Hajdu Imre: Fénylő csillag a magyar néprajz égboltján

Fügedi MártaEmlékezés a 70 éve született Fügedi Mártára

A családi legendárium szerint a Fügedi ősök 1552-ben ott harcoltak Dobó mellett Egervár ostrománál. Egyiküket, Fügedi János lovas hadnagyot Gárdonyi név szerint is említi az Egri csillagok című híres regényében. Tény, Matyóország szívében, Mezőkövesden századok óta ősi és becsült családok a Fügediek. S bár Fügedi Márta a rá jellemző szerénységből családfakutatással nem foglalkozott, a gyökereit mégis büszkén vállalta, s tudományos munkásságának, életművének egyik alappillére volt a matyó tradíciók, a matyó folklór kutatása és publikálása.

Mezőkövesd büszke lehet – és büszke is – jeles lányára, Fügedi Mártára, a kiváló néprajzkutatóra, muzeológusra. De nemcsak Mezőkövesd, hanem egész Észak-Magyarország. Sőt nyugodtan mondhatjuk a magyar néprajztudomány és néprajzi muzeológia is. Bár fiatalon ment el közülünk – 2000. január 30-án, élete 51. esztendejében –, így tudományos életpályája alkotóereje teljében tört meg, végeztetett be, ám ez az emberi és szakmai életmű mégsem torzó. Ellenkezőleg, maga a teljesség, hisz benne az egyes témák szorosan összeérve nagyon tudatos szakmai építkezést tükröznek, jelezve a teljesség igényét az életút minden szakaszában. Fügedi Mártát, a jeles és elismert szakembert éppúgy, mint a szeretett és tisztelt magánembert, kollégájával, Gyulai Éva történész-muzeológussal idézzük fel, emlékezve rá és mindarra, ami vele kapcsolatosan felejthetetlen.

– Önök mindketten a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen szereztek diplomát. Talán évfolyamtársak is voltak?
– Abban az értelemben lehettünk volna, hogy mindketten „karácsonyi gyerekek” vagyunk, hisz Márta december 21-én, én december 24-én születtem, ám mégsem voltunk évfolyamtársak, mert ő négy évvel korábban, 1949-ben látta meg a napvilágot. Úgyhogy mi csak később, 1978-ban ismerkedtünk meg, amikor én is a miskolci Herman Ottó Múzeum munkatársa lettem. Akkor ő már a férjével, Dobrossy Pistával együtt ennek az intézménynek oszlopos tagja, megbecsült szakembere volt. Szóval innentől datálódik a mi ismeretségünk, ami egészen Márta szomorú halálig tartott.
– Ez a kapcsolat, ha jól számolom, akkor 22 évig tartott. Ennyi év alatt sok mindent megtudott róla, alaposan megismerte. Nyilván azt is meg tudja nekem mondani, hogy miért mezőkövesdi gyökerű, vagyis „matyó jány” Fügedi Márta, hiszen az életrajzi adatai között azt találom, hogy Egerben született, az általános és a középiskolai tanulmányait Putnokon végezte, s Putnokról került a debreceni egyetemre, majd onnan a miskolci múzeumba.
– Attól függetlenül, hogy a szűkszavú életrajzi adatok között nem szerepel Mezőkövesd, az a város az ő tápláló gyökere. Mindkét szülője kövesdi, s amikor Márta született, Mezőkövesden élt a család. Ám szülés előtt az édesanyjánál valami komplikáció támadt, és ezért a mentő – biztos, ami biztos – bevitte Egerbe, az ottani kórházba, s Márta így Egerben látta meg a napvilágot. Kedves történet a családi legendáriumból, hogy a mama a mentő ablakán át csodálkozva látta: Eger fel van lobogózva. December 21-e volt, meg is kérdezte: honnan tudták itt, hogy szülni fogok? Persze a zászlódísz nem Fügedi Márta „érkezését” köszöntötte, de az tény, hogy jeles napon született, ugyanis aznap volt Sztálin születésnapja, s 1949. december 21-én azért volt Eger fellobogózva. Márta édesapja dr. Fügedi Péter mezőgazdász és tanár, aki – a lányuk születése után – Putnokra, az ottani Mezőgazdasági Technikumba került pedagógusnak, így a család a Matyóföldről Gömörbe költözött. De Kövesddel a kapcsolatuk soha nem szakadt meg, a szünidőket Márta gyakran töltötte a kövesdi nagyszülőknél. S hogy szívét-lelkét mennyire rabul ejtette e csodálatos mikrovilág unikuma, az emberek és embersorsok, a tárgyak és a kimondott szó, a színek és az illatok, bizonyítja a felnőtt, a kutató, a tudós Fügedi Márta munkássága, s munkásságában belül az örök ragaszkodás a matyósághoz.
