Deák Mór: HOSSSSSZÚ VERS
egyszer írok
egy olyan hosszú verset
hogy el se bírod
és ha majd elejted
végigmegy rajta minden arra járó
vaskohász
fűtő
az új Vörös Báró
egy nagymama
vele unokája
akinek éppen ferdén áll a szája
mert nem kapott fagylaltot
ahogy máskor
a méheknek nem jut elég virágpor
és verset írni olyan mintha élnél
és élni olyan mintha verset írnál
és hosszú lesz a vers nehéz követni
és nem is ott ér véget
ott
a sírnál
mert a nagymamának mindig jut majd pénze
unokájára
egy kis édességre
inkább neki korog majd a gyomra
és minden nagymama
bólint soraimra
és nem olvassa
de végigmegy rajta
az új Vörös Báró
a nevét nem mondja
de hát névtelen ma aki mindent elvesz
milliárdjairól beszél a szegényhez
és nevesincs az is
aki csak hozzátesz
akinek magának
sincs de mindig úgy tesz
ahogyan szíve parancsolja neki
és ha valami fáj
sohase mondja ki
itt a rímek között
vacog most a fűtő
a két keze üres
a szeme szénné nő
hogy az iskolában
ne maradjon fűtés
áram víz nélkül és
jéghideg szobában
hogy ne dideregjen
a gyerek sír bennem
bárcsak segíthetnék
felnőtté kell lennem
de akkor meglegyint
és rádnevet az orvos
nem lehet semmi baj
ha hű vagy magadhoz
s ki tudná jobban
hogy mi kell neked
öleld meg magad
mert megölelheted
itt van mindannyiunk
jellegzetes nyoma
ez itt a nagymama
az ott egy katona
a vers maga térkép
ország földrész bolygó
soha nem lesz vége
és ezt tudni oly jó
és benne él
egy szív alakú ország
aminek kamráit folyton kirabolják
nagyhatalmak
és bőr alá petéző férgek
kik sem hazát sem nemzetet nem néztek
a hosszú vers sétányán
mégsem felvonulás lesz
csinnadrattázhat az országházi vátesz
ezen az úton
csak olyanok járnak
akik örülnek
maguknak és másnak
a szembejövőnek köszönnek
egymást átkarolják
bennük megtalálja határát az ország
harsogva
kavicsot eszik a lyukas cipő
bicegve jár előttünk a kifosztott jövő
végiggurul rajta a Föld
észrevette
hogy már csak őrá vár
a négy égtáj keresztje
hajából csomókban hullanak az erdők
lélegzete kénes
nem ülnek mennyegzőt
mérgezett vízzel koccintva földrészek
ámulhatja magát
a hétmilliárd részeg
az édesanyák nem
katonákat szülnek,
ezt üzenem a bennünk
csalódott isteneknek,
minden növény és állat
a léte által védett
ne irtsátok még ki
- nem érti -
az emberiséget
kanyarogva eltűnt
a vers nem tudom hova
leülepedik majd
a lépteink pora
jön mögöttem fiú
mögötte unoka
talán nem szakad meg
a szegecselt csigolya
de rettegek attól
mikor megkérdezi
hogy mit tettünk
érte
mit mondok majd neki?
s akkor a szavakon
megpihen egy pille
hímporát terítve fájdalomra, rímre
szépségében ott van az egykori hernyó
találkozott velem fűtő,
Vörös Báró,
a nagymama erőtlen,
de már nem bánja,
elpusztulhat minden
élteti unokája
tekergőzik a vers
táncos lábad alól
egyszercsak elszalad
s a távolban valahol
összeköt a múlttal
mint egy emlékszalag
ez a vers is csak egy
út a talpad alatt
ha a múltad magyar
és nem elviselhető
kérdezd meg még azt is
létezik-e idő
hogy kezet emelhet-e
rád a múlt
vagy vége van
és végleg elavult
a múltból feléd nem
közeledhet senki
és a múltad nem képes elvenni
nemhogy a jövőt
a jelent sem
és még mindig
tekergőzik a versem
balról vályogviskó
jobbról egy palota
innen már eljöttem
s nem érhetek oda
kutyák acsarognak
galambtoll-hó esik
betemet estére
elsöprik reggelig
kanyarog ez a vers
s én kanyargok vele
mesében igazság
igazságban mese
a vers a valóság
másik minősége
nem is engedi meg
hogy akárki értse
utam alá búvok
senki ne is lásson
szavak kavicsain
járom a világom
leterítem eléd
s majd akkor lesz vége
ha mindent odaadsz
és nem vársz cserébe
többet mint mit mindig
és mindenki megkap
az önmagad fölötti
tökéletes hatalmat
