál,
mert valószínűleg valóra vált.
Mégis egy bolygót kellett volna örökbe fogadnunk.
(Műút 2015.)

Kompakt egy szöveg ez. Az első sor kérdésére az utolsó sor válaszol. A lényeg persze közben történik, de minden erénye mellett leginkább azért hozom ezt a verset, hogy megfigyelhessük azt az irányt, amit Fanni költészete hét év alatt bejárt. Persze azért nem hagynám teljesen szó nélkül azt az eleganciát, ahogy a csillagászat költészetté változik.

„Mégis egy bolygót kellett volna örökbe fogadnunk.”

Akkor nem lett volna eleve halálra ítélt a dolog. Hiszen:

„A döntésed már rég elaludt a Földről nézve azóta.”

Sok csillag van, ami már rég kialudt, de olyan távol vannak tőlünk, és a fényük annyit utazik, hogy mire ideér, egy letűnt kor lenyomata csak. A halálukról is késve kapunk értesítést.

„valamikor felrobbant, valamerre elhullott, és
lemaradtam az utolsó fotonokról.”

MSL-113

Maszat van az ablaküvegen és
idegenfejbőr-szagú a fűtött levegő.
Szeretném az öklöm oldalával ledörzsölni,
ne zavarja a kilátást,
de nem teszem — nem tudni, ki ülhetett itt előttem.
Csak azt, hogy rádőlt a napnyugtára.
Elfoglalta a kedvenc helyemet:
jobb oldalt, hogy lássam a semmit, mert most például sötét van, éjjel,
de errefelé nem bántanak a szembejövők fényszórói.
Hátulról a harmadik — nincs széles, fekete műanyagillesztés az üveglapok között,
így látom a semmit, de ez már elvi kérdés.
A buszon ez az egyetlen szék, ami előtt le van szakadva a lábtartó.
Nem a Koszoshajú rongálta meg,
ez már régóta magatehetetlenül hintázik,
ahogy az aszfaltfoltozások fölé ér.
Kényelem, az nincs,
biztonsági öv viszont van.
Használt zsebkendőbe rejtem a foltot,
és elteszem az egy óra ötven percnyi alvás bizonyítékát
emlékeztetőül magamnak, hogy osztozkodom
a kedvenc helyemen.
(Műút 2016.)

Ahogy a semmi líra lesz. Egy óra ötven percnyi út, az MSL-113 rendszámú buszon. Bármire elég. Verset írni, nézni a sötétet, ráébredni, hogy semmi nincs, ami igazán a miénk lenne. Még a kedvenc helyeinken is osztozkodunk.

Tonhal

Aki lelép a pirosnál, a környéken lakik,
aki csak erre jár, a zöldnél is körbenéz.
Egy elhaladó teherautó oldaláról család mosolyog,
olyan ütnivalón.
Ilyen ez, idiótán vigyorgunk nyolcötvenért óránként, hogy mások
tonhalkonzervet akarjanak venni bármi áron.
Érdekelne, kit tett eddig boldoggá
a tonhal, de hogy megkérdezzem
a nővéremtől, hogy vagy, az csak most jutott eszembe.

Jól.

Végtére is a rovarokkal ugyanaz a bajom,
mint az emberekkel: nem fogadnak szót.
Az mióta mondat, hogy bárki hozzám érhet
a beleegyezésem nélkül?
Felesleges balra-jobbra nézelődni,
ha szemből megindulnak.
De néha előzékenyen eleresztek egy-egy zöldet, hogy
ne kelljen a többieknek velem egyszerre lépniük.
Inkább feliratos járműveket keresek:
Tonhal.
Nem szeretem a páros számokat.
Miközben a páratlan oldalon várakozom,
rám repül két döglégy.
(Műút 2017.)

Ez a vers az első, ami már nem akar mindent kimondani. Az előző szövegek pontosan el akarták magyarázni az állapotot, amiben születtek, itt már sokkal több a kihagyás. Az asszociációk sokkal kevésbé lineárisak, a várakozás közben merengő ember gondolatainak szaggatottságát követik. A beszélő rosszkedvű, feszült.
„Egy elhaladó teherautó oldaláról család mosolyog,
olyan ütnivalón.
Ilyen ez, idiótán vigyorgunk nyolcötvenért óránként, hogy mások
tonhalkonzervet akarjanak venni bármi áron.”
A felnövés keserűsége, a valamiből élni kell dühítő közhelye. Az idegenkedés a minket elöntő reklámok hazug világától, az uniformitástól. Attól, hogy ezek mégis irányítanak.
„Érdekelne, kit tett eddig boldoggá
a tonhal, de hogy megkérdezzem
a nővéremtől, hogy vagy, az csak most jutott eszembe.”