– Hogyan lett Márta néprajzos? Hisz ha jól tudom ő Putnokról magyar–német szakra jelentkezett, s nyert felvételt a debreceni egyetemre.
– Úgy, hogy az egyetemen második évtől felvette harmadik szaknak a néprajzot. Mások is csinálták így, igaz mások ezzel együtt elhagyták a nehezebbnek vélt szakjukat. Márta viszont nem ment el a könnyebb ellenállás felé. Ez egyébként egész életében jellemző volt rá. Ő az egyetemen is sorra vette az akadályokat, nem hátrált meg előttük, s magyar–német–néprajz diplomát szerezve végzett 1973-ban.
– Ebből kettő tanári szak. Miért nem lett belőle tanár?
– Mert akkor elsősorban néprajzos akart lenni! Különben miért vette volna fel ezt a szakot? Akkoriban még nem volt divat a néprajzot középiskolában tanítani. Őt akkor a néprajz vonzotta elsősorban, hozzáteszem viszont, hogy a tanárság később mégiscsak megjelenik majd az életében. Már egyetemista korában benne volt abban a kutatócsoportban, amelyik Mátraderecske folklórját vizsgálta. Több hallgató is onnan választott magának témát. Ő például a néphit problematikáját kutatta, diplomamunkáját is Mátraderecske hiedelemvilágából írta. S néhány évvel később a doktori disszertációját is ebből készítette el. Márta, mint látjuk, szellemi néprajzzal kezdett el foglalkozni, de abban a pillanatban, hogy a Herman Ottó Múzeumba került, magától értetődő lett számára a tárgyi néprajzzal való foglalkozás is. De ez így természetes, hisz az ő munkássága ékesen mutatja, hogy a két terület mind a kutatásban, mind az ember életében elválaszthatatlan. A tárgyi néprajzból már a kezdetek kezdetén kiválasztotta a legnőiesebb területet, a textíliákat. Íme, az imént említett példa igazolása… A textilek tárgyak, ugyanakkor motívumkincsükkel a szellemi néprajz felé mutatnak. Abban, hogy eljegyezte magát a textíliák és a viselet tárgyi gyűjteményével s a problematika egészének kutatásával, nagy szerepe volt férjének, Dobrossy Istvánnak, aki nemcsak történész, hanem néprajzos is. Számos közös tanulmányban dolgozták fel a Herman Ottó Múzeum tárgyi gyűjteményét, illetve Borsod-Abaúj-Zemplén megye szövő-fonó technikájának változását, a vászonkészítés egészének folyamatát az alapanyag előkészítésétől a rostpuhító eljárásokon át a rostfeldolgozás eszközeinek tipológiájáig. Később Márta igen sok területét bejárta a textília és a viselet históriájának, szinte mindent kutatott, ami e tárgykörhöz kapcsolódik. Vizsgálta a hímzés történetét, figyelmet szentelve mind a Bükkalja és a matyóság varrottasainak, a varrók személyének és a varrni tanulás folyamatainak. Kutatta az északkeleti térség úri hímzéseit csakúgy, mint a paraszti viselet kiegészítőit előállító kékfestők és fésűsök tevékenységét.
– A textíliák iránti érdeklődését az elmondottakon túl nyilván motiválhatta a matyó kötődése.
