Jóna Dávid-Szentjánosi Csaba: Gazduram-március, 2015.
A betűk:
a lap fehér havában, a szavak léptei,
ahogy katona-ősapáink meneteltek...
Gazduram
Néha, csak úgy megérinted a szellőt,
megállsz, mint a pillanat a Gellért-hegyen,
a köd-paplana alól kinyúló-utcák lábát,
Nagypapám-távcsövével meglesem.
Néha, csak úgy megállok, mint lámpa alatt,
egy fáradt gondolat,
hogy a Duna megmoshassa,
kiteszem a partra kőfogsoromat.
Néha leülök az ég-lapjához, mint egy költő,
hogy napot, felhőt rajzoljak rá, madarat,
de egyszer csak elrepül, kiragadja az éj,
s csillagnyi hiánya itt marad.
Szentjánosi Csaba (2015.01.28.)
Gazduram
Felhúzott lábakkal ült a széken,
mint régen,
mikor anyja felmosott körötte,
s ő a konyhában ragadt,
a kalács tésztája letakart vájlingban dagadt
a kályha mellett.
Könnyeit nem törölte,
csak a múltba meredt,
emléke az anyjáról elevenvolt mégis kopott,
ott maradt édes mondataival,
mint aki éretlen szilvát lopott.
Jóna Dávid (2015.01.28)
Gazduram
A kép nagyon tetszik, amit mutattál,
Felhúzott lábakkal ült a széken,
szemérme: szétnyílt szilva,
a kisfiú, aki voltam,
a vödörből az eget itta.
Zalában, hány mosókonyhát láttam,
csönd volt mindegyik cselédje,
Nagymamám arcán a holnap,
a múltat visszakérte.
Felhúzott lábakkal ült az alkony
a dombon,
kabátom lényszárnyai közé,
most is, a pillanatot szorítom.
Szentjánosi Csaba (2015-01-29)
Gazduram
A konyha párás csendjében,
az ablak könnyeivel küzd.
Ki azt hiszi, hogy csak a jelen van: téved.
önmagát keresi az, ki a múltba réved:
a lábas a kályha vaslapján, körötte reggeli félhomály,
a dédi ül a sezlonon, s tűri, ami fáj.
Mögöttünk a kuvasz-őrizte nyári éjszaka,
gőzölög a rizskása, s a fahéj illata.
A székről a lábam nem ért le a földig,
a kezem nem ért fel az égig,
a lehetetlenből itt lett talán,
mikor nem értem fel az asztalt, párnát tettek alám.
A dédi a lábast két kézzel az asztalhoz hozza, száraz keze valódi kehely,
a gyermekkorom, a múltam, pausz lágy hetvenes évek, Hódmezővásárhely.
Jóna Dávid (2015.01.31)
Gazduram
Nagymamám Zalában kirakta az almákat,
óriási égitestek voltak,
csak néztem…néztem, ahogy a fényben-
színeikkel forogtak.
Még csak pár éves voltam,
de már a Tejút folyt a számon,
a tűzet, ami felmelegítette
világomat, most is áldom.
Csodálatos hely volt, agyagpadló,
minden tárgy élő volt,
mert az emberekről, a faluról,
minden mindenről szólt.
Esztergályhorváti, nekem azóta is
minden út odavezet,
nézem, várom, az égről
hazajövő teheneket.
Szentjánosi Csaba (2015-02-09)
Gazduram
a dédnagyapámat a muszka a ház mögé vitte,
és egész közelről lőtte fejbe...
átlőtte a koponyáját.
a legénye húzta be a pajtába, betakarta, szájába vizet csöpögtetett -
vigyázott rá, mellette maradt.
majd orvost hívott, aki szótlanul ingatta a fejét.
két hét múlva ébredt, minden ismert földi törvénnyel szemben - túlélte és
hazajutott.
egyik szemére nem látott többé, mozgása kissé darabos volt, de mindvégig
méltósággal teli.