Verthelyzet

Nem hagy nyugodni a földön fekvés.
Lúdbőröznek az állóvizek, ha elér az eső.
Velence kitiltja az óceánjárókat.
Persze, hogy vonzó a helyzet drámaisága.
Legszívesebben megsemmisítenélek.
Krúgatás és kürtszó.
Kifogásokat keres és nem tágít.
Kilincsre zárom a szám.
Nem a kosz, nem a por, nem a sár.
Ez a nap kék. Sárgában jöttem.
Fáradt is voltam azért, nagyon fáradt.
Libabőrös a vízfelszín. Fölötted esik.
Kezdem érteni, hogy évek.
Néha mást mond, mint az időt.
A céltalanság a terv része.
Tapogatózik, mindent összefogdos.
Nem látni a viselhetetlenségtől.
Az ágyra szakadt a beázott plafon.
(Félonline.hu, Késelés késsel, 2020. március 31.)
Nedves lábakkal vacogni. Ez jut először eszembe erről a versről. Nem a csontig hatoló, tiszta hideg, hanem a nedves, nyúlós didergés. A vereség letargiája. Egy túl hosszúra nyúlt kapcsolat kihűlése, az eszmélés a puha meghittségből. A felismerés, hogy a másik ártalmas nekünk.
„Velence kitiltja az óceánjárókat.”
„Itt a vége: évtizedes huzavona után Velencében nem közelíthetik meg többé óceánjáró hajók a tör-ténelmi belvárost. Velence polgármestere arra kérte az UNESCO-t és az olasz kormányt a júniusi hajóbaleset után, amikor irányíthatatlanná vált egy luxushajó és személyi sérülést okozott, hogy védjék meg a várost a turistáktól.”
„Legszívesebben megsemmisítenélek.”
Mondja, és innentől kezdve az egyes szám második személy helyére a személytelen egyes szám harmadik személyű „ő” kerül. A beszélő már tárgyilagosan szemlél, és észreveszi a probléma forrását, itt köszön vissza utoljára a második személy: „Fölötted esik.”
De ezt leszámítva ő keres kifogásokat, ő nem tágít, ő az, aki már érdemlegeset is csak ritkán mond, többnyire csak az időt. Ő az, aki mindent összefogdos. Nem lehet vele maradni.
„Az ágyra szakadt a beázott plafon.”

Passzívház

A tokosztottak egyik előnye a területi
térnyerés. Szárnyaik egymástól függetlenül
nyílnak és zárnak: ilyen ablak alól - hogy mind
egyesével fölhajigáljam - szedegetem a kavicsot.
Könyök-, csukló-, csípő-, comb-, térd- és
bokaízületek mentek tönkre sorban, egyetlen elszámí-
tott ugrás tántorít el örökre a nekifutástól,
néha újra üvölt egy rosszul érkezés.
Ha innen felállok, muszáj lesz elindulnom valamerre.
A szomszéd háztetőn befejeződött a területháború
a galambok között, kartávolságra helyezkedtek
tőlem, aki második kopogásra nyitok ajtót,
megkomponálom a teregetést,
elegem van a karamellából,
hangulatjeleket használok,
bársonyba rajzolok -
közelről figyelek.
A kisujjamról készült röntgenfelvételt egy közeli sziklához
celluxoztam, megtévesztésig szifótölcséres fejlábú,
évmilliók múlva megállapítható: egy vasalat valóban
minden kívülről valótól elszigetel.
Újonnan inkább a távozás, mi kedvemre való.
Az árnyékolástechnikához elegendő két mélylevegőre,
legalább három lépésnyi lendületre
és a rettenetre gondolok. Nézd, mit csináltam: sötétedik.
(Nincs online, 2020. december)

Húsköd

1.
Két dolgod volt: megfigyelj és transzba ess.
Kis diszkógömb, eleget forogtál.
2.
A túlnépesedési szorongás egy olyan ambivalencia,
melynek közvetlen hatása a haszontalan öklendezés.
Minden résztvevő felszeletelt kenyér, felületenként
különbözőképpen megkenve.
A játék szabályait emberi tulajdonságok alkotják,
menetét kis mértékben befolyásolja az egyén döntésképessége.
3.
Az idősebb gyermek tekintetében a választás szabadságának
a kiságy újbóli betöltése vetett véget.
Hova tegye magát, ha nem oda?
Ha most megtanul képet importálni, még életben maradhat.
Első házassága után szívműtéten esett át, majd újranősült.
Mégis, a balkezes keszonmester az átszoktatást jelöli meg
élete traumájának, és rendre kevesli a bolygó
túlsó felén pusztító hurrikánok halálozási adatait.
Meg is vágja magát pikkelyeit borotválva.
4.
Innen még magasabbról látni az elmélyülést.
A szabad mozgás már csak 155 BPM fölött,
egy helyben lehetséges. Nem ijed meg.
Természete nem a sajátja, megszüntethetetlen titok
gondol helyette már megint az állatkertek létjogosultságára, és
hogy köze van hozzá, arról győzködi.
5.
Két dolgod volt.
Leesel, földet érsz, nyomodban
(Negyed folyóirat, III/4/1.)

Hidegleszakadás

Hidegpárna jellemző a Kárpát-medencére:
kezdetben csak a felszín közelében sűrű köd fokozatosan vastagszik,
majd megemelkedik, rétegfelhőzetté alakul át.
Ha más tollával ékeskednél, válassz remekül fényt,
árnyékul dőlt betűket. Ezért az ablakot javaslom, ollót, levágni
a bérleményhez tartozó függönyt a szobámban rekedt
növényekért, értük érdemes felkelni, de öntözés után
már minden rajtam múlik egészen, amíg válogatott módszerekkel
el nem alszom. Érdemességről szüretelni ablakhoz hasonló, ajánlott:
Here you go, azóta merek megszólalni angolul, amióta így kellett.
Nyugodtan ugorjon ki a harmadikról, aki bizonytalan, mert nálam aztán
nem lehet elérni semmit, semmit, akkor sem, ha felbujtásom üres,
az eddigieknél jóval hidegebb, száraz, szeles, ellenben nem tűnik
vissza a megmarkolt ablakszárny üvegében. A műugrók is
tapasztalnak ugyan hűvösebb periódusokat, de
a hidegleszakadás autonóm és túl intim – teljességgel megoszthatatlan.
A felhőzet alatt egyhangú, párás, szürke idő. Ráborulok:
álmomban igazam van és nem hisz nekem senki.
Vagy a tehetség olyas valami, ami útközben elveszhet?
Vagy kibújhatok az intézményesedés alól, ami el akart fenekelni.
Én készséggel elhiszem a jóindulatot és hallom a vicceiket
és érzem a látens hőt és látom a halmazállapot változását –
függetlenedni, mint az éghajlati adottságok, végül
egymást idézik, önigazolásképp és nem hasonul meg
a hivatkozás a beágyazódástól, de akkor miért vannak
ennyien ott, ahol semmi lényegi különbség, kérdezem,
vagy védjen tovább az unisex parfüm, tartják, férfias.
Levegő érinti a talajt és lehűl.
A Ficus retusa nem ejtett levelet, hozott,
tárgya az agglomerát ablakpárkány, bizonyítékul, kilóg.
(Rost, 2022/1.)

A kedvencem a válogatásból. Szeretem, hogy ahogy a korábbi versek értelmezéséhez is utána kellett néznem bizonyos szavak, kifejezések pontos jelentésének, úgy ezt a kutatómunkát itt sem spórolhattam meg. Szeretem intelligens emberek szövegeit olvasni. Nekem a vers teljes értelmezésében nagy segítséget jelentett a „hidegpárna” kifejezés definíciója, ami feldarabolva a szövegben is megtalálható.

„A Kárpát-medencében a téli félévben fellépő tipikus időjárási jelenség, amikor a medence alján több napon keresztül rétegfelhőzet, hideg, párás, ködös idő alakul ki. Hidegpárna kialakulásakor rendszerint tartósan anticiklon uralja a térséget, a talaj közelében hőmérsékleti inverzió alakul ki. A tipikus forgatókönyv szerint kezdetben csak a felszín közelében sűrű köd fokozatosan megvastagszik, majd megemelkedik, és rétegfelhőzetté alakul át. A felhőzet teteje rendszerint 400 és 1000 méter között stabilizálódhat. A felhőzet alatti egyhangú, hideg, párás, szürke idővel szemben a felhőzet fölé nyúló hegycsúcsokon derült, napos, a lentinél melegebb időt tapasztalhatunk. A felhőzet vastagságától és hőmérsékletétől függően kisebb mennyiségű csapadék: szitálás, ónos szitálás, hószállingózás is előfordulhat.”
Lent hideg van, fent meleg, lent köd, fent napsütés. Akik a csúcson vannak, jól járnak, mindenki más vacog.

A vers szerintem legfontosabb versszaka az utolsó előtti. Vádirat az egyhangú, patriarchális rendszerek ellen, az intézmények ellen, ami elfenekelne, mint egy rossz kislányt, érezhetően ennek a kijelentésnek a szexuális felhangjával együtt.
„Vagy kibújhatok az intézményesedés alól, ami el akart fenekelni.
Én készséggel elhiszem a jóindulatot és hallom a vicceiket(…)”
„(...) egymást idézik, önigazolásképp(...)”
„(...)vagy védjen tovább az unisex parfüm, tartják, férfias.”
Olyan régi közhely a verseket olvasgató nő képe, hogy szinte el is felejtjük, hogy írni, publikálni, pláne a csúcson, mégis többnyire férfiak tudnak. Elég végigfutni a középiskolai kötelező olvasmánylistát, és megszámolni hány női alkotót találunk köztük. Vajon ennyivel kevesebb nő írna? Vagy csak ezt a szakmát is leuralták a férfiak? Hajlok az utóbbi felé, épp elég tehetséges női alkotót ismerek ahhoz, hogy tudjam, nem az hiányzik a nők gyakoribb megjelentetéséhez. Roppant ironikus, hogy még a nemekhez különböző alapminőségeket kapcsolók szerint az érzelmesség női attribútum, valahogy mégis sikerült még az érzelmek tolmácsolására szolgáló lírát is a férfiak uralma alá hajtania.

„Az mióta mondat, hogy bárki hozzám érhet
a beleegyezésem nélkül?”