Kerényi Grácia: Kőkorszak

Valahol túl a negyvenen
eszmélkedik bennünk a csont:
megunja, hogy kétlábra állt,
s a rothadékony húst, amit
terhül magára felrakott,
a múlandóság gócait,
színek s tüzek káprázatát,
az ontható vért, férgek és
iramló áramok bolyát.
Eszmélkedik, nyújtózkodik,
s recsegni és ropogni kezd,
keményen felkövítve, mit
rejtekbe vont a lágy mezők
szövetkezése: átveszi
a formálást könyörtelen,
új szépségekre vet rideg,
belülvaló planéta-fényt:
kimunkálja a kéz bogos
kötését, a fej pántjait,
a hát kagylós szárny-csonkjait,
a lábfejek gyökérzetét.
Ő kényszeríti ránk a törvényt,
hűlt csillagokba írt jelet,
a megalkuvó-burkú test
kalapácsos Saturnusa,
ki megmarad és hű marad
az ég alatt s a föld alatt:
köszöntöm kőkorszakom hírnökét,
kopogtató csontvázamat.

Szigliget, 1969. október 17.