Fáy Ferenc: Leroskadás
Sápadt, megszürkült színt kapott a lélek.
Az úton fáradt, asztmás szél morog
– köhintve párat – És a Lámpafénnyel
frissebbre mázolt, ócska bútorok
közén kihajló fények sárga csokra
úgy omlik rá a párás ablakokra,
mint a papíron szétfolyó sorok.
A fény pár lomha, régi bútorárnyból
teríti földre esti szőnyegét
s mint visszanyúló kéz a délutánból,
mint ágyba hajló, elfáradt cseléd
nyújtózik szét a földön szürkesége.
Zsoltáros lágyan leng körül a béke
s én csendes szókkal omlom most eléd.
Hiszen mit ér a vers, ha csendbe hullva
egy visszhang nélkül végtelenbe hal?
Uram, te légy fölém magasztosulva
a szót elosztó bérces sziklafal,
melyről a hang, ha száz fül már beissza
magként peregjen humuszába vissza,
hol új csírájú, új dalokba hajt.
Ne téma légy. Csak csipkés, esti pára,
árnyék, mely minden szóm előtt lebeg,
az alkotott örök találkozása
az alkotóval, mert a lényeget
te hordozod. Tudásom ócska kérge
lepattan rólam s új titokba érve
kétségeimmel hozzád tévedek:
Ki vagy te, mond? Az olvasó, az ostya,
a tartó kéz, az ős-csírájú jó?
Kancsal faszent kis, békés templomokba,
vagy próféták butákat ámító
fantáziája? Perselyekben érme,
hogy nagyságára s csengésére mérje
az üdvösséget pár hazug csaló?
Mert nézd, mi lett a hit ma? Elme járma,
kis lelki métely, bűnnek cselvetés,
vénasszonysport s a földre roskadásba
reklámozása önmagunknak és
mint disszonáns, mint torzó és alaphang,
minden szavunkban lüktet, benne lappang
a bűn, akár egy gennyedő kelés.
Ki vagy te, mondd! S e nagy kérdésbe jutva
vesz végtelenbe szűkülő hitem.
Hiszen az arcod ampullákba dugva
árulják már. S Uram én elhiszem
pár év lehull, ha lassan is, ha késve
kis nyloncsőben, részletfizetésre
halott anyámat megkapom, hiszen
a föld is, melyen lettem, rongyba zárva
szekrényem mélyén porlik. Így egész.
De, mint a vég kis hullafoltja, már a
színét szürkére csalta a penész,
mely ellepi, akár a könny az orcát.
Penicillin lesz lassan már az ország
s gonorrheák közt vérerekbe vész.
Mert így a sors. Az új törvényű rendbe
a formált mű az érték, – az anyag –
A halhatatlan alkotás modellje,
– Az emberarcban, Uram, önmagad –
s az alkotó, a termő, gazdag elme
porrá hull szét az óriás végtelenbe
és emlék vagy még emlék sem marad.