Irlanda Máté: Premier plán - Költők versközelből II. Timár Benjámin

Timár Benjámin 1996-ban született Budapesten, azóta is itt él. Írja, gyanítom, maga Benjámin, bemutatkozásként a Kulter.hu-ra. Ha ennek szellemében szeretnék nyilatkozni kettőnk viszonyáról, akkor ezt mondanám: Benjáminnal 2015-ben találkoztam Budapesten, azóta sem. Bár tetszik ez a szikárság, azért mégis kifejtem egy kicsit bővebben. Ebben az évben már nem laktam Budapesten, hanem még Egerben hittem azt, hogy most de aztán már tényleg diplomát szerzek. Ez ugyan nem sikerült, viszont, mint minden új városban, értékes emberekkel gyarapodott a kapcsolati tőkém. Köztük volt Melykó Richárd is, aki akkoriban főleg slammerként volt ismert. Mivel elég extravagáns volt az előadásmódja, és a szövegalkotása is, mikor önálló estet szerveztem Kristóf öcsémmel egy barátom által igazgatott kocsmába, adta magát, hogy felkérem, csatlakozzon. Színesíteni szerettem volna a műsort, és szerettem volna magamnak is valami meglepetést, ezért megkértem, delegáljon plusz egy főt az estre. Ő gondolkodás nélkül dobta be Benjámin nevét, akiről akkoriban semmit sem tudtam, így ő volt az este sötét lova, aztán a második szöveg környékén vált közönségkedvenccé. Nem szerettem volna, ha csak a slamről szól az este, hirdetni is úgy hirdettük az eseményt, és mind úgy is készültünk, hogy verseket, slameket egyaránt hozunk, Benji pedig egy harmadik utat képviselve elképesztően vicces és elmés, nyakatekert szóviccfüzérekkel szórakoztatott bennünket. Aztán időnként lesokkolt mindenkit valami borzasztóan sötét, rím nélküli szabadverssel. Hogy az elmésség és a nyakatekertség ezekben a szikár szövegekben is ott van, már akkor is éreztem, de tetten érni csak évekkel később sikerült, amikor nem félrészegen, önnön nagyszerűségünktől eltelve hallgattam, hanem koncentráltan figyelve olvastam a verseit, amiket ekkorra már publikált is, a korábban említett Kulter.hu, a Litera.hu, vagy a Rost felületén, hogy csak párat említsek azok közül, ahol a most olvasható versek először megjelentek.

A diplomaosztó napján

Balkonnövények virulnak egymásba.
Kaspó-nyugalom szerint.
Csak a krizantém sápad egyre.
Remegve vár földpuha vackán.

*

És a polgári lakás.
Szellőztetik melegét.
Csöndes vénák kézfeje
lecsavarja a konvektort, ablakot nyit.
Engedi a huzatot, hadd találkozzon
a szárnyas ajtókkal.
Egyszerű, teremtő mozdulatok.
Gondosan áttörli az üveglapok merev hasát.
Kicseréli az elhasznált vizet, s
búcsút int az akvárium ázó lakójának.
Az arc átlátszó levet ereszt.
Körömnyi idegrendszerükkel
megjelennek a rovarok.
Homályos bútorok között cikáznak.
Boldogok.
Részesei lehetnek az emberi olvadás
pillanatának.

*

Élére vasalt nadrágjában szüntelen járkál.
Oda.
Vissza.
Oda.
Vissza.
Haladva felejt.
Jámbor aranyhalak memóriája
tűnik el így.
Végül, átlépve a fény ujjnyi küszöbét,
gyönyörű patyolat ingében
leveti magát a növényszagú erkélyről.
Emeletek magasából érkezik.
Könnyű az egyetemista test.

