Zsille Gábor: SZÓZAT

Rakovszky József emlékére

1.

Mennyi türelem lapult abban az apró öregben –
vagy talán nem is volt apró, csak emlékezetem
zsugorította törődött apóvá, madárcsontú vénné
a belváros eszelős zajában, egy huzatos szellemvasút
állomásán, az Astoria fásult tömegében, egy irdatlan
tenger partján. A peronon állt, vég nélkül ismételve
halkan: „Szózatot tessék, Szózatot.” Csütörtök volt, dél.
Megmaradni, magyarul. Semmi többet, csak élni.

Magánya állított meg, ez a reménytelenség,
a mozgólépcsőn érkező százak ügyet sem vetettek rá.
Akkor még elbűvölt engem a szó: nemzet. Varázsként
hatott a magyarság. Szózatként csengett a Szózat. Ma
semmi többet, csak élni. Sodorjon a hömpölygő tömeg
engem is végig a metrón, meghatottság nélkül, csak úgy,
álljak meg magamnak, elmerülve a zaj vattájában,
gördüljön be a szerelvény, csukódjanak az ajtók.

„Szózatot tessék.” Kértem egy példányt, olcsó volt,
s míg a visszajáró érmékért kotorászott, röstelkedve
bevallottam, hogy írok, hogy verseket írok csak úgy –
utam elején jártam. Arca felragyogott: „Az jó! Verset
írni jó! Hát küldjön néhányat, uram, olyan jó rövideket!”
A hangsúlyt a „rövid”-re tette. Kérésének végül
nem tettem eleget, ő már tíz éve halott, s most két évtized
múltán küldöm e huszonnégy sort… Mit szólna hozzá?

2.

A peronon állt és rikkancskodott.
Szikár, zakós-nyakkendős öregember.
„Szózatot tessék, a nemzet lapja!”
Egy modern magyar drámát láttam ebben.

Vagy ez a dráma örök? A zsúfolt
peronon senki sem törődött vele.
A magyarság lapját remegtette
a metrószerelvény közönyös szele.

Húsz éve ennek. Azóta ezren
elestek, mégis harcban áll a század.
Valaki mindig tartja a zászlót.
Nem a halálé az utolsó Szózat.

szozattv

 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf