Képes Géza: Minden nap...
pedig ki sem ábrándultam belőled.
Nő nem lehet náladnál soha szebb,
kívánkozóbb, komolyabb, kedvesebb –
még a halál sem tántorít el tőled.
Pedig nagy jókat ígér a halál:
hogy megpihen a fáradt szív s lélek;
de ha jön s a fejemhez odaáll,
hárman leszünk: téged is ott talál
s beléd kapaszkodom, hogy éljek, éljek.
Kíséred léptem, a tévedezőt,
te adsz szememnek fényt, hangomnak ércet,
agyamnak érvet, lábamnak erőt –
Mint zápor, szél, nap a szomjú mezőt:
itatsz, simogatsz, óvsz. Mondd, te is érzed,
hogy mi vagy nekem? Mint veréb-rajok
szétrebbennek a bajok, ha te intesz.
Fák magasáig kék köd kavarog,
de szétszakad s a táj tisztán ragyog,
ha bíztató mosollyal rámtekintesz.
Tíz éve már? Tízszer tíz év ha jönne,
hogy veled töltsem el, kevesleném.
Te, életem mosolya, lángja, könnye!
Ha bármi bánat, kétség, kín gyötörne
tudom: te vagy. S az enyém vagy. Enyém.
1955.
