Jóna Dávid-Szentjánosi Csaba: Gazduram-2015. november

»betűvé válunk«,
a hasas éjszaka kihord minket…
megszüli furcsa ívű leveleinket

Gazduram
 
Az agyam: egy nagy szótár,
fordítom a gondolatokat,
elültek lassan az ablakok,
az éj rókaárnya utánuk tapogat.
 
A percek: idő cm-ek, mérjük,
hogy a múlt mekkora,
pedig az emlékek: történéseink
ruhái, egyiknek sincsen kora.
 
Én vagyok a lámpa, a könyv,
a toll, a papír az asztalon,
hogy megtörténjek általuk is,
verssé válva hagyom.
 
A földrészek: óriási levelek,
a Hold: fénylő gomba,
elmegyek betűekével szántani,
őseim sorsát hordva.
 
Szentjánosi Csaba
2015-10-06
 
Gazduram

"őseim sorsát hordva",
ami egyszerre hajtása, s odva,
a család fának,
kijózanítanak mielőtt megbabonáznának,
magyarázat, felmentés egyszerre,
előnye, hogy felelősség nélkül fekszel le...

egész életünkbe készülődünk,
ma is a sejtéseink bizonyosságát várom
de láthatatlan elmozdulásunk csak álom,
vagy még annyi se,

a készenlétbe fáradt akarat,
s önmagunkba vetett vak hit,
mint pórázon tartott kutya,
ki körbe járja a gazdit,

nincs elrugaszkodás, nincs kataklizma,
csak egy agyonfogdosott, megrepedt
lélek prizma,
egy hátsólépcső, egy dohányzásra kijelölt hely,
s hozzá két hinni akaró poétikus alkat,
mely egymásra támaszkodva önmagukat mentik fel
 
Gazduram
 
A versek engem mindig megmentettek,
mert általuk beszéltek az utcák,
a házak, halottaim, megfogalmazhatatlanságaim,
valahogy itt voltak, csak le kellett
szednem őket a csendről, elvenni Isten kezéből,
az ősz kabátjának zsebéből kivenni,
a betűkben: gondolatutak voltak,amiket
a felkiáltójel-sorompó megállított,
a vers, a vers, egyszer már írtam: létra,
amin le-és fel mászhattam két világ között,
amiket a költők súgtak, azt én kiordítottam
magamból,
a hátsólépcső - szülőcsatornájából
mindig előbújt az udvar-és sírt a mászóka,
a hinta,
én meg megértettem, hogy ez a költészet:
ami van, amibe csak bele kell bújni,
mint tintának a vonalba, mint egy nőbe,
mint a saját életembe…hogy ez a költészet:
ahol betűvé válok-és megfogva a másik kezét
szóvá válunk,
őseim beleegyezése nélkül
(igen, magyarázat felmentés egyszerre,
de élet nélkül meghalni sem lehetne)
a toll nem is érinthetné a papírt,
mert ez egyesülés, hogy a vers utána
hintáztasson minket a világ-játszóterén…
 
Szentjánosi Csaba
2015.10.11.
 
Gazduram
„bele kell bújni, mint tintának a vonalba”
mint olvasónak a verseidbe,
mint zsúfolt csöndbe még egy rövid csöndnek,
el kellene férni,
de minden halál előtt jó volna élni…
meg kell találnia a keresztjét mindegyik szögnek…
 
egyérintőt játszunk a házak közt felfestett pályán,
a térdünkön horzsolás, lejött a bőr,
ránk világít értetlenkedve az éjjeliőr,
hisz mi játszunk éjjel is, kéjjel is,
feledve a múltat, feledve a mát,
mi igazán „játszunk egy életen át”,
elérhetetlen ösztönök reményeiben botladozva,
egy tükörsimára dörzsölt alma a piaci koszba.
 
„betűvé válunk”,
a hasas éjszaka kihord minket…
megszüli furcsa ívű leveleinket

Jóna Dávid
(2015.10.12)
 
Gazduram
 
„de minden halál előtt jó volna élni…
meg kell találnia a keresztjét mindegyik szögnek…”
 
A klaviatúra: iskolapad,
ülnek benne a betűk, mint a gyerekek,
Isten állandó-monitorában
mozoghat csak az emberi felelet,
 
kutyaként kaparjuk a lapot,
elássuk benne a gondolatokat,
rászórjuk az időt, ha az „éjjeliőr”
holdlámpájával minket tapogat,
 
de talán ahogy kidobjuk a verseket-
gyorsabban halad bennünk a lélek,
a csönd-jégtábláiból feltörnek
a mélység által tisztított lékek,
 
a kéz lemezjátszókarja 5-tűvel
karcolja az asztal mikrobarázdát,
megszólal a gondolatrobbanás
az ég hangfalán át.
 
Szentjánosi Csaba
2015-10-16