– Ez nyilvánvaló. Ennek az is ékes bizonyítéka, hogy egész életpályáját végigkísérte Mezőkövesd és a matyó problematika. A kérdéskörben igen sok témát megvizsgált. A gyerekek szocializációjával, a varrni tanulással éppen úgy foglalkozott, mint a matyók díszítőművészetének változásával. Avatottan nyúlt a matyó népművészet felfedezésének kérdéséhez, a matyó viselet és népszokások látványossággá válásának ügyéhez csakúgy, mint a kövesdi múzeumügyhöz. Betetőzése és összegzése ennek a témakörnek az 1997-ben megjelent Mítosz és valóság: a matyó népművészet című kötete. Ebben árnyalt összefüggésekben követi azt a folyamatot, melynek során a matyó népművészet egyes elemei önálló útra keltek, önálló életet éltek, s megkülönböztetett szerephez jutottak a magyar népi kultúra szimbólumrendszerében.
– Fügedi Márta életpályáját – a korán, sajnálatos módon bekövetkezett halálát leszámítva – egyenes ívű, meredeken emelkedő, már-már üstökösi sebességű és fényességű szakmai karriernek látja a külső szemlélő. Ráadásul a neki kimért fél évszázad alatt többet alkotott, mint más hetven év alatt. Talán érezte, hogy sietnie kell?
– Ezt nem tudom. De az valóban igaz, hogy ez az életút – mind a szakmai, mind a magánéletben – töretlen ívűnek látszott. A magánéletben biztosan az volt, mert Dobrossy Pista személyében nagyszerű férjre talált, aki még a házimunkában is társa volt, ami nem mondható el minden férfiről. Ráadásul volt két szép és okos gyermeke, akik iránt nagy-nagy szeretettel és büszkeséggel érzett. A szakmai előmenetelére a sikeresség valóban jellemző kifejezés, mert tényleg jóval rövidebb idő alatt jutott el a csúcsra, mint mások. A külső szemlélő ebből azt a következtetést vonhatta le, hogy Mártának simán megy minden, könnyen elér, könnyen teljesít bármit is. Pedig a szakmai hírnév az ő esetében sem volt akadálymentes, a sikerért keményen meg kellett dolgoznia.
– Mi adott neki erőt ehhez?
– Mártának volt tartása! S volt ereje az akadályok leküzdéséhez. Kiegyensúlyozott volt, régies szóval élve igazi úrinő, aki sohasem nyafog, nem panaszkodik, hanem teszi a dolgát, ha kell összeszorított fogakkal, de csak azért is megcsinálja. Nagyon korán kandidált. 1990-ben, tehát negyvenegy éves korában. Ilyen korban társadalomtudósok még nem nagyon szoktak ilyen tudományos fokozatot szerezni, főleg nem, ha az illető nő és családos. Ő ebben is kivételesnek számított.
– Mi volt az értekezésének a témája?
– A kandidátusi értekezésében a népművészet egy nagyon érdekes témakörével, az állatábrázolásokkal foglalkozott. Egyaránt vizsgálta a motívum – madár, sas, szarvas, kígyó, hal, bárány stb. – jelentéstörténetét, valamint annak társadalmi, gazdasági és kulturális hátterét is. Amikor Márta életében egy nagy változás következett be, s a muzeológusi hivatás mellett elkezdett tanítani 1992-ben, akkor ezt már kandidátusként tehette. S itt kell szólnom arról, hogy az ő szakmai pályája nemcsak a férjével, Dobrossy Istvánnal fonódott össze, hanem Szabadfalvi József múzeumigazgató személyével is.
– Honnan származott az ismeretségük?
– Jóska bácsi a tanára volt az egyetemen, majd pedig amikor Miskolcra került múzeumigazgatónak, hozta magával több tanítványát is. Veres Lacit, a későbbi igazgatót, Viga Gyuszit, Dobrossy Pistát s hát Mártát is. Közöttük a múzeumban mindig jó szakmai kapcsolat volt, s ennek jó bizonyítéka, hogy amikor Jóska bácsi 1991-ben a Miskolci Egyetem formálódó bölcsészkarán tanszék alapítására kapott lehetőséget, ő Mártával közösen alapította meg a Művelődéstörténeti és Muzeológiai Tanszéket. A Művelődéstörténeti és Muzeológiai Tanszék létrejötte Márta életében jókor jött, hisz így lehetősége nyílt a tudományos pályán előbbre lépni. Persze a múzeumtól sem vált meg, már csak azért sem, mert a muzeológusképzés elképzelhetetlen múzeumi háttér nélkül. A főállása viszont az egyetem lett, s amikor Jóska bácsi nyugdíjba ment, ő lett a tanszékvezető. Sőt nem sokkal utána, hogy tanszékvezető lett, 1996–97 táján dékánhelyettesnek is megválasztották. S nem kizárt, hogy ha megélte volna, Kabdebó professzor nyugdíjba vonulása után a bölcsészkar dékánjának is megválasztják.
