Sántha György: Augusztusi éjszakán

Bent alszanak: anya s négy gyermeke,
arcuk lámpája lecsavarva ég.
Simán forog már a Föld kereke,
mit ópiummal olajoz az éj.
Magam vagyok fönt az alvó tanyán:
a dinnyecsősz is szunnyad őrhelyén;
vadszőlős, vén verandánk drótfalán
folyik csak pár hajnalka fölfelé,
hol álomőrző „pálmák” tetején
átsóhajt néha egy-egy hallali
a Marsból… s örült messze a fehér
robogású Tejutat hallani.


Így ültem itt magamba tavaly én.
Ezen tüzekkel tündökölt a nyár.
De hol a tavaly s hol a régi „én”,
hol vagy öcsém, húgom, apám, anyám?
Öcsém a koramúlás aranyos
koronájával homlokán hol jár?
Tücsök dalol… s fölcsillan valahol
egy Siriusfényű Jánosbogár.
Zizeg az ég, nagy, érett búzaföld;
lehajlik a szép csillagok feje;
most száll a szérűk tikkadt búja föl
s kiperdül egy kalász arany szeme.
Miként a frissen hullott hó vakít
és áll a Sarknak feszült téridő:
hős halhatatlanságom lovait
ép nyergeli a Szűzben szépítőn
az élet gyors kocsisa, a halál
s halottébresztő ostora suhog…
Négy koporsó kabalafogatán
új életem eleibe futok:
Gyí! – A sötét táltosfogat repít
a híg teret tapodva, mint a port.
Jaj, hol vannak violaszemeid
kislányom?! Anyád lelke hol csapong?
Alszik úgy-e, mint mikor én: a plusz
kioltottam s négy villanylámpa gyúlt
testén, hogy titkos szekrényén a bús
világ zendüljön meg vén bánatunk
új, szép lámpáival… Óh lesz-e ajk,
– fiaimé, vagy bárakárkié –
mely a temetőt s a tanyai jajt
együtt fogván kiált: „Uram, imé!
Ezzé tették néped!” … Mint hangya, oly
félős a perc. Az Asszony egy velem.
Négy alvó… négy holt… ez „csillagmagzatom”
világtartó vonzása: életem.


Kék mennydörgéssel száll és áll a Föld
dús semmibe vetvén vashorgonyát.
Immár a fehér Most-Montblanc fölött
járok a boldog Isten tengerrengve zúg-búg
s alvónak, holtnak életet zenél…
Csönd… Ezer kilométer per secundum.


Most meghalok, ha billen egy levél.

szozattv


szozat a tiszta hang konferencia 20190921 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf