Irlanda Máté: Premier plán - Költők versközelből I. Irlanda Kristóf

Azt hinné az ember (én is beleestem ebbe a hibába), ha személyesen ismeri az alkotót, az segít a szöveg értelmezésében, a "miért tetszik" megragadásában, hiszen nem kell unalmas évszámokat magolni az alkotó életéből vagy a középiskolában minket terrorizáló "mire gondolt a költő" kérdésen merengeni, ha nagyon akarom, megkérdezhetem őt magát, életének főbb állomásait ismerem, ismerhetem.

Ennek minősített esete, ha közeli rokoni viszonyban állunk az alkotóval, pláne, ha az elemezni kívánt szöveg, (jelen esetben szövegek) a felnövés témájával foglalkoznak, hiszen ezt a folyamatot - lévén a szerző a tőlem hét évvel fiatalabb öcsém - időnként egészen közelről követhettem nyomon.

 Kenel

Végül magadhoz idomítasz mindent.
Megszokod, amire készületlen állsz.
A hideg éjszakák langymeleggé válnak.
Nem riadsz fel álmatlanságodra sem.
Haragod hegesedik, mérged megalvad.
Idővel, mint a gyermek, idomítva lesz
a lelkiismeret. Szelíd. Tanul. Megismer.
Kamaszként már habzik a szája, végül
azt hiszi, tudja, miért van, eltépi a pórázt,
és fognyomát otthagyja arcodon.
Időnként még kiül a szemed sarkába,
megugatja a pupillát, levizeli a szívcsapot.
Rászólsz, nem ül, összeszedi, amit itt hagyott,
vonyítása visszhangzik a legbelsőbb fokig,
leültet, csontot ad, magához idomít.

Tanulás

Volt egy hatalmas orgonabokrunk,
gyerekként gyakran odabújtunk
kihallgatni a felnőttek szitkozódását,
ellesni tőlük gesztusaikat.

Undorodtunk a cigaretta füstjétől,
a káromkodásokon elkopott
a fülünk, csúfolódni kezdtünk rajtuk,
aztán lassan mi is eltanultuk.

Később, mikor már titkolni nem kellett,
cigarettára gyújtottunk, grimaszoltunk
és nem hallottuk a káromkodásoktól,
ahogy mögöttünk valaki előjön
az orgonabokorból.

Persze az irodalomtudomány már rég meghaladta az életrajz alapú szövegelemzést, a szubjektivizmust. Nem véletlenül. Ez a mostani próbálkozás számomra empirikusan is bizonyította, nem csak hogy semmilyen releváns tartalmat nem lehet kihüvelyezni a száraz életrajzi adatokból vagy akár közös emlékekből, hanem kifejezetten zavaró tényezőként működhetnek. Számít-e, hogy én pontosan ismerem az orgonabokrot, amibe a költő, állítása szerint, gyerekként elbújt? Számít egyáltalán, hogy létezik-e ez a bokor? Persze, hogy nem, hiszen remélem, nem mondok újdonságot, a vers beszélője, a lírai én, és a szöveg alkotója nem azonosak. Ha a szöveg működik, márpedig működik, akkor a valósággal való bármilyen egyezés, ha véletlennek nem is nevezhető, mindenképpen lényegtelen.

