Ölvedi László: A föld

Folyó mentén, faluvégen, arra mentem épp a réten,
Ahol az út, kis erecske, virágtengerbe szakad,
És zuhogva, muzsikálva ömlik forró színpatak.
Bíborfelhő leng a fákon tündéreste csókja képen.
Folyómentén, faluvégen, arra mentem épp a réten.
   Éreztem, hogy hív a föld.

Hazavár az idegenbül, hol az élet harca zendül
És dühödten tülekednek éhes, kapzsi milliók.
Miért szállasz messze-messze megtépett madárfiók?
Ott megöl a véres mámor, itt a fű is dalba zsendül.
Hazavár az idegenbül, hol az élet harca zendül,
   Egy tékozló rossz fiút.

Elindultam lehunyt szemmel, küzdve kínzó sejtelemmel,
Röpített a vágy: tajtékos csillagrúgó táltosom.
Meseréten, selyemréten, robogtunk száz városon,
Ahol égig érő tornyot épített a gőgös ember.
Elindultam lehunyt szemmel, küzdve kínzó sejtelemmel,
   S kinyitottam a szemem.

A rét buja vadvirágos, örökálmú tündérváros,
Pazarölű, csupa csókos, égő testű ölelés.
Visszajönni, itt maradni mindörökre, mind kevés.
Örök egynek lenni véle; ez az édes, bármily átkos.
A rét buja vadvirágos, örökálmú tündérváros,
   Bársonykarú szerető.

Aranyhaja ringó-rengő, titkot rejtő kalászerdő,
Diadalmas élet-termő, halhatatlan győzelem.
Csak lükteti drága vérét forró anyaereken.
Ahová egy cseppje hull is, termékennyé lesz a meddő.
Aranyhaja ringó-rengő, titkot rejtő kalászerdő,
   Babusgatva betakar.

És a tékozló fiúnak rút álmai elcsitulnak.
Föld öléből a szemébe csöndes jóság mosolyog.
Simogató nyugalommal cirógatja száz dolog.
A kalászból élet indul, piros hittel szentnek, újnak.
És a tékozló fiúnak rút álmai elcsitulnak
   És kitárja karjait.

Leborul a föld porába, úgy öleli azt magába,
Külön-külön fát, virágot, sírhantot, kihűlt rögöt.
Nyári este, folyóparton, ahol az éj kikötött,
Bánatfának fáradt szirmú visszahulló bús virága
Leborul a föld porába, úgy öleli azt magába,
   Halottan is – örökre.

szozattv


szozat a tiszta hang konferencia 20190921 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf