Arcél önvallomással – Beszélgetés Arany Tóth Katalin költővel

„A jövőnk is pont olyan lesz, ahogy a jelenben elhelyezzük magunkat.”

aranykatiArany Tóth Katalinnal először 2010-ben találkoztam az „Író Kilencek” nemzetközi seregszemléjén a Magyarok Házában. Nem röstellem, hogy – bár diszkréten – de alaposan megfigyelem minden ilyen összejövetelen a hölgyeket, hiszen mindig is nagy hódolója voltam a női nemnek. Katalinban – még most is így szólítom – az tűnt fel elsőnek, hogy ez az egyébként kistermetű asszonyból hatalmas belső derű árad, kisugárzását még fokozza szemének ragyogása. Olyan asszony, akivel egy magamfajta hiú férfiember büszkén sétálna mindenhol… Most már belső értékeivel és gondjaival is tisztában vagyok, azt is tudom, hogy óriási terheket hordoz magával a mindennapokban. Megismerkedésünk évétől kapok tőle verseket, miközben több más irodalmi oldalon is jelennek meg költeményei. Elismert kortárs lirikus, aki a tavalyi év óta besegít szerkesztőként Jóna Dávid barátunk által megálmodott, az egyik közösségi oldalon található Art’hur Irodalmi Kávéház működésében. Kérem, hogy nagy megbecsüléssel olvassák válaszait, egy olyan csupa nagybetűs Anyát-asszonyét, aki igen termékeny lírikus, akinek versei az élet teljes horizontját nyújtja felénk a Szózat lapjain.
*

    Kedves Katalin! Bemutatná magát az olvasóinknak, mesélne kicsit magáról, mi jó történt Önnel az utóbbi egy évben?

    1966 májusában születtem. Bevallom, hogy e fél évszázadnyi léttel való szembesülés elég nyomasztólag hatott rám, amíg át nem fordultam a saját korlátaimon. Ha ki lehetne hagyni a kerek évfordulókat, talán meg is tenném – bár akkor kimaradtam volna azokból a kivételesen gyönyörű élményekből, melyeket a családomtól, és barátaimtól kaptam, hogy emlékezetessé, ünnepivé tegyék számomra ezt a különleges évfordulót. Az élet-összegzéseim során sajnos hajlamos vagyok arra, hogy elégedetlenül tekintsek vissza az életemre. A mosolygósságom, a fáradhatatlannak tűnő energiáim és kitartásom mögött húzódik egy mély árok. A benne lévő hiányokkal a mai napig nehéz magamban megküzdenem.
Ha visszagondolok az elmúlt egy évre, igen mozgalmas volt. Néha úgy érzem, túlfeszítem a határaimat, mégis hajt az állandó mozgásban tartás lendülete. Tavaly júniusban jelent meg a negyedik verses kötetem „Csöndszekér” címmel, Diószegi Szabó Pál megtisztelő ajánlásával. Nagyon vártam. Nagy öröm volt először a kezemben tartani, hiszen 6 év telt el az ezt megelőző könyvem kiadása után. Ennek a hosszú várakozásnak elsődlegesen anyagi okai voltak. A mögöttem álló viszonylagosan nehéz életútnak köszönhetem, hogy eljutottam az elfogadásnak arra a szintjére, hogy feltétel nélkül hiszem: minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Mindemellett persze kellenek a vágyak, mert azok visznek előre. Nagy hála van bennem, mert olyan támogatókra találtam, akik hozzásegítettek, hogy e vágy tervvé, majd valósággá váljon. Hódmezővásárhelyen, Budapesten, Szegeden és Csongrádon is tartottunk könyvbemutatókat, kiváló közreműködő barátaimmal. De ez az év nem csak rólam szólt, aminek nagyon örülök. Egyensúlyban érzem magam, ugyanis alkalmanként felkérést kapok különböző irodalmi rendezvényeken való közreműködésre, illetve azok megszervezésére, lebonyolítására. Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy felnőjek ezekhez a feladatokhoz, s nem utolsó sorban az elviselhető mértékig csökkentsem a lámpaláz hatalmát felettem.
A 2016-os évemnek volt egy gyönyörű zárása, ugyanis novemberben megkérdezte tőlem Jóna Dávid, az Art’húr Irodalmi Kávéház alapító-főszerkesztője, hogy volna-e kedvem beszállni az Art’húr szerkesztőségébe. Nagy megtiszteltetésnek vettem ezt a bizalmat, és örömmel mondtam igent. A szolgálatnak az egyik legszebb része ez: kiváló kortárs alkotók gyönyörű kincseire hívhatom fel a figyelmet, s tehetem mindezt egy olyan összetartó irodalmi szövetségben, ahol a szépségre, az értékekre való rávilágítás egy időtálló küldetés. Kell-e ennél szebb és igazabb feladat?

    Hogyan emlékszik mi fordította a versírás irányába, mikor érezte, hogy tollat kell ragadnia?

    Nem lehet elfelejteni azt az időszakot, hiszen 23 év elteltével is azt mondhatom, hogy életem egyik legnehezebb időszaka volt. Ami kiváltotta belőlem az érzést: egy nagyon nehéz élethelyzet. Túlélni, megmaradni, nem feladni. Igen. A válasz egészen egyszerűnek tűnhet, ám megélni kevésbé volt az: önterápiaként indult, s csak később vált bennem tudatossá, hogy az életem része marad.
A versek iránti szeretetem már egészen fiatal koromban megmutatkozott. 13 éves koromban szembe jött velem Váci Mihály költészete, később persze Radnóti és Tóth Árpád is, és még sorolhatnám a nagy lírikusokat. Emlékszem, az első fizetéseimből verses köteteket vásároltam, minden hónapban egyet. Ez is az út része volt – hiszem. Azt azonban egészen 1994-ig nem gondoltam, hogy én magam is próbálkozni fogok versírással. 1991-ben egy Down szindrómás kisfiúnak adtam életet. Akkor már volt egy 3 éves kisfiunk, akivel koránál fogva szinte lehetetlen volt megértetni – hiszen mi magunk sem voltunk rá felkészülve –, hogy minden más lesz, mint ahogy elterveztük. Nem csak e traumát volt embert próbáló feladat feldolgozni, hanem az egész életünket kellett évtizedekre előre megtervezni. Balázskánk alig néhány napos volt, amikor a Gondviselés megmutatta nekünk, hogy Ipolytölgyesen létezik a katolikus egyház fenntartása alatt egy fogyatékos otthon. Egy éves korában vihettük Őt el oda, s azóta ott él, számára ott van az Otthon. Huszonhatodik éve már, hogy én csak látogató vagyok az életében, de minden alkalommal megtapasztalhatom, hogy az összetartozás különleges, gyönyörű formákban képes megnyilvánulni. A lelki túlélésem egyik kapaszkodóját jelentette, hogy 1993-ban életet adhattam egy egészséges kislánynak, de a házasságunkat mégis felőrölték a nehézségek. 1996-ra már hivatalosan is egyedülálló anyaként próbáltam a rám osztott terheket vinni, s mindhárom gyermekemnek megadni azt a biztonságot, ami a kiegyensúlyozott életükhöz szükséges. Ezt az utat egyedül kellett vállalnom, és sokszor túlnőtt bennem a hiány, de a szeretet ereje mindig összetartott bennünket és úgy érzem, ez a mai napig így van. Az írás, kezdetben komoly kapaszkodó volt az érzelmi életem teljes káoszában, a magány feldolgozásában. Minden vers egy-egy megkönnyebbülés volt számomra, akkor is, ha erről senkinek nem mertem beszélni. 11 éven át csak a hozzám legközelebb álló egy-két ember tudott arról, hogy az íróasztalfiókban gyűlnek a verseim.

    Úgy tudom, nemcsak alkotó ember, hanem szerelmese az irodalomnak. Mit olvas legszívesebben?

    Valóban, nagyon szeretem az irodalmat, bár szabadidő hiányában korántsem tudok annyit olvasni, amennyit szeretnék. Mindent szeretek, ami a lelkemhez közel tud érni. Teljesen mindegy, hogy költészet, vagy próza. Számomra mindig a lélekérintés a fontos. Éppúgy szeretem az igényes, szép lírát, mint az elgondolkodtató, egyéni világú szabad verseket. Minden olyan írást, amiből úgy érzem, hogy a szívdobbanásommal együtt íródott.
 Amikor klasszikusokat olvasok, olyan, mintha a gyökereimhez térnék vissza. Váci Mihály pl. a mai napig megnyugtat. Ő nekem az eredendő. Példakép. Radnótit összeszorult lélekkel, csodálattal érintem. Mindig szembesít azzal, milyen gyarló az ember által felépített hatalom. Rettenetes szembesülni azzal, hogy korokon át ismétlődik a pusztítás, s nem számít ki, mit ér. Bármikor visszatérhetnek olyan kegyetlen idők, amikor még a legnagyobbjainknak se jár az élet könyörülete.
Jó érzés a kortársak között felfedezni kiválóakat. Egyre többen vannak. Egymást tanítjuk, azt hiszem. Leginkább az elfogadásra. A másik hang befogadására. A mai világban nagyon fontosnak tartom, hogy ez motiváló erő legyen. A fülkeharcokat nem tudom elhelyezni a világomban. Igyekszem magamtól távol tartani ezeket a megnyilvánulásokat. Hiszek abban, hogy minden alkotónak háborítatlan helye van, és előbb-utóbb mindenki megtalálja a hozzá közel álló szigeteket.

    Mit gondol az utóbbi években változott e a lírikus ember és alkotásaik megítélése az „utca emberének és a hatalomnak” a megítélésében?

