Sík Sándor: Úrfelmutatás

Még a lusta csillagok
Fáradt fénye fenn sajog.

Alszanak az emberek,
Még a forrás sem csereg.

Nyújtózkodnak az utak.
Csak egy kakas kurjogat.

Hetyke kakas, jaj de friss!
Fölkunéroz engem is.

Fölkapintom a fejem,
Nézem ezt a kék tejet,

Melyben a világ körül
Mesemódra elmerül.

Fönn a domb is ráncselyem,
Mint a pille a tejen.

De kihasadt a köcsög,
És a színtej szétföcsög.

Erre-arra elcsorog,
Hegyen-völgyön imbolyog,

Mígnem a kibökkenő
Csatarendű sok fenyő

Csipkezászlós ágai
Lándzsájával elveri.

Álmélkodva föltekintsz:
Rózsás már a hegygerinc.

Angyalbárány föllegek
Gyapja rajta föllebeg,

Az ég velük eltelik.
Csöpp legénykék terelik,

Szinte hallod hangjukat,
A kutyájuk rád ugat.

Aztán csend lesz, ima-csend,
Idelent és odafent.

Aztán egyszer valami
Hallhatatlant hallani.

A hegyek meghajlanak:
Homlokuk felett a nap,

Tűzarany oltárkehely.
A természet térdepel,

S elkezdődik a csodás
Hajnali Úrfelmutatás.

1941. augusztus