Zonda Tamás: Élet, rajz
Egyszerűbb a nagyszülőknél kezdeni.
Apai nagyapám lófőszékely volt,
hitvese az üldözött örmények erdélyi
ivadéka (mert másokat is irtottak ám!)
anyai nagyapám őse tót labanc
(innen a kutyabőr), neje derék polák
menyecske: így aztán magam is
színtiszta magyar, szerintem egészen az,
román dajkám melléből édes volt a tej…
Föntebbiek gyermekei keresztül-kasul
házasodtak, s mire beköszöntött a
második nagy háború, már a szűkebb
családi kör is vagy harminc tagból állt
és nagy volt a béke.
Akkor aztán a szovjetek ötöt sutty!
az árokba lőttek
(német szimpatizánsokat gyanítva
bennük), a németek hármukat
(mint partizán-gyanúsakat),
tízen a koncentrált, humánus
pesti bombázások szőnyege alatt
maradtak,
nehányuknak hadifogság szegte
végleg a kedvét, a többi, kitudja,
talán azok a szemét izlandiak vagy
dánok, azok!
Egyszóval rendes volt az irtás:
a végére alig maradtunk,
jóval kisebb strapa volt a kitelepítés,
anyám mesélte hetekig vakarták-hordták
a tyúkszart leendő termünkből,
a szőnyegek még korábban
hős szovjet lovak alatt rothadtak el,
a bútorokat elapasztotta a tél hidege
(Lenin viszont kukoricaszár-kunyhóban
nyomorgott, értelemszerűen a kurva
anyánkat), ami utána jött,
már szinte Kánaán…
Talán érthető eztán, hogy lejárok
néha-néha én is a rakpartra,
s már nem tudom, kit kellene
gyűlölnöm és mennyire.
Elnézem, ahogy a bölcs,
mocskos Dunán
elúszik a dinnyehéj,
néha egy műfordító,
s bevallom töredelmesen:
legszívesebben belecsinálnék
a „fecsegő felszínbe” egy nagyot,
üzenni vele a messzi
messzi
azúrkék óceánnak.