Szikár. Az első szó, ami eszembe jutott, amikor elolvastam ezt a verset. Olyan szép, hogy ceremóniáról, ünnepről szól már a cím is, és kontrasztban az élére vasalt nadrággal, és a diplomaosztásról óhatatlanul eszünkbe jutó pátosszal, milyen ridegen kopognak a néhol csak egyszavas mondatok. Lezárás, befejezés, kínálják magukat a kézenfekvő asszociációk, és ezt erősíti az első versszakban behozott krizantém, amiről talán mindenkinek a temetés jut először eszébe. (Gyors internetes keresés, a krizantém és a temetkezés szavakra, a Google első találata: A krizantém nem csak temetővirág.) Milyen sok alkalomra illik a virág! Állomásokat ünneplünk vele, születést, ballagást, és megemlékezünk vele halottainkról. Állomásokat ünneplünk, mondtam, de nem tudtam rávenni magam, hogy az ünneplések sorába emeljem a temetést. Szemérmesen megemlékezést írtam, pedig ha ünnepeljük az állomásokat, miért ne lehetne ünnep a temetés is? Állomás az is, része a nagy körforgásnak, amiben együtt veszünk részt az állatokkal és a növényekkel.
A banalitás líraisága. A lezárásra készülő, kiöltözött egyetemista megcsodálja a növényeket, szellőztet, akváriumot takarít, fel-alá járkál és végül leveti magát az erkélyről. Előtte az élet, utána a vízözön. Itt a haláltól egyedül a krizantém fél. A többi virág virul, a rovarok boldogok, a hal tiszta vízben ázik, és bár azt hihetnénk egy pillanatra, hogy a vers beszélője sír, („Az arc átlátszó levet ereszt”), valójában izzad. Meleg van. Banális. Mégis lírai. A lét elviselhetetlen könnyűsége.

Insomnia

Legyet pólyál a pók.
Kis dolgokban a törődés.
Az éjszaka legkiszámíthatatlanabb
sötétjében fekszem.
És éberen figyelem,
ahogy kalodába zárja fejedet az álom.
A szoba egyik csücskében
mozaikszemenként aprózódik szét a halál.
A pupillányi kivetítőn megmásíthatatlan egyidejűséggel
jelenik meg a mozdulatlan anyagcsere
és a nyolclábnyi éhség.
Egyébiránt nem történik semmi.
Betakarlak, és virrasztok tovább.
Fáradhatatlanul.

„Az angyal a részletekben lakik.” A törődés a kis dolgokban. Abban, ahogy betakarja. Ahogyan ébren tartja az álma. Ahogy figyel, pedig nem történik semmi. Épp csak a mindennapok. Ahogy figyeli.
Úgy, mint az előző versben, itt is elmosódik a határ élet, és halál, banális és lírai között. „Legyet pólyál a pók.” „A szoba egyik csücskében / mozaikszemenként aprózódik szét a halál.” „Egyébiránt nem történik semmi.” Nincs itt semmi látnivaló. Itt kérem, minden látnivaló. És ő néz. Fáradhatatlanul.

Hogy a többi vers miért szép, azt már az olvasóra bízom.

Waltzer

Ortopéd cipőikben állnak.
Elvégzik egymáson a tartásjavító simításokat.
Utána szabályszerűen meghajolnak.
Kölcsönös tisztelet gyermekei.
Szinkronban kezdik lépéseiket.
Őrangyal fénylik felettük.
Divatjamúlt kristálycsillár.
Alatta járják a porckeringőt.

Karácsony

Kihűlt kéménykoszorú.
Iparos legények derékig a feketeségben.
Kotorják ki a piciny madártetemeket.
Boldogan állunk meleg tollkabátunkban.
A párolgó Ytong-téglák menedékében.
Betemet mindent a koromnegatív.
A hó.

Utazó

Ez az este sem lehet hiányos.
A lány készülődik,
a fiókjából elővett postairónnal
húzza ki a szemét, teszi fel a rúzst.
Az égen nehéz súlyú gépek
választanak légifolyosókat.
Szemével beméri az irányukat,
fülbevalóját a hajtóművek zajához igazítja.
Majd abba a szekrénybe nyúl,
amely túl nagy a molyoknak.
A reptéri váró színéhez illő ruhát választ.
Terminálkék.
Befejezésül komoly nők illatát teszi fel,
és olyan mozdulatokkal rendezi el a kontyot a fején,
melyekből ki lehet találni,
hogy egyhamar nem tér vissza.
Ekkor említem meg neki,
hogy bizonyos járatokat
csak a tenger fölött törölnek.