– Azt mondta, Márta nagyon fiatalon kandidált, a társadalomtudósok ilyen korán még nemigen szoktak, ráadásul mindezt nőként, családos anyaként tette. Kérem, beszéljen nekem Fügedi Mártáról, a nőről, a családanyáról!
– Márta nagyon helyes, csinos nő volt, ugyanakkor volt benne egy kis „konzervatív íz”. De ezt én pozitív értelemben hangsúlyozom, hisz maga a szó is megőrzést jelent. Ő a régiektől, a múltból megőrzött valami régiességet, valami eleganciát, valami biztonságosat. Emlékszem, amikor a múzeumba kerültem, és kollégák lettünk, ő mindig szoknyában járt. Csak nagyritkán vett fel nadrágot, pedig már a legtöbb nő akkor sem viselt szoknyát. Később, érett nőként aztán ő is gyakrabban járt nadrágban, s kiderült, hogy az is nagyon jól áll rajta. Elegánsan öltözött. Nem költött ő többet ruházatra, mint más nő, de rendkívüli érzéke volt a szép, az elegáns kiválasztásához. Soha sehol nem jelent meg rendezetlenül, ő az utcára mindig tiszteletet parancsoló külsővel lépett ki. Az igényesség – igen ez a legjobb szó – belsőleg, külsőleg, szakemberként, magánemberként egyaránt jellemezte. A múzeumban mindenkivel jó emberi kapcsolata volt. Bár én történész voltam, így nem volt szoros munkakapcsolatunk, ennek ellenére, mint kollégák sokszor beszélgettünk, s ilyen alkalmakkor nem mindig a szakmáról folyt a szó. Amikor elkezdődött az egyetem, ahol ugyan más tanszéken én is tanítottam latint és történeti tárgyakat, hétfőnként mindkettőnknek volt órája, így sokszor ő vitt ki engem a kocsijával az egyetemre. De például elvitt Sárospatakra is egy olyan tudományos konferenciára, ahol ő elnökölt. S nemcsak engem, hanem a hallgatóit is! A hallgatói nagyon szerették. A bölcsészkar előtt neki is és Kunt Ernőnek is van egy kopjafája, olyan sírjel, amely mindkettőjük munkásságát hűen szimbolizálja. S ott e kopjafa előtt, egy halottak napi megemlékezésen az egyik volt diákja azt vallotta meghatottan: majdhogynem úgy tekintett rá, mint a saját anyjára. Márta úgy is szervezte, pátyolgatta őket, mint egy anya! Még a tanárságában is volt valami visszafogott nőiesség, mindenféle harsányság nélkül. De ez jellemezte minden tevékenységét! Mindenütt ott lenni, hivalkodás nélkül. Mindenütt letenni a névjegyet, a mindennek valamennyi részletét sikerrel teljesíteni, de ezzel soha nem kell harsányan telekürtölni a világot. Például mi, kollégái is véletlenül tudtuk meg az egyik évben, hogy érettségi elnök lesz. S azután kiderült róla, hogy már húsz éve az. Az is! Mert ő számos, úgynevezett társadalmi, közéleti munkát magára vállalt. Otthonosan mozgott a régi szőttes vagy varrottas minták díszeit újraálmodó asszonyok között, a fazekas és fafaragó népi iparművészek munkaasztalainál, továbbképzésein, kiállításain. Zsűrizte a népi iparművészek készítményeit, személye híd szerepet töltött be a tárgyalkotó kultúra generációi között. És persze nő volt, vagyis családanya, háziasszony is, e hivatások, szerepek szokásos kötelességeivel. Az otthoni munkákban, főleg a főzésben Pista sokat segített neki, hisz ezt a feladatot szívesen magára vállalta, sőt piacra is szeretett járni. A többi munka, a takarítás a mosás azért mégis jobbára Mártára maradt. Még halála előtt fél évvel is – egy barátnőm mesélte, aki a házuk felé sétálgatva látta – ablakot pucolt, ami pedig nem könnyű munka. Nagyon szerették a rendet! Emlékszem, amikor Miskolcra kerültem, a Clepkó Ede utcában egy pici, 40 négyzetméter körüli szövetkezeti lakásban laktak, ahol nem is ők és a gyerekek, hanem a könyvek foglalták el a nagyobb helyet. Számomra szinte máig megfejthetetlen, hogyan fértek el ott azon a pici helyen, ráadásul ott minden glédában állt. Ez a rend, már-már kínos pedantéria, a tisztaság – mint mondtam –, mindkettőjüket nagyon jellemezte. Később, a Balogh Ádám utcában, ahol egy ikerházat vásároltak, ott is megteremtették – egy gyönyörű kerttel együtt – a maguk igényelte harmóniát.
– Volt Mártának valami hobbija, aminek szívesen hódolt szabadidejében?
– Szerintem neki a család volt mindene, és ezzel összefüggésben a háztartás. Színházbérletük volt, azt tudom. Olvasni szeretett, de ez érthető, hisz magyar szakos volt, bár azt is tudom, hogy több szakirodalmat olvasott, mint szépirodalmat. Márta ugyanis nagyon szeretett naprakész lenni a szakmájában. S talán az utazást említhetném hobbijaként. Ellentétben Pistával, aki nem szívesen mozdul ki még Miskolcról sem, ő szeretett utazni, s erre főleg külföldi ösztöndíjak révén nyílott módja. Járt az Egyesült Államokban, Svájcban, Svédországban s gyakorta Ausztriában. A bécsi néprajzi múzeumban kutatott is.
– Amíg élt, munkásságát elismerte a társadalom? S amióta már nincs közöttünk, mi az, ami nap mint nap emlékezteti az élőt, hogy élt közöttünk egy olyan ember – Fügedi Mártának hívták –, aki gazdag hagyatékot hagyott ránk, s ezért ebben az Észak-Magyarország nevű tájhazában mindenképp érdemesült a halhatatlanságra?
– Mártától idegen volt a csinnadrattás ünneplés. Ő mindig szerény volt a szakmai sikereit illetően is. Sohasem foglalkozott azzal, hogy kap-e, vagy ha nem, miért nem kap elismerést. Ami hajtotta a szakmai sikerek felé, az a lényében volt legbelül. Önmaga számára az a benső késztetés állította egyre magasabbra a mércét. Természetesen kapott díjakat, elismeréseket, hogy sokat-e vagy keveset, ez nem tisztem eldönteni, s Márta munkássága egyébként is jóval több annál, hogy azt ilyen-olyan plecsnivel mérni lehetne. 1980-ban Szocialista Kultúráért jelvénnyel tüntették ki, a népművészeti örökség megőrzéséért pedig 1999-ben Király Zsiga-díjjal jutalmazták. Ő talán a Herman Ottó-díjra volt legbüszkébb, ami szakmai díj, s ezt Miskolc város adományozta neki 1996-ban. S természetesen nem szabad elfeledkeznünk Mezőkövesd város Pro Urbe díjáról sem.
– A halála óta mi őrzi az emlékét?
– Mindenekelőtt könyvei, publikációi, amelyek nagy értékei a magyar néprajztudománynak, s muzeológiának. Nevét őrzi az egyik népművészeti egyesület, amelynek – sok másik mellett – úgyszintén patrónusa volt. A Miskolci Egyetemen kopjafa emlékeztet rá, s a tanszéken, egykori szobája ajtaján egy névtábla: „dr. Fügedi Márta tanszékvezető. Meghalt 2000-ben”. S ott a tanszéki szobában kint van a falon a portréja, akárcsak Szabadfalvi Jóska bácsié.
S Mezőkövesd is ápolja emlékét. Hagyatékát e városnak adományozta férje Dobrossy István. Putnokon pedig, a Gömör Múzeum Fügedi Márta Néprajzi és Helytörténeti pályázatot ír ki 2000-től évente, a térség felnőtt és fiatal amatőr kutatói számára. Én biztos vagyok benne, hogy Fügedi Márta neve nem fog feledésbe merülni az évek múltával sem.
Fénylő csillag Ő a magyar néprajz égboltján!

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf