Bereti Gábor: Nem most

Nem most,
ha majd a sorsán időző óceán, súlyával
a szél sikoltó robajából kilép,
s a Nap vöröslő korongjában úszva
föllobognak hajának fehér tincsei,
és már senki sem lesz,
akit az égben keresve megtalálhat,
P. Klee a föld torkához hajol, és
hallgatja majd a mélyben szálldosó,
könnygyökérzetű felhők suttogásait.
S míg hallgatózik,
akár a Hold ezüstös bőrét
a vékony, csontnyi árnyak,
testét lassan ellepik a széteső jövő
kazlas, sárgás színei.
E zizegő hangok közül néhány szót
még megjegyez,
s mormolni fogja, félve, ahogy
arcán a tenger önmagát ismételgeti.
Nem most,
majd akkor, visszanéz,
s tekintete a fű zöldes cérnáival
kivarrt mezők felett,
utoljára még sétára indul.