Magunkról… Évszám szerint nyilvánvalóan hamarabb kezdtem el költészettel foglalkozni, mint Kristóf. Abban már nem vagyok egészen biztos, hogy életkor szerint is így volt-e, de természetesen a legkorábbi olvasói közé tartoztam. Emlékszem, amikor kicsit félszegen, de azért büszkén megmutatta első versét, a szövegre már nem, de arra igen, hogy minden hibája ellenére sokkal jobbnak tartottam a saját korai próbálkozásaimnál. Némi közöm nyilván volt ahhoz, hogy elkezdett verseket írni. Aztán ez a motiváció megfordult, amikor pár évvel később ő vett rá arra, hogy slam poetryvel* is foglalkozni kezdjek, amiben akkor ő már helyi szinten kifejezetten sikeresnek számított. Közben most, huszonhat éves korára, a publikálás terén is jócskán megelőzött, rendszeresen jelennek meg versei, novellái a különböző folyóiratokban, és egy másik öcsémmel, Áronnal, nem régen vágtak bele Pavilon néven egy közös zenei projektbe is.
A slam poetry, főleg a kezdeti szakaszban (persze a magyarországi kezdetekről, nem a műfaj kezdetéről beszélek), egy kifejezetten pezsgő közeget hozott létre, ahol állandóak voltak a viták a műfajról. Egy közös ismerősünk vetette fel, mennyire zavarják azok a slamek, amik valami olyan elemre épülnek, amik csak az alkotóval történhettek meg. A vitaindító Pion István egyik szövege volt, ami a nagyapja Edvard Benešnek írt leveléről szólt. Úgy gondolta, nem tisztességes ez a felütés, hiszen behozhatatlan előnyt jelent egy nagyapa, aki Edvard Benešnek írt levelet. Ugyanebbe a kategóriába sorolta, a "ma van a születésnapom" felütésű slameket is, hiszen nem lehet mindenkinek pont a verseny napján (a slam poetry alapvetően kompetitív műfaj) születésnapja. Értetlenül néztünk össze Kristóffal, hogy nem is kell, hogy ez így legyen. Arra a három percre higgyem el, amíg a szöveget hallgatom, hogy ez így van. És akkor itt megkérdezném, számít-e, hogy ebben a vitában valójában egyedül vettem részt, és Krisófnak, aki viszont valóban egyetértett velem, csak később meséltem róla?
Egy vers kapcsán még annyira sem kéne felmerülnie, de időnként teljesen érthetetlen módon mégis megteszi), hogy mennyi köze van a valósághoz. Kit érdekel?!

És most, hogy ezzel a hosszúra nyúlt bevezetővel végre sikerült ledobnom magamról a felesleges tudás terhét, nézzük, mit akarnak a szövegek mondani (a szövegek, nem pedig a költő) az olvasónak, vagy még pontosabban, mit mondanak nekem! A legelején azt állítottam, hogy a felnövésről beszélnek, de ezt pontosabb lenne talán az ártatlanság elvesztésének nevezni.
Az első verset a kényszer uralja, az idomítás különböző formákban, a szöveg három leghangsúlyosabb pontján jelenik meg. Ezzel nyit és ezzel zár, valamint a vers közepén, a vers talán legkeményebb képének is része, annak, amelyik nekem egyenes vonallal köti össze a Kenel és a Tanulás témáját:
"Idővel, mint a gyermek, idomítva lesz
a lelkiismeret."
Idomítás-e a nevelés? Vagy legalábbis szeretnénk-e azt hinni? A talán minden szülő szájából legalább egyszer kicsúszó mondat, a mit rontottam el a nevelésedben, némileg ezt sugallja. "Ezért nem nevelek kutyát, ezért nem tartok gyereket." Mondja a szerző egyik slamjében. De mennyire vagyunk saját magunk idomárjai? Mennyire kapjuk készen azt, amiből dolgozunk?
Mert látod, végül pont csak ezért vagy pont csak azért sem válsz azzá, aki vagy. Erre a kérdésre a Tanulás alaposabb vizsgálatánál térek majd vissza.
A Kenel nincs versszakokra tagolva, egyetlen tömb, egyetlen önmagába záródó hurok az egész, ezt a magába (magunkba) zártságot erősíti a cím is.
"Végül magadhoz idomítasz mindent."
A felütés még azt sugallhatja, hogy idővel a magunk és környezetünk urai leszünk, de ezt a következő sor rögtön más megvilágításba helyezi, és a gondolat más formában, de visszatér a második versben is:
"Megszokod, amire készületlen állsz."
Nem a világot idomítjuk magunkhoz, mi idomulunk a világhoz, megszokjuk. Nem urai leszünk a környezetünknek, épp ellenkezőleg, elengedjük az irányítás illúzióját, beletörődünk. Elfásulunk. Már csak hálni jár belénk a lelkiismeret. Időnként még felhorgad bennünk a harag, a kamasz lázadás dühe, még összeszűkül a szem, még szúr az a szív, az a régi, de hiába szólunk rá, nem ül le, hanem elhagy minket és "összeszedi, mit itt hagyott".
A vonyítása visszhangzik csak a kiürült terekben. És mi végül vajon a lelkiismerethez igazodunk-e, egykori önmagunkhoz, vagy annak hiányához, esetleg csak a visszhanghoz? És kik vagyunk mi valójában? Az, aki elment, ("valaki belőlem útra vált, útra a jobbik részem") vagy az, aki végül megmaradt belőle?
Az egész vers rövid, tömör kijelentésekből áll, és mégis a kérdések teszik széppé. A kihagyások, az ellentétek."Nem riadsz fel álmatlanságodra sem."
"Akinek tiszta a lelkiismerete, nyugodtan alszik." mondja Émile Zola.
"A jó lelkiismeret nem egyéb, mint a felettünk győzedelmes gonosz; már annak se érzi szükségét, hogy kicselezzen." Ezt pedig a némileg pesszimistább Franz Kafka állítja.

A Tanulás három versszakban ad választ a korábban már emlegetett szülői
kérdésre, a mit rontottam el-re. Nekem ugyan nincs gyermekem, de egy hétgyermekes család legidősebbje vagyok, ezért egész magabiztosan állíthatom, mindegy, milyen példát szeretnénk mutatni, (vagy esetemben, ha kikérjük magunknak, hogy példaként tekintsenek ránk, és elmenekülnénk a felelősség súlya elől), a gyerekek átlátnak rajtunk. Orgonabokorba rejtőznek vagy máshová, és észre sem vesszük, hogy sokkal többet tudnak rólunk, mint amennyit mi róluk. Egészen biztosan nem arra figyelnek, amit mondani szeretnénk, hanem arra, amit tényleg mondunk. Nem arra, amit mutatni akarunk, hanem arra, amit csinálunk. Elbújhatunk káromkodni, elmondhatjuk, hogy a dohányzás ártalmas, de a titoktól csak édessé válik a kezdetben keserű füst és vonzóvá az elfojtott trágárság. Megszokják azt, amire kezdetben még készületlenül állnak. Máig emlékszem az első fojtottan elmormolt káromkodásomra, amitől azt éreztem, valami titkos klub része lettem, de a megszokást már nem sikerül tetten érnem, hiába kutatok az emlékeim között. Ahogy Buzzati, Hajtóvadászat öregekre c. novellájában a főszereplők csak a hajnali napfényben veszik rémülten észre, hogy a gyűlölt vének egész éjszaka tartó üldözése közben megőszültek, épp úgy nekünk sem marad egyéb, mint két trágárság közti szünetben az orgonabokor rezzenése mögöttünk. Hiába emlékszünk úgy rá, mintha mi is épp csak most bújtunk volna onnan elő. A következő generáció már rég ott lapul, hogy fejünkre olvassa a bűneinket, és mind közül a legnagyobbat, hogy miattunk követik el a sajátjaikat.

Összkomfort

Benépesítjük a kiüresedett szigeteket,
felcímkézzük a sosem látott köveket,
neveket adunk az utolsó példányoknak,
nyelvünk alatt elhozzuk a partszakasz
homokszemeit, visszük, ami mozdítható,
szemeinkbe költözött végleg a barlang
bejáratánál tapasztalt mélységes hideg,
ha elmegyünk, itt nem maradnak, csak
szélfútta lábnyomok és lakatlan szívek.

Béka

Láttam, ahogy
az óvodatársam kettétép egy varangyot.
Lógtak a belei, spriccelt mindenre a vér,
ő közben brekegve, hangosan felkacagott.
Azt mondják, a gyerekek olyanok, akár az angyalok,
esténként azt remélem, hogy ez nincs így, vagy,
ha így is volt, azóta megváltozott.
A béka gőzölgő teste reggelre a saját vérében hűlt ki,
nagyapának volt igaza:
ahova az ördög keze nem ér el, oda a gyerekeket küldi.

Visszatérés

Az iskolában hallottam, hogy testünk legrejtettebb
járataiban, valahol a bőr, rostok és izmok alatt van
egy részünk, ami szemmel nem látható, azt mondták
ez a lélek, és hogy ez állandó, halálunkkor kiszakad
belőlünk, másik testet keres magának, mert ilyen a lélek.
Állítólag kóválygok a semmiben majd, később visszatérek.
Ennyi elegendő is volt ahhoz, hogy jöjjenek a rémek.
Megszámlálhatatlan szörny járta be akkor azt az éjjelt,
kopogtatás nélkül bejöhettek, vízzel sem tudtam kínálni
őket, rám vicsorította fogát az örök visszatérés gondolata.
Forgolódva, láztól forrongva izzadtam rá magam a holnapra.
Még másnap sem értettem egészen, hogy mi célt szolgál akkor
egy-egy testrészem, és mi az, ami a reinkarnációba még belefér.
Következő életemben lehetek tériszonyos szirtisas, hajléktalan
éticsiga, saját mérgétől kihaló kígyó, sötéttől rettegő denevér?
Papa nyugtatni akart, azt mondta, ne aggódjak, mire odajutok,
nem lesz itt egy élő állat sem már, amibe lelkestül belebújhatok.
Megesszük a szarvasokat, minden őz szélvédőn szárad,
az oroszlánok egymást falják, kacagás őrzi a hiénákat.
Nevetett, én elszomorodtam, vígasztalt, próbálta,
belém fonta hálóival a félelmet, mint védtelen legyet a pók lába.
Elölről kellett kezdenem mindent, megtanulni rémeket kergetni,
mert visszatértemkor, egyedül ember nem akartam volna újra lenni.

Így megy ez

Elhitted, hogy így kell lennie,
hogy idővel a vágy hűlt helye fűti a testet,
hevíti az üresen kongó csöveket.
Sosem mondtad, hogy nem a kor, hanem a teher
körmöl ráncot az arcra és hogy
a tehetetlenségi erő az egyetlen, ami maradásra
bírja az embert, elfojtottál magadban
mindent, ami kisimíthatta volna
redőid, vártad, hogy visznek valamerre és
közben nem vitted semmire, és én
még mindig nem értem, hogy hihettél benne ennyire,
hogy ennek így, pontosan így kellett lennie.

Kertkapu

A konyhaablakból ráláttunk a szemközti házra.
A reggel hangjait elnyomta a szomszédok dulakodása.
Minden alkalommal néztük, hogy öli egymást férj
és feleség, s hogy rohan a báty a kisebb gyerekért.
Egyik este az apa fából épített egy díszes kertkaput,
szelídsége akkor volt éber, mikor a család már elaludt.
Órákon át fúrt, faragott, amint kész lett, odébb állt,
egy olyan kocsmában töltötte el az egész éjszakát,
minek naponta cserélték ajtaját, gyakorta szökött át,
lassan a hétköznapokba ivódott, megszokássá vált.
A pirkadat bíborba borította a fény itatta eget,
ahogy a pultról a nap, lassan felgémberedett.
Az első sávokat követve, szédelegve hazavánszorgott,
esni kezdett, arcát felszegezte, az ég lilája rácsorgott.
Megállt a gyönyörű kapunál, bámulta egy darabig,
biztosan helyére képzelt a családjából valakit.
Szidalmazni kezdte, majd felkapott egy fejszét,
ahogy összetákolta, olyan gondossággal verte szét.
Ahogy a teremtés, úgy a pusztítás ösztöne is eltanult
minden este épített egy újabb, kimunkáltabb kertkaput.
Láttam, ahogy ütésenként az őrülettel tekintete megtelik,
ilyen minden napunk: éjjelre összeáll, leomlik reggelig.

*A slam poetry egy előadó költészeti verseny, amely csakis szóban és leginkább élőben hatásos.