    Úgy látom, hogy a jelenlegi, indulatoktól fűtött közhangulat semmilyen művészeti irányzatnak nem kedvez. Sőt, kifejezetten árt, és ebben egyértelműen felelősnek tartom a mindenkori hatalmat. A „velünk, vagy ellenünk” elvére építkezik a politika. Mégsem vizsgálhatom nagy általánosságban ezt a kérdést, mert amíg a hatalom, céljának elérése érdekében él az adott eszközeivel, addig a társadalom minden körülményben megtartja a sokszínűségét.
Az utca emberét különböző halmazokban érzékelem: látok passzív, negatív, kritikus és cinikus embereket, és látok aktív, érdeklődéssel teli, támogató, kapaszkodó, lelkesedő embereket. Míg az utca emberének sokasága el van foglalva a saját életének terheivel, keserűségével, egy másik társadalmi réteg elrugaszkodott módon a saját fényűzésében él. Vannak, akik befelé fordulóvá, vagy lázadókká lettek, s vannak, akik sznobokká, önimádókká váltak. Ahogy a jellemünk meghatároz bennünket, úgy az életünk minősége is befolyásolja a gondolatainkat. Függhet a tanultságtól, a lelki tényezőktől, és persze a kialakult érdeklődési körtől, hogy a lírához, illetve a lírai beállítottságú emberekhez ki, hogyan viszonyul. Bizonyára vannak, akik lenézik, megmosolyogják, talán hóbortosnak is tartják a lírikus embereket, s vannak, akik egyszerűen kirekesztik őket, mert nem tudnak mit kezdeni az érzelmekkel. Ám vannak, akik megkapaszkodnak, azonosulnak, feltöltődnek, együtt dobbannak a lírai mélységekkel és magasságokkal – hiszen ebben a világban önmagukat fedezik fel. Egy irodalmi élmény sok esetben átsegíthet egy rossz hangulaton, egy nehéz napon, akár időszakon. Tehát, amióta világ a világ, mindenki megtalálja valahol benne önmagát, és mindenki a számára megfelelő helyre igazodik. Az irodalom elkötelezettjeként a mi dolgunk az, hogy olyan információt közvetítsünk, ami értékhordozó és hiteles. Élményt, ismeretet adni, eljuttatni a szavakat mindenkinek, akinek már kialakult, és mindazoknak, akiknek még csak ébredő igénye van rá. Mivel ez olyanfajta tanítás, példamutatás, ami az eredendő magasságok felé mutat, így szerintem nincs is igazán helyzetben a megítélés kérdése. Mindenki teszi a dolgát, és mindenki reagál, ahogy tud.
S hogy milyennek látom mindezt a jelenlegi hatalom oldaláról? A költészet alázat. A líra érték. A hatalom viszont kizárólagosan a saját érdekközpontúságának mértékéig értékközpontú. A költő a nép hangja. A hatalom szempontjából ez vagy semleges, vagy elhallgattatásra ítéltetett, vagy a saját hangjának hallatására felbérelt. A hatalom maga az ember, s amilyen az adott kor embere, olyan hatalmat képes építeni maga köré. Érdekek örvénye húz le bennünket. Sajnos én azt látom, hogy az emberi hatalomvágy gátlástalan terjeszkedése az élet minden területét megmérgezi. Így volt ez régen, így van ez ma is. Csak a módszerek különböznek. Mindig volt egy minimális működési látszatszint, és voltak cenzúrák. A kor fejlődésének, a digitális világháló létrejöttének eredményeképpen a cenzúra a régi értelmezésében már elavult, így a demokráciának kikiáltott elfajzott szabadosságban valószínűleg semmilyen hatalomnak nincs könnyű dolga. Sajnos az emberek ma nagyon széthúznak, és a véleménykülönbségek olyan kibékíthetetlen ellentétekhez vezettek, hogy esélyt se látok arra, hogy ez belátható időn belül jobb irányba változzon.  Tehát, szerintem a hatalomnak a költészethez való viszonya éppolyan, mint régen, éppen ezért nem kell vele túl sokat foglalkozni. A költő is teszi a dolgát, a hatalom is teszi a dolgát.  

    Mit gondol, hazánkban a konzervatív vagy a liberális értékrend hozhatja el a boldogabb közeljövőt?

    Úgy gondolom, hogy ami egy boldogabb közeljövőt hozhatna el számunkra, az sokkal magasabb szintű értékrendre épülhet, mint az említett két szemlélet bármelyike. Nincs olyan eszme, ami csak jót vagy csak rosszat hordoz. Ma nagy divattá vált beskatulyázni egymást. Talán ez is egy nagy terv része. A politika oly mértékben beszivárgott a gondolatainkba, az életünkbe, hogy bizonyos vélemények formálásakor azonnal politikai nézet szerint ítéljük meg egymást, és innen már csak egy lépés a zsigeri gyűlölet. Én leginkább azokat a keresztény értékeket tartom legitimnek, melyek a tíz parancsolatra épültek. Az élet minden területén, a világ minden táján mégis azt látom, hogy ez már csak üres szólam maradt. Amíg a látszat falai mögött akarjuk eltakarni a bennünk méregként szétterjedt bűnt, amíg bort iszunk és vizet prédikálunk, addig nem lehet jobbá lenni. Nem az a fontos, mint mondunk, mit hirdetünk, nem is az, hogy mások mit gondolnak rólunk. Az a fontos, hogy mit cselekszünk. Alulról, belülről, lépésről lépésre kellene építkezni. Önmagunknak példát mutatni, önmagunkhoz hűnek maradni, minden körülményben. S hogy nehéz? Vagy talán lehetetlen? Nem szempont. A boldogabb jövőt nem a félelem, nem a gyűlölet, nem a szabadosság, nem a naivság, nem a szabályozatlanság, nem is a számító cselekedet fogja meghozni, hanem a bennünk könyörgő békesség. A lélek pedig csak úgy lehet nyugodt, ha bűntelen. Szerintem nincs más lehetőség, csak tiszta és egyenes úton, következetesen képviselni a becsületesség értékeit.

    Mit gondol, minek tartja hazánkat, honfitársainkat, szűkebb pátriáját a „művelt Nyugat”, hol a helyünk Európában szerintük?

    Nagyon egyszerű laikusként, úgy fogalmazom meg a véleményem, ahogy látom, és ez nem jelenti azt, hogy át is látom, s hogy jól is látom a mai Magyarország helyzetét.  Véleményem szerint a magyar nép jó ideje és hosszútávra kirekesztette magát Európából. Csak térképileg élünk Európa szívében. A „művelt Nyugat” nem hogy nem fogad be, hanem le is néz bennünket – és valljuk be, igen távol állunk a nyugati szemlélet irigylésre méltó tortaszeleteitől, hiszen van egy gazdag, de támogatást nélkülöző kultúránk, van egy meghatározóan hátramaradott életszínvonalunk, van jó néhány összeomlás szélén álló irányítási rendszerünk, s mindezek mellé van egy egészségesnél jóval fennköltebb nemzeti öntudatunk, ami valóban, nem kicsit tesz bennünket nevetségessé. Én nem tudom megmondani, mire vagyunk annyira büszkék. Tagadhatatlanul rá vagyunk utalva a külföldi gazdasági kapcsolatokra, hiszen az a csoda, hogy még egészben vagyunk. Kínos, hogy a szovjet megszállástól való megszabadulás után újra nyitni akarunk a Kelet felé – gazdasági szövetségesek nélkül viszont semmire sem vagyunk képesek. Egy darabig hazudhatunk, de önmagunknak hazudunk. Magyarország bevándorlás politikája szembe megy a világhatalmi érdekekkel, ugyanakkor minden kirakat-beruházást az UNIO-nak köszönhetünk. Ebben az ellentmondásban talán csak az tud eligazodni, aki benne mozog. Nem vagyunk könnyű helyzetben, és meggyőződésem, hogy ez nem csupán Magyarország vétkének eredménye – vétkes az egész világ, a korrupció talán sosem élte ilyen látványosan fénykorát. E kis ország a világhatalmak hálójában vergődik már nagyon-nagyon régóta, és mindig a saját szerencsétlen sorsának a szenvedője. A legutóbbi, évtizedeken át tartó kommunista elnyomás alól a mai napig nem tudtunk talpra állni. Ha nem volt időnk felnőni, s nem volt időnk felismerni, hogyan tudnánk megtartani az értékeinket? Talán okos emberek által tudományosan levezethető ez a folyamat. Nem tudom, hol van a helyünk. Nehéz úgy rendet rakni, hogy közben egy állandó külső és belső nyomás alatt élünk. Az én álomvilágomban létezik egy olyan Magyarország, ami viszonylagos függetlenséggel nyit a világ országai felé, jó viszonyra törekszik a szomszédos országokkal, olyan üzleteket köt, ami a fejlődést szolgálja, olyan társadalmat épít, ami felfelé húzza az emberek megelégedettségi szintjét, ami képes megtartani a fiataljait, segítségére van az elesetteknek, és megbecsülésben eltartja az öregjeit. Ez a Magyarország valóban csak az álmaimban létezik.

    Mindennapjaiban mi a legnagyobb gondja, mi az, ami sokszor elkeseríti?

    A gondokról könnyebb beszélni, abból van a legtöbb. Bika jegyben születtem, így számomra nagyon fontos a biztonság. Kétségbe ejt, ha nem érzem a megélhetés biztonságát. Aggódom a családomért, az idős szüleim egészségéért, a gyermekeim jövőjéért. Hiába dolgoztam végig becsülettel az életem, hiába szeretnék, nem tudok anyagi alapot biztosítani a gyermekeim életkezdéséhez, és sokszor félek attól, hogy nem tudok majd megélhetést biztosítani magamnak sem, ha megöregszem. Rajtam is egyre jobban és tartósabban eluralkodnak a lelki terhek miatti egészségi problémák. Ezekkel nehéz úgy együtt élni, hogy az élet minden területén 200 százalékot szeretnék teljesíteni. A személyes gondjaimon túltekintve, nagy veszélyt rejt magában a kontrollvesztettség. Nagyon rossz irányba vihet el. Nyugtalanít az emberekben felhalmozódott gyűlölet, a rengeteg hazugság, ami körülvesz bennünket, és mindig rácsodálkozom, amikor szembe jön velem egy-egy jel, ami a megfélemlítettségre emlékeztet abból a világból, amit még csak nem rég hagytunk magunk mögött. Jó lenne embernek maradni egy embertelen világban.

    Mit jelent Önnek az „anyaság”, mit jelent, hogyan jellemezné a szót költőként, nőként, hogy „szerelem”?

    A legcsodálatosabb dolog az életemben, hogy anya lehetek. Minden pillanatban felemelt ez az érzés, és minden nehézségben erőt adott. Sokszor volt elviselhetetlenül nehéz átvergődni egy-egy kritikus időszakon, de soha, egyetlen pillanatra sem éreztem azt, hogy nem bírom. Anyának lenni áldás és gyönyörű felelősség. Anyának lenni a legnagyobb erő, amit ember kaphat: a szeretet erejének birtokában lenni. Mindhárom gyermekemre büszke vagyok, és hálás, hogy megtaníthattuk egymást a szeretet önzetlenségére.  
A szerelem? Varázslat. Talán ez a szó fedi leginkább azt, amit nőként és költőként meg tudok fogalmazni. A szerelem kegyében megmártózni felejthetetlen, örök csoda.

    Van terve újabb verseskönyv kiadására?

    Természetesen vannak terveim, és szerencsére a verseim is gyűlnek, melyeket boldogan látnék hamarosan egy új kötetben, de ahogy eddig sem volt egyszerű, a jövőben sem lesz könnyű összehozni a feltételeket. A címen mégis ösztönösen gondolkodom, s ilyenkor eszembe jut az, amit nagy általánosságban mondani szoktam: amíg van elgondolás, addig van életösztön. Ha úgy kell lennie, hát úgy lesz.

    Bízik a jövőben?

    Azt hiszem, én egyszerre vagyok pesszimista és optimista. Függetlenül attól, hogy bízom benne vagy sem, a jövő minden nap eljön, a létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen.  Az, hogy milyenné alakítjuk, egyrészt tőlünk függ, másrészt nem. Amit megtehetünk, azt meg kell tennünk érte, de amibe nincs beleszólásunk, azt meg kell próbálni elfogadni. Elsődlegesen én, magam felelek az életemért. Sokszor nehéz felkelnem reggelente, hogy elinduljak egy újabb nap ismeretlenségébe. Ahogy telnek rajtam az évek, fáradok. Aztán mindig történik valami, ami erőt ad. Nem hiszek a tökéletesen szép, gond nélküli jövőben, de mi értéke lenne a nehézségek nélkül elért céljainknak? Nagyon sok félelem van bennem a bizonytalanságból adódóan, mégis szeretném hinni, hogy a Gondviselés akkor is mögöttünk áll, amikor reményvesztetté válunk. Bármennyire keserít el a mindent elsodorni akaró ár, a lelkem legmélyén mégis hiszem, hogy az emberi jóság a legrosszabb szándékkal sem pusztítható ki. A jövőnk is pont olyan lesz, ahogy a jelenben elhelyezzük magunkat.  

    -cspb-

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf