Bözödi György: Lópásztorunk

Neki pitymallik legelőször az ég, ő érte jön fel a nap,
ő köti fel reggel az első disznóbőr bocskort
s virradatkor már kinn álla a faluvégén a
suppogó, nehéz porban.
– Hóhehó, emberek és állatok ébredjetek,
itt vagyok én már a faluvégén és ott vagyon immár
a nap a hegyem túl. Olyan ő,
mint a gondviselés. Egyszerű gondviselés,
falusi gondviselés, a mi gondviselésünk,
ostor a vállán és kürt a kezében.
Bocskoros gondviselés ő, hajlott derekán
himbálózik az ujjas, roggyant lábszárain
ráncokat gyűr a régi posztóharisnya,
ujjai bütykösek, de kezében
pattog az ostor, nagyokat szól, csattan a porban,
a levegőben, a virgonc csitkók és lovak
piros hátán.
Nem néz semerre, csak hajtja, amit
kiengednek elejébe, mindegy, hogy száz kancája
van-e vagy kétszáz. Bölcs már és
együgyű ember.

Vidéki úri fiúk jönnek
vasárnap reggel, szembe vele, kocsival
a szomszédfalusi bálból. Mámorosak az urak
és kikacagják a pásztor süvöltő kürthangját
s a csavaros ökörszarvat. – Milyen hangnemben
játszik az öreg? – hahotáznak, de ő rájuk néz komolyan,
alázatosan leejti kalapját is előttük, ősz hajszálait
fodrozzák a szelek, mielőtt szól:
– Ébresztő – és menne tovább, de az urak
nem eresztik. – Hahaha, ébresztő, jól megfelelt öregem,
fogja, itt két lej!
Nem emeli rájuk az ostort,
nem vág az arcukba, mert bölcs és tapasztalt,
csak condrája alá dugja a pénzt
– Nagy pénz ma a pénz és a szép szó –
Fújja az ébresztőt, mintha a hang nem is a kürtből,
de a torkából, a szíve mélyéből jönne,
nem olyan ébresztő ez, mint a többi pásztoroké.
Kidagadnak erei, megfeszül az arca, egész
teste, kipirul, mint szemben az égbolt,
füvek, a fák, virágok, állatok és emberek
és a hegyek egyformán hallják
a szavát, nagy dolog ez, ha itt valaki
megtalálta igazi hangját és hivatását.
Különben olyan ő egészen, mint mi.
Első minden nap az emberek közt és bölcsebb
a többieknél – mégis utolsó.