élete legnagyobb élménye volt, hogy lóháton fogadta Horthyt a Népkert
Kisállomáson, sokszor mesélte.
sok évvel később ezüstnyelű sétapálcáját emelve mutatta nekem egykori
boltját, ami akkor már a faipari vállalat irodája lett az államosítás után.
dédnagyapám, Szalkai Lajos egykori szakaszvezető 87 évet élt.
Jóna Dávid (2015-02-10)
Gazduram
Szoktam nézni, Nagyapám fronton kapott
elhúzható kis tükrét--egy olasz katona
ajándékozta neki, rajta van a golyó nyoma,
nézem, és látom ahogy néz a tükör engem,
a frontvonal, a háború, a múlt, a történelem,
a katonák ahogy néznek,
s ilyenkor sír az egész testem,
ilyenkor nézem lövészárok ráncaimat,
ilyenkor betakarom a fázó Istent,
ilyenkor ketté válok, mint hajnalban
a föld és az ég,
lelopom a csillagokat az égről, hogy
halottaimnak odaadjam,
másik Nagyapám nazarénus volt,
nem fogott fegyvert, kidobták az első-
frontvonalra betegeket szállítani,
mesélte: fütyültek a golyók mellette,
mintha jókedvük lett volna a puskáknak,
megúszta, vagy csak könnyeiben átúszott
a világgal, hogy megmentse?
Nem tudom.
Dédnagyapád, őseink, férfiak, asszonyok,
hatalmas család, olyan jó, hogy a történelem
testvérré tesz minket,
hogy a lap-rétjén, versek fűzfa-hajlású
soraival játszunk, amíg a szív tájékán
őseink földjére érünk...
Szentjánosi Csaba (2015-02-10)
Gazduram
ülök a múltam felett, mint egy teafilter,
aki túl van már a bögre forró vizén…
őseink hősökké szépülnek,
pedig csak színezett történeteik maradtak,
mesélőik nem emlékeznek miértekre, elvre,
s talán pont e történetek által válnak igazán részünkké,
a hiányos homályos múltból kiemelve, felemelve.
Apám apja lovas tüzér volt, hazajött.
Anyám apjának előbb az autóját hívták be frontszolgálatra,
majd őt is. Ő is hazajött.
S a háború után született szüleim találkozásából lehettem én.
Én is őrzök egy ezüst zsebórát, rajta repesz találat nyoma,
ennyi múlott, hogy én itt vagyok,
s hogy általam emlékezik a szoba,
köröttem fényképek, és hát a lényegi múltam,
s minden bennem, az is, amit elfelejtettem,
s az a kevés is, amit megtanultam.
Csepregi Lajos és Jóna István nagyapáim,
Ti vigyáztatok rám, ott a fronton…
és igen, ez az a pont, ez az a hely,
a felismerés,
hogy nekem valakikre ugyanúgy vigyáznom kell...
Jóna Dávid (2015.02.10)
Gazduram
Strauss keringő, táncol a katona
és szerelme,
csörren a kard, hiába a láb fegyelme,
megbillenti a szoknyát a telt medence,
a lépést betartani, ahogy kint a fronton
próbálja tartani magát az akarat,
egy család lapul a kabát alatt,
a golyó ravaszul szalad,
arcukat befestette a füst, beköltözött
csontjuk vázába a fájdalom,
keringőztek a frontvonalon,
csak a dobszó volt erős nagyon!
Bérlete volt a halálnak,
erre a forgó-színpadra,
Nagyapám az eget betakarta,
ágyúgolyó helyett, miért nem volt labda?
az asszonyok készítettek volna hálót,
az ácsok kapufát,
talán tisztelnünk kéne amiben élünk,
amiért meghaltak odaát,
jó veled erről írni Gazduram,
egyedül feldolgozni, ezt nem lehet,
fáj a múltam, a szögesdrótok felett,
az ég ablakán átnyújtom a kenyeret,
adunk-e olyan békét, ami lehet veletek?
Szentjánosi Csaba (2015-02-11)
