Mészáros József: Én megállok
Hiába óvnak megriadt szemek,
Merre lelkem hajt, én arra megyek,
Zúghat a vihar, moshat a zápor,
Kacsinthat felém ármány és mámor;
Azon az úton, amerre járok,
Minden veszéllyel én szembe szállok.
Tarka már az út fagyos göröngye,
Ráhullott szívem sok piros gyöngye,
De messze bámul két szemem mélye,
Zajlik benne az élet örvénye.
S hiába kérnek esdőn a könnyek,
Engem a vészek már meg nem törnek.
Gyötörnek kínzón nagyfényű álmok
S az örvény partján daccal megállok;
Látom, kavarog a sokarcú élet,
Lábam alatt zúg a végítélet.
És szemem előtt döbbenet nélkül
Kínos életünk nagy titka mélyül.
Utam a pusztán mire kiérne,
Nincs az életnek újra miért-je!
De zúgnak kínos életviharok
S én százszor újra elé rohanok.
Hiába hullnak az esdő könnyek,
Elém miért-ek hiába törnek.
Állok keményen, mint bazalt szikla,
Hideg szememből lövell a szikra
S dúló viharban járom utamat,
Ajkamon titkos, kemény dac-lakat.
Lelkemből búsan futnak az álmok,
De én dacosan, büszkén megállok.
Hiába óvnak megriadt szemek,
Merre lelkem hajt, én arra megyek,
Zúghat a vihar, moshat a zápor,
Kacsinthat felém ármány és mámor.
Azon az úton, amerre járok,
Minden veszéllyel én szembe szállok.