Kálnoky László: Fojtogató emlék
az ismeretlentől megborzongó kezek.
A homokóra alján mozdulatlan
parányi sivatag: a halott évek üledéke.
De mintha eszelős dagályát hömpölygetve terjedne szét
egy tenger, mely fölfalta partjait.
Azután egy fonográf hengere kezd forogni
a leghomályosabb sarokban. Fényevesztett
hang szól, de alig van szavához már közünk.
Nem nekünk gyújtották meg azt a mécsest,
nem lábunk nyűtte el a küszöböt,
nem mi vagyunk a fénykép a falon.
Vagy ha igen, el kell felejteni!
Ha menekülünk is, tovább viseljük
a régi, csúfos hegeket,
az eltörölhetetlen nyomokat.
Ami történt, durván birtokba vesz
bármelyik órában, tetszés szerint,
s testestül-lelkestül övé vagyunk.
Sejtetőn simogatva érint,
mint a szultán mohó keze
a kegyencnő szőrig csupasz hasát.
