Czipott György: Hiába-toportyán
Fáklyák koromkozmás füstig égnek,
hagymabűzkapualjak árnyai rángnak
csikaszholdderengésnyi televénysötétben.
Be szépen sziporkásulnak keselyűszárnyak
huszonnyolc, rutafamagos díszbitófán!
Hát sose sebzi föl immár Göncöl csillagait
kiserkent vérünktől iszamos éjfeli sarló?
Csaholás helyibe összevonyítni, meg ki tanít?
Keresztről orzott pálmalevéllel hitegetnek,
míg álmunk kerekenfonja rozsdaszögesdrót,
e mifelénkéjben élve temetnek mindig is eztán.
Mert nyomsávvá szava simít tenyésztett írástudót.
Izmainkban minekszilánkká kristályhodnak a jelzők...
Aszik kitettdedige szívünk őrszobaszín bordakosárban...
Csapkodnak a csínos, bepingált dögevőszárnyak
tág tengeri szélben. Ránknyálaz fonálvaló örökigazság:
Sakállármában elhal, bár csillagigpenge ordasüvöltés.
Poklaink malmait rég, jól fizetett angyalok hajtják.