Sántha György: Földmunkások

Reggeltől estig szünetlen
törik-teperik s a föld lelke nyög.
A döntött erdő eldöntetlen
kérdésekkel tompán szívükbe döf.

Gyökérhínárban hátrafelé
evezve mindmélyebbtre hatolnak
s markolva ásó-kapa nyelét
a hűs homokhabokba szagolnak.

Ez hát a föld „melyen annyiszor
apáik vére folyt”… s a gyökerek
szakadt kábele búg:  hajh, mikor
ér a kőszívekbe új üzenet

fénye? Nyűtt izmaik feszülnek
mint kötelek a koporsófalon.
Elkárhoznak, vagy idvezülnek:
csontjaikban halálos nyugalom.

A Nap tisztítón tűz le rájok
és bronzvállaik messze ragyognak:
– „Ezek a tűrők és várók,
vertjei vérbűnök századoknak.

Ezek az elkésett reformok
rossz ereszalján ácsorgó árnyak,
kik a lomhán derengő jobb kor
épülő testébe átszállnának.

Derékig homokhófúvásban
tengnek, mintha keresnék a Pokol
lejáratát hős szomjúságban
s a híg föld elfolyik lábuk alól.

Pedig a rög szerelmesei
ők is s örök vágy gályarabláncát
hordják, mert a korhadt nemesi
történelem kormányára gyávák

s mint hüllők a halott mederben
hallgatnak sültgalamblesve némán;
sötét szavuk a feneketlen
jaj kapujára vert denevérszárny.

Bánatuk, mint a sűrű bányalég
lappang: hogy majd egy új Petőfi
szabad lámpája hozzájuk ér”…
Óh, szebb kultúránk alapvetői!

Oh, ti jégvert magyar szőlőhegy,
férges és korcs fáit újraoltó
nagybirtokűzött, méla csöndes
muzsikok; gúla- és buckabontók!

Hallom telt talicskáitok’ – s ón-
arcotok rám mered kérdőn zokon:
Kié a föld? – belém nyikorog
s új szent rendések jegyeit rovom.